Hager Ritta – ima és alkotás

– „Mindenkinek a maga helyén, a maga tevékenységét kell úgy végeznie, hogy az istentiszteletté váljon” – a laudációban is elhangzott, hogy ezt a Szent Ignác-i gondolatot mennyire a sajátjának vallja egész életére, és különösen a művészetére vonatkozóan.

– Mindenki, amire született, arra kapott talentumot, mindenkinek ezt a talentumot kell az életében kibontakoztatnia.

Az én munkáim viszonylag lassan, hosszú hónapok, egy-másfél év alatt készülnek. Nem keserves munka eredményei, mert szeretem csinálni, de olyan ez az alkotás, mint egy szerzetesi élet. Az ember óhatatlanul imádkozik, és az imán keresztül eszembe jut, hogy mi legyen a következő téma. Ha megvan a téma, megkeresem hozzá a technikát, megkeresem az anyagot, megfestem a fonalat. Vázlatot készítek a műhöz, amelyet felnagyítva a munkám során is használok.

Nagyon kell a kivitelezésnél vigyázni, mert a ceruza meg az ecset úgy megy, ahogy akarom, de a fonal nem, annak van egy törvényszerűsége, amit ismerni kell.

Utoljára Evezz a mélyre! címmel készítettem egy alkotást nagy viharok között, ez Szombathelyen lesz majd kiállítva körülbelül egy hónap múlva a textilművészeti triennálén. Jézus mondja, hogy „Evezz a mélyre!” Mélyünkben van az igazi valónk, az a fény, amit a születésünkkor belénk lehelt az Isten, és ezt kell kibontakoztatnia mindenkinek.

– A püspöki konferencia is úgy érezhette, hogy ez az Ön életében és művészetében megvalósult, ezért tüntették ki a Pro Cultura Christiana díjjal.

– Nagy meglepetés volt ez számomra, hiszen nem is tudtam, hogy van ilyen jellegű egyházi kitüntetés, meg egyébként sem voltam hozzászokva a díjakhoz, hiszen a rendszerváltás előtt hiába csináltam bármit, nem kaptam semmit. Ennek oka az volt, hogy Aczél Györgynél a klerikális reakciós dobozban voltam, mint azt a változásokat követően megtudtam. De ettől függetlenül dolgoztam, mert ez volt az életcélom azon felül, hogy a gyermekeimet neveltem. Csak miután a fiúk 15-16 évesek lettek, akkor kezdtem el igazán belemerülni a művészetbe, mert mind a kettő teljes embert igényel.

– Ha a rendszerváltás előtt el is volt hanyagolva, azóta azért sok díjat kapott, többek között a Kossuth-díjat és a Nemzet Művésze címet. Ezek a kitüntetések mit jelentenek az Ön számára?

– Annak idején igencsak el voltam keseredve, mert mindig dicsérték a műveimet, de ez díj formájában sosem nyilvánult meg. Mondtam is, hogy „Istenem, miért nem kapok én semmilyen elismerést?” Aztán elfogadtam, hogy nem ez a lényeg, dolgozni kell, és nem a díjak után áhítozni, s amint ezt a szemléletet igazán a magamévá tettem, akkor kezdtem el kitüntetéseket kapni. Így vezeti, így neveli az embert az Isten.

– Más formában is érezte Isten vezetését?

– Ha az ember istenkapcsolata erős, akkor a nehézségeket könnyebben tudja elviselni. Ez igaz volt a kitelepítés idején, 19-20 éves koromban is. Ott is alkottam, ha mást nem, téglát vertem egy brigáddal. Hat méter mélyről termeltünk ki az ehhez szükséges homokot. Ezer tégla készítése volt a normaadag egy napra egy négyfős brigádnak, gémeskútból kétszáz vödör vizet kellett felhúzni ahhoz, hogy ezt teljesítsük. Még ez volt a legkönnyebb munka a lehetőségek közül, mégis jó darabig nem tudtam leengedni ezután a karomat, mert mindig begyulladt. A kitelepítésben az volt a jó, hogy ott mind együtt voltunk: sok megbélyegzett, „deklasszált” elem.

– Honnan eredeztethető a textilművészi, egyáltalán a művészi pálya iránti vonzalma?

– Már gyermekkoromban is minden mesterség érdekelt, jártam a faluba a suszterhez, a pékhez, a szabóhoz, mindenhol lestem el a dolgokat. Nagyon szerettem a babáknak varrni különféle ruhákat, és később a középiskola után divattervezőnek jelentkeztem, de végül nyomottanyag-tervezőnek vettek fel. Később aztán váltottam, mert a textilfestékek egészségtelenek voltak.

Akkor elkezdtem csomózott technikát alkalmazni, amihez még a fonalat is mi készítettük a férjemmel, Gelley Andrással. András a kötelet fonta, mert egy bizonyos puhaságú, egy bizonyos vastagságú anyag kellett ahhoz, amit kitaláltam, s olyan anyagot nem találtunk készen. A családom mindig besegített, és szerettek is nekem segíteni, mert ez változatosságot vitt az életükbe. Férjem mérnök, két fiunk van, kilenc unokánk, s most már van egy féléves dédunokánk is.

Férjemmel, akivel idén 61. éve vagyunk házasok, még más területen is együtt dolgozunk: harminchetes Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat vezetünk minden évben. Ezt februárban elhunyt lelkivezetőnknek, Beöthy Tamás jezsuita atyának köszönhetjük. Nagyon sok lelki gyógyulást láttunk a lelkigyakorlatok révén. A heti találkozókon mindenki beszámol a vállalt napi egy óra imáról, ami nem veszi el a napi teendőktől az időt, mert az ember sokkal dinamikusabb, sokkal nyitottabb, sokkal többet bír elviselni, s nem hiányzik az az egy óra, sőt!

– Ha már a gyógyítást említette: van olyan műve, amely kifejezetten a gyógyítás szándékával született.

– A berlini Brandenburgi kapuban lévő Csend-teremben látható alkotásomról (Sugárzó csend  – a szerk.) van szó. Egy svájci barátnőm hívta fel Michael Marsch Domonkos-rendi szerzetes figyelmét szakrális alkotásaimra. Nehezen vette rá a barátnőm, hogy eljöjjön, de amikor végül rászánta magát, a tervezett fél óra helyett négy órát maradt nálam. Akkoriban már megvoltak gondolatébresztő műveim, amelyekhez Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz misztikájából merítettem ihletet. A nyolc nagyméretű kárpitot, amelyeket a Vigadóban állítottak ki, a külsőségeknek élő kommunista világban azért terveztem, hogy az emberek egy kicsit magukba nézzenek, hátha ott valamit találnak, ami értékesebb. Ahogy Marsch atya mondta, ezek indirekt módon szakrális művek.

A pszichoterapeutaként is működő szerzetes Heiligkreuztalba hívott meg egy kiállításra. A pszichés betegséggel küszködő emberekre kifejezetten gyógyító hatással voltak ezek a művek. A Keresztes Szent János által ihletett Éjszaka című munkám tetszett annyira Michael Marschnak, hogy beajánlott a berlini Csend-terem művészeti tervezőjének. Hasonló művet kellett alkotnom, de úgy, hogy egy minden vallás által elfogadható kompozíciós alakzat szülessen. Az átadás óta 57 vendégkönyvet írtak tele, és látszik, hogy a mű dolgozik, mert úgy látják az emberek, a béke sugárzik belőle.

Hager Ritta: Sugárzó csend (1994)
(plasztikus felvetésű gobelin, jutagyapjú, len, 132 × 210 cm)

– Önt gyógyítja a saját művészete?

– Ha leülök szőni, elfelejtek mindent, kikapcsolok mindent, csak arra koncentrálok, amivel foglalkozom. Ez kell az embernek, és a csend, mert abban találja meg azt a talentumot, amit kapott.

Fotó: Lambert Attila; Evangélikus.hu

Agonás Szonja/Magyar Kurír