„A számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség” – Interjú Csonta Istvánnal

Csonta István, az egyháztörténeti tanszék megbízott vezetője feleségével, Lukács Ottíliával együtt tanít a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán, emellett Belgiumban, a leuveni egyetem mellett működő, a magyar jezsuita rendtartomány tulajdonában lévő szakkollégiumot is vezeti. „Ebben a tanévben lényegében ingázom, havonta két hetet vagy kéthavonta három hetet vagyok a főiskolán, a hallgatók és a kollégák együttműködésével” – ismertette.

A teológus a Nyugat-Európában eltöltött évek során számos tapasztalatot gyűjtött az itt élő katolikus közösségek hétköznapjairól, különösképpen arról, hogyan ültették gyakorlatba a II. vatikáni zsinat eredményeit a nyugati országokban, és mennyiben vannak ebben lemaradva a vasfüggöny innenső oldalán maradt közösségek. „Nálunk csak 1989 után kezdődhetett meg sok fontos folyamat, így bizonyos szinten természetes, hogy nem lesznek ugyanazok az eredmények, mint Nyugaton. Sem a pozitív, sem a negatív következményei nem lehetnek ugyanazok a különböző kérdésekre adott válaszainknak, mint korábban egy másik ország társadalmában. Mást jelent aktív Katolikus Egyházról beszélni a ’60-as években, és mást manapság. Szerintem nekünk ebben az lenne a feladatunk, hogy észre tudjuk venni és beemeljük a saját közösségeinkbe, Egyházunk életébe azt, ami máshol jó, és elkerüljük azokat a csapdákat, amelyekbe máshol már beleestek. Egyszerűen találjuk meg a saját utunkat” – javasolta.

Csonta István kifejtette, folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit szeretne tőlünk ma, most, 2019-ben, jelen helyzetünkben Isten. Milyennek szeretné látni a Katolikus Egyházat, és mit tudunk mi ezért tenni. „Szerintem ez kulcs lenne személyes, sőt közösségi szinten is – tette hozzá. – Minden egyes alkalommal újra és újra reflektálnunk kell, ránézni arra, hogy jó-e az irány. Nagyon sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem merünk változtatni.” Csonta István hangsúlyozta: a változtatás energiát vesz igénybe, félelemmel és bizonytalansággal jár, de nincs növekedés, ha megállunk. Az egész Egyháznak együtt kell élnie, fejlődnie a folyamatosan teremtő Istennel. „Meg vagyok győződve, hogy ahogy a főiskolai képzésünkben, az akadémiai munkában vagy a lelki életben sincs stagnálás. Aki azt gondolja, hogy stagnál, az már megy lefelw. Nekünk az lenne a küldetésünk, hogy folyamatosan fejlődjünk, ami nagy tanulási folyamat: megtanulni tudatosan haladni, értékelni és változtatni.”

A teológus példát is említett erre a folyamatra Nyugat-Európa egyházi közösségeiből. „Nagyon sokszor, országoktól vagy nyelvektől függetlenül, tudatos hívőkkel, élő hittel találkozom. Ezek az emberek a világban élnek, és megtanulták értékelni a számbelileg kisebb közösségeket is. Ez óriási kihívás lesz a 21. század európai egyházában, hogy ne a számokhoz ragaszkodjunk, és ne folyton azt nézzük, hányan követik Krisztust hitelesen. A tömeg-érzés hamis öntudatot táplálhat. Ez részben érthető, hisz a kereszténység európai társadalmaink meghatározó ereje volt évszázadokon át, ami a hívők vallásgyakorlásában is megmutatkozott. Ma viszont meg kell értenünk, hogy csupán a számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség. Nekünk többen kell lennünk, nem sokan. Tudatosságra kell nevelnünk magunkat és azokat az embereket, akik velünk együtt követni akarják Krisztust. Ez a kis közösségek egyházmodellje lehetőséget fog adni a kisebb csoportokkal való jobb, mélyebb munkára ugyanúgy, ahogy ez a PPHF-en ma is történik. XVI. Benedek emeritus pápa többször beszélt az úgynevezett mag-közösségekről, amelyre a mai Egyházának építkeznie kell.”

Csonta István úgy látja, a 21. századi fiatalok legnagyobb kihívása, hogy nehezen találják azt, amire meg vannak hívva, ami a saját útjuk. „Istennek mindannyiunkkal terve van. Azt érzékelem, hogy sokaknak egyre nehezebben megy felismerni ezt. Egyre nagyobb súly nehezedik a fiatalokra azzal, hogy egyszerre több csatornából ömlik rájuk az információ. Nehezen tudják ezt kezelni. Nem könnyen találnak hiteles embereket, akikre érdemes figyelni, akiktől érdemes tanulni. Ez az óriási adatmennyiség és ennek az egyre növekvő sebessége, amivel meg kell küzdeniük nap mint nap, gyakorlatilag pont az ellenkező irányba tolja őket. Arra lenne szükségük, hogy tudjanak magukra és másokra figyelni, tudják megtanulni azt, hogy hogyan kell saját magukat értékelni és irányba helyezni. Mustó Péter jezsuita atya fogalmazza meg egyik könyvének alapgondolatában, hogy meg kell tanulnunk megszeretni, ami a miénk. Ez egy olyan kihívás, amivel sok fiatal nehezen tud megküzdeni. Van egy óriási igény bennük, hogy felfedezzék hivatásukat, de egyszerre félnek is tőle. Bár erősen igénylik az iránymutatást, ennek megtalálása után már az ő tudatos döntésük kell következzen, nekik kell elindulni az úton, ami a sajátjukká válik azáltal, hogy el is indulnak rajta. Ez a kihívás nem kizárólag a fiataloké, hisz minden őszinte embernek igénye van a példamutatására, emberekkel való kapcsolatra s benne a jó visszajelzésekre, hogy megtalálva a jó irányt tudjunk szabadok lenni abban a munkában, amire hívva lettünk. Folyamatosan dolgozni, és naponta megszeretni, ami a miénk.”

A beszélgetés teljes terjedelmében ITT található, a sorozat első része pedig ITT olvasható.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír