Kajtár Edvárd: Miben áll a nagycsütörtöki lábmosás szertartásában beállt változás?

2016 vízkeresztjének ünnepén Ferenc pápa kérésének eleget téve az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumot adott ki a római rítusú katolikus közösségek számára a nagycsütörtöki lábmosás szertartásának új rendjéről. A Szent János evangéliumában leírtakat (13,1–15) követve évszázados hagyománnyá vált a római egyházban, hogy a nagycsütörtök esti szentmiséhez kötötten a szentmisét bemutató püspök vagy pap megmossa tizenkét férfi/fiú lábát.

Az évszázadok alatt e szertartást nemcsak „lábmosás”-nak hanem a „mandatum” („parancs”) rítusának is nevezték, a lábmosás közben énekelt latin nyelvű antifóna kezdő szaváról: „Mandatum novum do vobis, ut diligatis invicem…” – „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”. E gesztus értelme tehát alapvetően kettős:

a) Formailag ugyanazt tenni, amit Jézust tett („Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”).

b) Ünnepelni és átélni azt a szeretetet, amely Jézus egész húsvéti misztériumának a lényege: üdvösségünkért kiüresítette önmagát, szolgává lett, életét szeretetből mindenkinek odaadta.

E két szempont nyilván nem választható el egymástól. Amikor ugyanis az egyház egy rítusa „utánozza” (!) Jézust, azt kegyelmi okokból teszi: a cselekménnyel részesei leszünk annak a kegyelemnek, üzenetnek, erőnek, amit és amiért Jézus azzal tett, megvalósított.

A liturgiatörténet évszázadai során a különböző szertartásrendek e két fent említett pólus valamelyikét hangsúlyozták utasításaikban, Ferenc pápa az utóbbinak adott nyomatékot azzal, hogy Jézus üdvözítő szeretetének egyetemes jelére irányítja a római rítusú katolikusok figyelmét e szimbolikus cselekményben.

Fontos tehát, hogy formailag lehetőleg ugyanúgy jelenítsük meg Jézus tettét, ahogyan ő tette, de fontosabb a formai „utánzásnál” e cselekmény tartalma, üzenete: az egyház pásztorai ugyanúgy adják oda életüket mindenkinek, ahogyan ezt Jézus tette, és e gesztussal azt kifejezte. Jézus csak a férfiak, az apostolok lábát mosta meg, de utasítása – „példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” – az apostolok egyetemes küldetésére vonatkozik. Jézus szavait, ugyanis – „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” – a római egyház nem mindig értelmezte úgy, hogy ezt a gesztust a klerikusok csak egymás között gyakorolják. A középkorból fennmaradt miseutasítások (ezeket hívjuk általában rubrikáknak) között találunk olyanokat, amelyek szegényekről vagy fiatal fiúkról beszélnek, és nemegyszer olyanokat is, ahol nem pontosan tizenketten vannak a „lábmosottak”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy e gesztus címzettjeinek egyházi helyzete és a létszámuk rugalmasan alakítható volt mindig is. A II. vatikáni zsinat utáni új misekönyv (1970-ből) már csak annyit írt elő, hogy a lábmosásra kiválasztottak férfiak legyenek: létszámuktól, társadalmi és egyházi helyzetüktől függetlenül.

A kongregáció által most kiadott végrehajtási utasítás értelmében tehát az eddig csak férfiaknak fenntartott gesztus tovább „nyílik”: a lelkipásztorok olyan hívekből állítsák össze a kiválasztottak csoportját, amely Isten népének változatosságát és egységét egyszerre jelzi. „E csoportba tartozhatnak férfiak és nők, és ennek megfelelően fiatalok és öregek, egészségesek és betegek, klerikusok, Istennek szenteltek, laikusok” – olvassuk szó szerint a rendelkezésben.

A kiválasztottakat a nagycsütörtöki mise előtt fel kell e cselekményre készíteni, és – ahogyan a dekrétum hangsúlyozza – e felkészítésnek nemcsak technikai jellegűnek kell lennie (hogyan fog történni a lábmosásuk), hanem hitbéli és spirituális jellegűnek is: e gesztus nem emeli őket a többi hívő felé, és fontos, hogy tiszta lélekkel és megrendült, örömteli szívvel fogadják azt.

A lábmosás szertartásának kivitelezése nem változott meg az új rendelkezéssel: a kiválasztottakat a lábmosás helyéhez (székeikhez) vezetik, a lábat mosó püspök vagy pap leveheti a kazulát (miseruhát – a szerk.), egy ministráns vagy más segítő segítségével vízzel megmossa majd szárazra törli a lábukat, utána kezet mos, ha levette a kazulát, visszahúzza, és következnek az egyetemes könyörgések.

E szertartás elvégzése nem kötelező az utolsó vacsora szentmiséjében. Lehetnek olyan okok, amelyek miatt akár az eddigi rendet követve (csak férfiakkal), akár az új rendelkezés szerint e cselekmény végrehajtása megterhelő vagy nagyon nehezen kezelhető lelkipásztori helyzetet eredményezne. Az adott liturgikus közösség lehetőségeit bölcsen mérlegelve járjanak el a lelkipásztorok e gesztus alkalmazásakor vagy mellőzésekor; a mellőzés viszont ne az egész rendelkezéssel szembeni radikális elzárkózásból fakadjon.

Fotó: Lambert Attila; Vatikáni Rádió olasz nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír