Ferenc pápa a bíborosoknak: Egyikünk sem érezheti magát „felsőbb rendűnek” senkinél!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az ünnepélyes szertartáson részt vett Erdő Péter bíboros, prímás.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Amikor a Jeruzsálembe vezető úton haladtak, Jézus előttük ment” (Mk 10,32). [1]

Ennek a Márk evangéliumából vett paradigmatikus szakasznak az eleje mindig segít meglátnunk, hogy az Úr egyedülálló pedagógiával gondoskodik népéről. Útban Jeruzsálem felé Jézus nem mulasztja el, hogy megelőzze (primerear) övéit.

Jeruzsálem a nagy elhatározások és döntések óráját jelképezi. Mindannyian tudjuk, hogy az életben a fontos és döntő pillanatokban beszédessé válik a szív, megmutatkoznak a benne lakó szándékok és feszültségek. A létezés ilyen útkereszteződései kérdőre vonnak minket, és felszínre hozzák az emberi szív nem mindig áttetsző kérdéseit és vágyait. Ezeket tárja fel – nagyon egyszerűen és nagy realizmussal – az evangéliumnak az a szakasza, amelyet hallottunk. Jézus szenvedésének harmadik és legkeményebb meghirdetéséhez kapcsolódóan az evangélista nem átallja bemutatni a tanítványok szívének bizonyos titkait: törekvés az első helyekre, féltékenység, irigység, mesterkedés, helyezkedés és egyezkedés; olyan logika, amely nemcsak felőrli és tönkreteszi belülről a köztük fennálló kapcsolatokat, hanem be is zárja és hasztalan, jelentéktelen vitákba vonja őket. Jézus azonban nem áll meg ennél, hanem megy előre, megelőzi őket (primerea), és nyomatékkal mondja nekik: „Közöttetek azonban ez nem így van, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok” (Mk 10,43). Ezzel a magatartással az Úr megpróbálja tanítványai tekintetét és szívét a helyes középpont felé visszafordítani, és nem engedi, hogy a meddő és önmaguk körül forgó viták teret nyerjenek a közösségen belül. Mit használ, ha az egész világot megnyerjük, de belül szétroncsolódunk? Mit használ, ha az egész világot megnyerjük, de a mindannyiunkat fojtogató viták elszárítanak minket s terméketlenné teszik szívünket és küldetésünket? Ebben a helyzetben – amint valaki megjegyezte – már felfedezhetők a palotai intrikák, az egyházi kúriákban is.

Luis Ladaria bíboros

„Közöttetek azonban ez nem így van”: szól az Úr válasza, amely mindenekelőtt meghívás és biztatás arra, hogy a tanítványok a bennük rejlő jót kövessék, s így ne engedjék, hogy olyan világias logikák lerombolják és fogságba vessék őket, amelyek eltérítik a tekintetet attól, ami fontos. „Közöttetek azonban ez nem így van”: szól az Úr hangja, aki megmenti a közösséget attól, hogy túlságosan magával törődjön ahelyett, hogy tekintetét, erőforrásait, várakozásait és szívét a felé fordítaná, ami számít: ez pedig a küldetés.

Jézus ily módon arra tanít minket, hogy a megtérés, a szív megváltozása és az Egyház reformja mindig misszionáriusi távlatban történik, mert megkívánja, hogy hagyjunk fel saját érdekeink nézésével és keresésével, és inkább az Atya érdekeit nézzük és keressük. A bűneinkből, önzésünkből való megtérés sosem öncélú, hanem elsődlegesen azt szolgálja, hogy mindegyre növekvő hűséggel és készséggel mondjunk igent a küldetésre. És ezt oly módon tegyünk, hogy az igazság órájában, különösen amikor testvéreink nehéz pillanatokat élnek meg, teljesen hajlandók és készségesek legyünk fogadni és kísérni mindegyiküket, és ne váljuk kitűnő elutasítókká, sem szűklátókörűségből [2], sem pedig – ami súlyosabb –, mert egymás közt azon gondolkodunk és vitatkozunk, hogy melyikünk a legfontosabb. Amikor elfeledkezünk a misszióról, amikor szem elől tévesztjük a testvérek konkrét arcát, életünk saját érdekeink és biztonságunk keresésébe zárul. És így kezd növekedni a neheztelés, a szomorúság és a csömör. Szép lassan egyre kevesebb teret adunk másoknak, az egyházi közösségnek, a szegényeknek, az Úr hangja hallgatásának. Így elveszítjük az örömet, és a szív kiszárad. [3]

„Közöttetek azonban ez nem így van – mondja nekünk az Úr – […], hanem aki első akar lenni közöttetek, az mindenki rabszolgája legyen” (Mk 10,43.44). Ez az a boldogmondás és magnificat, amelyet mindennap el kell mondanunk. Ezt a felszólítást intézi hozzánk az Úr, hogy ne felejtsük el, hogy az elöljárói tekintély az Egyházban a szerint növekszik, hogy mennyire vagyunk képesek előmozdítani a másik méltóságát, gyógyírt kenni a másikra, hogy begyógyítsuk sebeit és sokszor megtépázott reményét. Emlékezzünk, azért vagyunk itt, mert küldetést kaptunk arra, hogy „hirdessük az örömhírt a szegényeknek, a szabadulást a foglyoknak, szemük megnyílását a vakoknak; hogy szabadon bocsássuk az elnyomottakat, és hirdessük az Úr kegyelmi esztendejét” (Lk 4,18–19).

Kedves bíboros és újonnan kinevezett bíboros testvéreim! Miközben úton vagyunk Jeruzsálem felé, az Úr előttünk halad, hogy ismételten emlékeztessen minket, hogy az egyetlen hiteles tekintély az, amely a Krisztus szolgálatának szándékával mások lábához való lehajolásból születik. Az a tekintély, amely abból fakad, hogy nem felejtjük el: Jézus, mielőtt lehajtotta volna fejét a kereszten, nem félt lehajolni tanítványai előtt és megmosni lábukat. Ez a legnagyobb kitüntetés, melyet kaphatunk, a legnagyobb előléptetés, melyben részünk lehet: szolgálni Krisztust Isten hű népében, az éhezőben, az elfeledettben, a fogolyban, a betegben, a kábítószerfüggőben, az elhagyottban, konkrét személyekben, a maguk élettörténetével és reményeivel, várakozásaival és csalódásaival, szenvedéseivel és sebeivel. A pásztor tekintélyének csak így lesz evangéliumíze, és nem lesz „zengő érc vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1). Egyikünk sem érezheti magát „felsőbb rendűnek” senkinél! Egyikünk sem nézhet másokra felülről lefelé! Csak akkor nézhetünk így valakire, ha talpra állni segítjük.

Louis Raphael Raphaël I. Sako bíboros

Szeretném felidézni veletek Szent XXIII. János pápa lelki végrendeletének egyik részletét, aki a korban előrehaladva így írt: „Tiszteletreméltó és alázatos szülők gyermekeként szegénynek születtem, s különösen is örülök, hogy szegényen halhatok meg, miután egyszerű és szerény életem szükségeinek és körülményeinek megfelelően mindent szétosztottam a szegényeknek vagy az engem felnevelő szent Egyház javára fordítottam, ami papi és püspöki éveim alatt – eléggé korlátozott mértékben – kezem ügyébe került. A külső látszólagos jólét gyakran fájdalmasan érzett szegénységet takart, amely sokszor akadályozott meg abban, hogy bőségesebben adakozzam, mint amennyire szerettem volna. Megköszönöm a jó Istennek a szegénység eme ajándékát, amelyet – a lélekben való szegénységet – fiatal koromban mint Jézus szívének papja fogadalommal vállaltam, és a valós szegénységet is. A lelki és valós szegénység mindig segített abban, hogy sose kérjek semmit, se jobb állást, se pénzt, se előnyöket sem magam, sem rokonaim, sem barátaim számára” (1954. június 29.).

JEGYZETEK

[1] A proago ige ugyanaz, mint amellyel a feltámadt Jézus megüzeni a tanítványoknak, hogy „megelőzi majd” őket Galileában (vö. Mk 16,7).

[2] Vö. Jorge Mario Bergoglio: Ejercicios Espirituales a los Obispos españoles [Lelkigyakorlat a spanyol püspököknek], 2006.

[3] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 2.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír