Vezetve vagyok az utamon – Kalafszky Adriána énekesnő Szent Hildegardról és hányatott gyermekkoráról

– Értelmiségi családból származik, ehhez képest rendkívül hányatott gyermekkora volt, az önnél két évvel idősebb nővérével együtt…

– Ötéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Ez nagyon csúnya történet volt. Akkor kerültünk először átmenetileg otthonba, Szolnokon. Traumatikus élmény volt. Végül anyukámnak ítélt minket a bíróság, de ő lemondott rólunk, így végül az édesapámhoz kerültünk. Mindkét szülőnknek új családja lett, amibe mi nem fértünk bele. Ennek ellenére nagyon hamar kiderült a zenei tehetségünk. Az apai nagymamám hallotta, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusa felvételt hirdet, elvitt bennünket. Mindkettőnket felvettek. Tízéves voltam. Akkor már az apám új családjában éltünk. A mostohaanyám durván bántalmazott bennünket, apám mindenben mellette állt, éheztettek is, bezártak minket. Nyilván az iskolában is látták rajtunk, hogy otthon nincsenek rendben a dolgok. Mindezzel együtt is kitűnő tanulók voltunk. Így visszagondolva érthetetlen számomra, hogy apám és a mostohaanyám miért viselkedett így velünk. Normális ember nem tesz ilyet. Folyamatosak voltak a rendőrségi ügyek is.

– Ilyen szörnyűséges körülmények között hogyan tudtak kitűnő tanulók lenni?

– Okosak voltunk. A viccet félretéve, most csak magamról tudok beszélni, de

számomra a zene révén feltárult egy új világ.

Sokat gondolkozom ezen, már csak azért is, mert van egy kis kamarazenekarom, hátrányos helyzetű gyerekekből áll. Hét éve foglalkozom velük. Amikor elkezdtük, tíz-tizenkét évesek voltak, és most már van közöttük, aki egyetemre jár. Figyelemmel kísérem az útjukat. Érdekes megfigyelni, ki hogyan veszi az akadályokat, milyen faktorok azok, amelyek ezt befolyásolják. Erre nincs egyöntetű válasz, rengeteg mindentől függ. Nekem a zene mindig nagyon sokat adott, belekapaszkodtam. Az éneklés mellett korán kezdtem el zongorázni, de az rossz élmény volt, a tanár néni rácsapta az ujjaimra a zongora fedelét, ha hibáztam. Így aztán átváltottam a furulyára, és más fúvós hangszerekre; a fuvola lett a hangszerem, tizennyolc éves koromig elég komolyan csináltam. Mondták is, hogy tehetséges vagyok benne, de nekem mindig az éneklés volt az elsődleges, érzelmileg ki tudtam fejezni mindazt, ami bennem volt. Ez nyilván a tragikus élményeknek is betudható, amiket átéltem. Az volt a megküzdési stratégiám, hogy elvonultam valahová, és ott énekelgettem magamnak. A nővéremmel együtt két szólamban is sokat énekeltünk. A Rádió Gyermekkórusában szólista is lettem; rengeteg erőt adott az, hogy tizenkét-tizenhárom évesen a Zeneakadémia nagytermében kiálltam, és szólót énekeltem. Mindig szerettem szerepelni, emlékszem egy japán turnéra, egy hét múlva már mindenki sírva hívta a szüleit, én meg boldog voltam, hogy közönség előtt énekelhetek. Érthető, hogy nekem a „család” nem nagyon hiányzott, de egyébként is mindig azt éreztem, hogy a színpadon szabad vagyok. Ott vagyok önmagam, valószínűleg ezért is lettem énekes. Az éneklés sokáig terápia volt számomra. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a profi éneklés azért másról szól.

– A szüleiket nem hatotta meg, hogy zeneileg két különleges tehetségű lányuk van?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni… Az biztos, hogy amikor a nővéremmel másodszor is gyermekotthonba kerültünk – tizennégy éves voltam –, apánk nem keresett többé bennünket. Amikor viszont később ismert lettem, megpróbálta újra felvenni velem a kapcsolatot, amit nem tartok túl szép dolognak.

– És az édesanyjukkal hogyan alakult a kapcsolatuk?

– Amikor másodszor is bekerültünk az intézetbe, az otthon vezetői hivatalosan is felvették vele a kapcsolatot. Anyánk többször meglátogatott bennünket, így elkezdődött a kapcsolatunk újjáépítése, de azokat az éveket, amelyek kimaradtak a nővérem és az én életemből, már nem lehet visszahozni. Hozzátartozik a történethez, hogy apánk azon volt: szakadjon meg minden kapcsolatunk anyámmal. Ha levelet írt, nem adta át; ha telefonált, nem hívott oda bennünket. Anyánknak is nehéz volt, apánk sokszor bántalmazta őt. Az azért jó dolog, hogy anyánkkal mindmáig tartjuk a kapcsolatot. Megjegyzem: rengeteg dolgot egyedül, segítség nélkül kellett véghez vinnem életem során, nehéz volt, de közben tanultam is, és ehhez kellettek a nehézségek. Azért ez nem ideális, de ha az embernek ez adatik, akkor együtt kell élni a körülményekkel, és abból kihozni a legjobbat. Gyermekként nyilván benne vagy egy helyzetben, amiből nem tudsz önmagadtól, önerőből kikerülni. Nekem még nincs gyermekem, de az unokahúgomat, a nővérem kislányát születésétől kezdve végigkísértem, és amikor mondjuk hároméves volt, eszembe jutott: Úristen, velem akkor hogy bántak a szüleim?! Elnéztem őt, és nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kis ártatlan lénnyel valaki – pláne az anyja vagy az apja – gonoszságot tegyen, kínozza. Akkor éreztem át igazán, hogy velünk milyen gonoszságokat tettek a szüleink.

– Amikor másodszor kerültek be a nővérével együtt a gyermekotthonba, már kamasz lányok voltak, jól tanultak, szépen énekeltek, határozott elképzeléseik voltak. Azért ez nem jellemző az intézetben nevelkedő fiataloknál. Nem gúnyolódtak Önökön?

– Dehogyisnem. Emlékszem, amikor először elvittek bennünket az otthonba, hogy itt fogunk ezentúl lakni, és megláttuk a lányokat, visszamentünk a nővéremmel az átmeneti otthonba, és egy hétig sírtunk, hogy nem akarunk ezek közé a lányok közé menni. Abszolút ellenségesen fogadtak bennünket. Többször is meg akartak ütni minket, de érdekes, hogy valamiért soha nem került erre sor. Mi egyébként a nővéremmel a Városmajori Gimnáziumba jártunk; az egyik legjobb gimi Budapesten. A nevelőim sem értették, hogy miért annyira fontos a zene számomra. Az intézetben nevelkedő lányok kilencvenkilenc százalékára ez nem volt jellemző, sokan még az általános iskolát sem végezték el, pedig már tizennyolc évesek voltak. Közülük többen teherbe estek, és ezzel vége szakadt az ellátásuknak. Nagyon nehéz volt az intézetben. Az egész éjszaka bulizó lányok bömböltették a zenét, iszonyatos zenei hangzavar mellett próbáltunk aludni, tanulni, hogy teljesíteni tudjunk az iskolában. Amikor gyakoroltam, énekeltem, berontottak, hogy hagyjam abba. Az utóbbi években sokszor gondolok arra, hogy ez engem akkor traumatizált, fel kell még ezt dolgoznom, csak akkor nem engedtem, hogy összeomoljak, mert a túlélés volt az elsődleges célom, egészen kiskoromtól kezdve harmincéves koromig.

Azt viszont világosan láttam, hogy számomra a zene az az út, amivel ki tudok emelkedni.

– Voltak, akik segítették ebben?

– Nagyon sokan. A Jóisten mindig elvezetett azokhoz az emberekhez, akik segítettek: az első nevelőm, Klári néni, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot; az énektanáraim közül Gráf Zsuzsa, aki a Városmajorban az Angelica Leánykarban szólóztatott, és segített abban, hogy megerősödjem ebben; megemlíthetem első énektanáromat, Schultz Katalint és Nádor Magda tanárnőt, ő volt a Zeneakadémián a mesterem. Mindig jó kezekbe kerültem, a tanáraim biztatása nagy erőt adott nekem. A Csányi Alapítvány is támogatott, ők tízéves kortól végigkísérik a hátrányos helyzetű tehetségeket. Én elég későn kerültem velük kapcsolatba, mégis támogattak, ami nagyon nagy segítség volt. Nem tudtam volna befejezni a Zeneakadémiát, és a lipcsei tanulmányaimat sem tudtam volna finanszírozni, ha nem kapok tőlük ösztöndíjat. Állami gondoskodásban huszonöt éves korig maradhat az ember, ezenfelül akkor sem, ha egyetemre jár. Én akkor már tizenegy éve éltem az otthonban, és volt még egy évem a Zeneakadémián. Akkor kaptam meg a Csányi Alapítvány ösztöndíját. Egyébként a tanulmányaim mellett dolgoztam is, takarítottam hajnalban. A lakhatásommal is gond volt. Az egyik nyáron a Zeneakadémia Városligeti fasori kollégiumában lakhattam, külön engedéllyel, egyedül voltam abban a nagy épületben. Előfordult, hogy a barátaim is befogadtak. Elég rémes, hányattatott évek voltak ezek, állandó volt a bizonytalanság. Majdnem harmincéves voltam már, amikor először tudtam kivenni egy lakást. Mindezzel együtt kellett teljesítenem, magas szinten, de én nagyon kitartó vagyok. Emellett minden, ami történt velem, gondviselésszerű volt, így a mesteremmel való találkozás, vagy az, hogy Kanadában is tanulhattam. Éreztem, hogy vezetve vagyok ezen az úton. Persze az én akaratom, elszántságom, kitartásom is kellett ehhez, és megpróbáltam a rossz dolgokat jóra fordítani, hogyan tudom a rosszat értékké átalakítani. A tanítványaimat igyekszem rávenni: folyamatosan gyakoroljanak. Nem baj, ha valami nem sikerül azonnal, vagy csak nehezen, abból is lehet tanulni, ha valamit rosszul csinálunk. Nem szabad, hogy az ember elbátortalanodjon a kudarcoktól, netán feladja. A lényeg, hogy mindig törekedjünk megtalálni a jó utat – nemcsak a művészetben, hanem az élet minden területén. Az eddigi életem azt mutatja: a rossz dolgok hosszú távon engem szolgáltak.

– Jelenleg hol énekel?

– Szabadúszó vagyok. Énekeltem többek között a Vashegyi György vezette Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral (Adriána az együttes szólistájaként lemezeikkel nemzetközi díjakat nyert – B. D.), a Fesztiválzenekar barokk együttesével. A közelmúltban kamaraestet adtunk a nagyon tehetséges fiatal zongoristával, Berecz Mihállyal; Egri Márton klarinétozott. Három nap múlva, csütörtökön (az interjú május 8-án, hétfőn készült – B. D.) az Öt Templom Fesztiválon fogok énekelni Győrben, többek között Szent Hildegardot is.

– A férjével, Bartyik Dániel hegedűkészítővel és Várkonyi Borbála esztétával együtt június 2. és 4. között Hildegard-mesterkurzust szervez a Párbeszéd Házában, melyet Maria Jonas, az Ars Choralis Coeln alapítója tart. Szent Bingeni Hildegard (1098–1179) apátnő, egyháztanító, misztikus látnok, költő és zeneszerző volt, az egyháztörténelem kimagasló alakja. Hogyan került vele kapcsolatba?

– Említettem, hogy a Zeneakadémia után Lipcsében régizene szakon szereztem másoddiplomát. Szerveztek nekünk egy workshopot, Maria Jonas vezetésével. Ő nemcsak Hildegard, hanem más középkori szerzők zenéjével is foglalkozik. A foglalkozásra magával hozott egy középkori szimfóniát. Bemelegítésként rögtön megtanított nekünk egy antifónát, hallás után. Soha nem éreztem még olyat, mint akkor. Ez volt az első testközeli élményem Hildegard zenéjével. Fantasztikusan megérintett. Maria Jonas közölte velünk, hogy az antifónát mindennap elismételjük, hogy ne felejtsük el. Régen az apácák is így tanulták meg, hallás után, nem tudtak kottát olvasni, Hildegard sem tudott. A mesterkurzus zárókoncertje is felejthetetlen élmény volt számomra. Közönség előtt énekeltünk az iskola aulájában, de mivel az iskolának volt táncművészeti tagozata is, egyszer csak egy teremből kijöttek a táncosok, és elkezdtek mozogni a zenére. Teljesen spontán történt ez. Olyan hangulata, kisugárzása volt a koncertnek, hogy komolyan elgondolkoztam azon: ezután csak ezzel akarok foglalkozni egész további életemben. Az antifónáknak egyébként gyönyörű magyar fordításai is vannak. Mariával azóta is megmaradt a kapcsolatom. Feltett szándékom volt, hogy egyszer majd meghívom Magyarországra. Azt láttam, hogy van érdeklődés, de nincs szakember, aki az egész életét arra szánta volna, hogy kutassa ezt a zenét, ahogyan Maria teszi. Úgy érzem, hogy ez fontos ügy, és nagyon örülök, hogy Bori és Dani mellém álltak, az ő segítségük nélkül ez nem valósulhatna meg. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok egyébként harmadik éve, és ez is kellett ahhoz, hogy bele merjek vágni ebbe a kezdeményezésbe. Nagyon bízom benne, hogy ez a kurzus sokak számára lesz pozitív élmény, és akkor további ajtók is megnyílnak. A bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor is érdeklődik, reméljük, hogy jövőre Bakonybélben folytatódhat a program.

– Ön nemcsak a mesterkurzus kezdeményezője, hanem az ahhoz kapcsolódó, ugyancsak a Párbeszéd Házába tervezett konferenciának is…

– Ennek is nagyon örülök, mert reményeim szerint a konferencia megvilágítja a hátterét annak, ami a zenén keresztül kapcsolódik a témához, így a misztikához. Én különben is szeretem, ha elmélyedünk dolgokban, és nem csak a felszínt kapargatjuk. A régizenének, ezen belül a középkori zenének itthon sajnos még mindig nagyon mostoha a sorsa. Aki érdeklődik iránta, az kimegy külföldre, és általában már nem is jön vissza. Én viszont azért jöttem vissza külföldről, mert szeretem Magyarországot és Budapestet, nekem ez az otthonom.

Szeretnék valamit visszaadni mindabból, amit tanultam vagy létrehoztam.

A régizene ennek az egyik ága. Megszereztem a művésztanári diplomát is, nagyon szeretek tanítani. Megvan a munkám, szólista vagyok, de él bennem a vágy, hogy segítsek a hátrányos helyzetű gyerekeken, illetve hogy a régizenét jobban megismerjék a fiatal énekesek.

Ha a Hildegard-mesterkurzuson Maria Jonas, a téma egyik legjobb szakértője betekintést ad ebbe, akkor lehet, hogy utána már könnyebb lesz a folytatás. Remélem, minél több érdeklődő lesz jelen.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír