A pápa a chilei papokhoz, szerzetesekhez: Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a világ sebeit

Ferenc pápa beszédében a felolvasott evangéliumi részből indult ki, mely alapján Péter és az első keresztény közösség három fontos pillanatát emelte ki: Péter és a csalódott közösség, Péter és a megbocsátást nyert közösség, valamint Péter és az átalakult közösség témakörökhöz fűzte gondolatait. Az apostolok tapasztalata ugyanis mindig erre a kettős, személyes és közösségi oldalra épült, amelyek elválaszthatatlanok egymástól.

A pápa beszéde első pontjában a csalódott Péterről és a csalódott közösségről szólt. Felidézte az evangéliumi jelenetet, amikor a tanítványok még nincsenek tudatában Jézus feltámadásának. Csalódottak. Mesterük halála miatt üresség él bennük. A zavar és az elveszettség pillanatai ezek számukra. Itt Ferenc pápa utalt a chilei egyházat sújtó szexuális visszaélések közelmúltbeli eseteire, amelyek megtépázták a helyi egyház hitelét. „Ismerem a fájdalmat, hogy mit jelentenek ezek a kiskorúak ellen elkövetett esetek és nagy figyelemmel követem, hogy mit tesztek e súlyos és fájdalmas rossz leküzdésére. Ismerem a fájdalmat az áldozatok, a családjaik szenvedése miatt, akik az Egyház szolgáiba vetett bizalmukban csalatkoztak. Ismerem a fájdalmát mindazoknak, akik a lelkes munkavégzés fáradtságán túl megéltétek a gyanú, a kétség okozta kárt, amely sokakban félelmet és bizalmatlanságot kelthetett a történtek miatt.” A Szentatya ezzel kapcsolatban arra hívta a helyi egyház tagjait, hogy kérjék Istentől a világosságot, hogy a valóságot saját nevén nevezzék, a bátorságot, hogy bocsánatot kérjenek és a képességet, hogy megtanulják és meghallgassák, mit mond az Úr, és ne nyalogassák a sebeiket. „A társadalom változóban van, tekintsünk előre és nézzünk szembe a személyes, közösségi és társadalmi valósággal úgy, ahogy van” – tanácsolta Ferenc pápa.

Beszédének második pontjában a megbocsátást nyert Péterről és a megbocsátást nyert közösségről szólt a Szentatya. Felidézte a vezető, Péter esetét, aki ugyanolyan bűnös volt, mint a többiek és csalódást okozott annak, akinek védelmet ígért. Krisztus azonban nem veti ezt a szemére, nem ítéli el, csak azt kérdezi tőle, hogy szereti-e Őt. Az egyetlen célja, hogy megmentse Pétert a saját bűnébe zárkózás veszélyétől, attól, hogy rágódjon a saját korlátaiból fakadó kétségbeesésén. Amikor Péter reális választ ad az Úrnak, hogy tudja, hogy szereti Őt, akkor Jézus megerősíti küldetésében. Ezáltal véglegesen apostolává válik. „Mi erősíti meg Pétert? – tette fel a kérdést a pápa. – Az irgalmasság. Mi is tegyük ezt. Jézus sem sebei nélkül jelent meg övéinek. Tehát arra kaptunk meghívást, hogy mi se titkoljuk el vagy rejtsük el sebeinket. Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a mai világ sebeit, képes magáévá tenni, elszenvedni, elkísérni és begyógyítani azokat. A sebeket hordozó egyház nem magát helyezi a középpontba, nem gondolja azt, hogy tökéletes. Ehelyett azt állítja a középpontba, aki meg tudja gyógyítani a sebeket, vagyis Jézus Krisztust.”

„Jézusban a sebek feltámadást nyertek. Szolidárissá tesznek bennünket, ösztönöznek, hogy hidakat építsünk és elinduljunk az irgalmas szeretetre szomjazók felé. Isten népe nem azt várja tőlünk, hogy emberfeletti hősök legyünk, hanem pásztorokra van szüksége, megszentelt életű férfiakra és nőkre, akik ismerik az együttérzést, akik ki tudják nyújtani kezüket, akik meg tudnak állni az elesettek előtt és mint Jézus segítenek kikerülni az ördögi körből, hogy kétségbeesésükön rágódjanak, amely megmérgezi a lelket.”

Ferenc pápa beszédének harmadik szempontja az átalakult Péter és az átalakult közösség volt. „Jézus a megkülönböztetésre hívja Pétert, és így kezd erőt nyerni sok minden Péter életében. Az Úr pedagógiája az, hogy nem fél elindulni és szolgálni a megsebzett emberiséget. Péter felismerte Jézusban, hogy sebei a feltámadás útját jelenthetik. A csalódott, majd átalakult Pétert látva arra kapunk meghívást, hogy a csalódottak, elkeseredettek egyházából váljunk egy olyan egyházzá, amely a mellettünk élő sok csalódott embert szolgálja. Legyünk egy olyan egyház, amely képes Urát szolgálni az éhezőben, a bebörtönzöttben, a szomjazóban, a hajléktalanban, a betegben. Olyan szolgálat ez, amely nem a segélyezéssel vagy az atyáskodással azonosítja önmagát, hanem a szív megtérésével. A probléma nem abban áll, hogy ételt adjunk a szegénynek, gondozzuk a beteget, hanem, hogy figyelembe vegyük: a szegénynek, a betegnek, az elítéltnek méltósága van – ahhoz, hogy asztalunkhoz üljön, hogy otthon és családban érezhesse magát közöttünk.”

Újítsuk meg elkötelezettségünket, ne várjunk egy ideális világot, közösséget, tanítványt, hanem teremtsük meg a feltételeket, hogy minden csalódott ember találkozhasson Jézussal – biztatott a pápa. – Nem az ideális helyzeteket és közösségeket szeretjük, hanem a személyt. Hagyjuk tehát, hogy Jézus megújítsa szívünket!

Végül a Szentatya arra kérte a chilei papokat, szerzeteseket, szeminaristákat, hogy hazatérve szívükben készítsenek egyfajta spirituális „végrendeletet”, tegyék fel a következő kérdéseket maguknak: Milyen az az egyház, amelyet szeretek? Szeretem-e ezt a megsebzett egyházat, amely életre lel Jézus sebeiben? És felhívta figyelmüket arra, hogy  nem létezik a „hivatásbeli selfie” (vagyis nincs olyan, hogy mi csinálunk önmagunkról képet). „A hivatáshoz arra van szükség, hogy a fotót egy másik személy készítse el. Mit lehet tenni, ez így van.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír