Teremtésvédelmi kalendárium – Virágözön a hirtelen támadt fényben

A cseresznyefa, ami tavasszal váratlanul kiszáradt, volt vagy harmincesztendős, és már erősen beárnyékolta az alatta megbúvó sziklakertet. Ahogy az évek során egyre terebélyesedett, a napsütést kedvelő fűszernövények, apró szegfűfélék, veronikák kipusztultak vagy elsatnyultak, ha nem tudtak kijutni az árnyékából. Igaz, a talaj soha nem maradt takarás nélkül, az árnyékot jobban tűrő fajok lassan átvették a helyüket, így az évek során szinte kicserélődött itt a növényzet. Ültettem is közéjük újakat, a megváltozott fényviszonyokat jobban kedvelő pimpókat, borsmentát, bőrlevelet, nefelejcset, és persze a citromfű is megjelent hamarosan szapora magoncaival. Az öreg zsályatő viszont nem adta fel, minden évben újra próbálkozott az árnyékban pár vékonyka hajtást, sápadt virágot kinevelni, és már csak kíváncsiságból is meghagytam, hogy meddig képes még megküzdeni a fényhiánnyal.

Aztán tavasszal, ahogy a kiszárad fát kényszerűen visszavágtuk, és az esős, borongós májust felváltotta a száraz, forró június, ezt az egész társaságot elborította újra a szikrázó napsütés. A csapvizet öntözésre nem szívesen használom, rábíztam hát a megújulást a növényekre, oldják meg saját erőből az új életközösség felépítését.

Minden növényfaj másként válaszolt a kihívásra, természetének megfelelően. Az árnyékkedvelők levelei egyszerűen leperzselődtek, és hosszú hetekig gondolkodtak, mielőtt óvatosan újra kihajtottak, de akkor már jóval kisebb leveleket hoztak, így csökkentették a párologtatást. A párás, hűvösebb klímát kedvelő borsmenták, a citromfüvek is jóval kisebbek, mint a kert árnyékosabb részein, de bőségesen virágoztak szinte egész nyáron, és gombabetegségeknek nyoma sem volt rajtuk.

De a nagy túlélők, a zsályák és a pompás rózsaszín virágú varjúháj számára csodálatos, örömteli volt újra a tűző napon sütkérezni.

Minden növényfajnak megvan az ökológiai optimuma, ahol a három legfontosabb környezeti adottság, a fény, a víz és a hő mértéke éppen a legkedvezőbb számára, de ezektől el tud térni bizonyos határokon belül,

és az összlevél-felület növelésével vagy kényszerű csökkentésével alkalmazkodni is képes a környezet hirtelen változásaihoz. Mégis mennyire meglátszik, amikor igazán a helyére kerül, vagy a hely adottságai változnak meg a neki tetsző módon…

Ami még feltűnő, hogy a hirtelen változásra szinte minden növényfaj azonnal bőséges virágzással reagált. Régi megfigyelés, hogy a szűkös életlehetőségek a növényben erősítik a szaporodás vágyát, törekszik a maghozásra, hátha a következő generáció számára kedvezőbbek lesznek a létfeltételek. De miért kell ehhez ennyi mag, miért húzódik a virágzás szeptemberre is? Talán azért, mert a rengeteg magonc között nagyobb eséllyel lesz olyan, amelynek a génkészlete alkalmas lehet az új környezeti feltételek között a túlélésre? Egyszerű valószínűségszámítás lenne ez a túlzásnak tűnő szaporaság? Közben persze a megporzó rovarok, dongók, pillangók, szenderek számára is bőségesen adakoztak az idén a nektárral, így azok is erős utódnemzedékkel készülhetnek a következő évekre.

A sziklakert életközössége tehát jól vizsgázott. A megváltozott fényviszonyok, a hosszú, száraz kánikulai hetek kihívásaira a növények egyrészt a fogyasztásuk (lombfelületük/összlevél-felületük) visszafogásával reagáltak, másrészt a jövő még ismeretlen, tervezhetetlen körülményeire felkészülve a magok sokaságába rejtett, gazdag genetikai sokféleséggel megáldva indították útjára a következő nemzedéket. Ezeken az egyéni szempontokon túl a növényeknek közös érdeke, hogy a termőtalajt megőrizzék a hirtelen lezúduló csapadéktól is, és ebben az ólomgyökér, a menták sűrű gyökérszövedéke mellett a sarjakkal legyökerező, minden csupasz földfelületet betakaró apró varjúhájnak, kakukkfűnek jut a legfontosabb szerep.

Úgy tűnik, az élővilág hihetetlen rugalmassággal tud reagálni a körülmények változására. Feltéve, hogy nagy fajszámú, gazdag diverzitású közösségeket alkothatnak növények, állatok, apró talajlakó lények, felépítő és lebontó szervezetek… De mikor, ki rejtette el bennük a gyors helyzetfelismerés, a bölcs mérlegelés képességét?

Ránk, szabad akarattal áldott emberekre is egyre nagyobb terheket ró a klímaváltozás, jóval nagyobb léptékben, mint egyetlen cseresznyefa kiszáradása.

Megkülönbözetett felelősségünk van az éghajlatváltozás okozta károk enyhítésében, hiszen a magyarok mostani életszínvonalukon annyit fogyasztanak, mintha kétszer ennyi területen gazdálkodhatnának.

Az első lépés lehetne, amit a növények is megtesznek, amikor takarékoskodnak a levélfelülettel, hogy visszafogjuk a vízfogyasztásukat. Vagyis nem az öntözött területek nagyságát kellene növelnünk, újabb, korlátozottan rendelkezésre álló forrásokat bevonva a termesztésbe, hanem a művelés módját megváltoztatni, visszatelepítve a kevésbé vízigényes legelőket, kaszálókat, erdősávokat az eróziónak kitett domboldalakra. Ha az eső egyre kevesebb, a tavaszi, kora nyári árvizek hozadékát kell újra megtartani, ahogy őseink tették évszázadokon át, a fokgazdálkodás módszereivel.

De mire tanít ez a túlzásba vitt virágzás, a féktelen terméshozás? Nem az utódok sokasága a valódi cél, hiszen ennyi magonc úgysem tud egészségesen felnőni a szűk helyen, sokkal inkább a növény egyedi életén túli jövőbe vetett bizalom, a reménység, hogy maga a faj képes folyamatosan megújulni, és olyan képességek születnek meg az új változatokban, melyekről nem is álmodtunk.

„Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6, 30–34)

Vannak olyan folyamatok, amelyeket józan meggondolással még jó irányba módosíthatunk, mert belátjuk a változtatás szükségességét, észszerűségét. De megvan-e bennünk a bizalom, hogy nemcsak rajtunk múlik az élhető jövő, hanem a Gondviselés is őrködik fölöttünk?

A ma annyira elterjedt „klímadepresszió”, a reménytelenség, a tehetetlenség érzését felülírhatja a hit, hogy a teremtés végtelen szeretettel megálmodott nagyszerű művét nem hagyja elveszni mindezek alkotója?

Az élettől nyüzsgő, újraéledt sziklakertet szemlélve ez a reménység nem is tűnik olyan oktalannak…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír