Ferenc pápa Leszbosz szigetén: A keresztény program az, hogy ott legyünk, ahol Jézus van!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

Köszönöm szavaitokat. Hálás vagyok Önnek, Elnök asszony, jelenlétéért és szavaiért. Testvéreim, ismét itt vagyok, hogy találkozzam veletek. Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: közel állok hozzátok, és ezt teljes szívemből mondom. Azért vagyok itt, hogy lássam arcotokat és a szemetekbe nézzek. Félelemmel és várakozással teli szemek, melyek erőszakot és szegénységet láttak, és amelyekből megannyi könny folyt. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka és kedves testvérem öt évvel ezelőtt ezen a szigeten mondott valamit, ami szíven ütött engem: „Aki fél tőletek, az nem nézett a szemetekbe. Aki fél tőletek, az nem látta az arcotokat. Aki fél tőletek, az nem látta gyermekeiteket. Az elfelejti, hogy a méltóság és a szabadság felülmúlja a félelmet és a megosztottságot. Elfelejti, hogy a migráció nem a Közel-Kelet és Észak-Afrika, nem Európa és Görögország problémája. A világ problémája” (Beszéd, 2016. április 16.).

Igen, világprobléma, humanitárius válság, mely mindenkit érint. A világjárvány globálisan sújtott bennünket, megéreztette velünk, hogy mindannyian egy csónakban evezünk, megéreztette velünk, mit jelent ugyanazokat a félelmeket átélni. Rájöttünk, hogy a nagy kérdésekkel együtt kell szembenéznünk, mert a mai világban a széttagolt megoldások nem elegendőek. De míg a védőoltások beadása fáradságos munkával az egész világon halad előre, és az éghajlatváltozás elleni küzdelemben is látszik, hogy a sok késedelem és bizonytalanság ellenére valami elindult, addig a migrációval kapcsolatban szemlátomást minden borzasztóan hiányzik. Pedig emberek, emberi életek forognak kockán!

A tét mindenki jövője, amely csak akkor lesz nyugodt, ha integrált lesz. Csak a leggyengébbekkel kibékülve lesz virágzó a jövő. Mert amikor a szegényeket elutasítjuk, a békét utasítjuk el.

A történelem arra tanít bennünket, hogy a bezárkózás és a nacionalizmus katasztrofális következményekkel jár. Ahogyan ugyanis a II. vatikáni zsinat emlékeztetett rá, „a béke építéséhez feltétlenül szükséges a szilárd akarat más embereknek és népeknek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására” (Gaudium et spes, 78). Illúzió azt hinni, hogy elég, ha megvédjük magunkat, ha védelmezzük magunkat a leggyengébbektől, akik kopogtatnak az ajtón. A jövő még közelebb hoz minket egymáshoz. Ahhoz, hogy ezt jóra fordítsuk, nem egyoldalú intézkedésekre, hanem széles körű politikai stratégiára van szükség. A történelem, ismétlem, erre tanít bennünket, de még nem tanultuk meg. Ne fordítsunk hátat a valóságnak, hagyjuk abba a felelősség állandó áthárítását, ne toljuk mindig másokhoz a migráció kérdését, mintha senkit sem érdekelne, és csak egy haszontalan teher lenne, amit valakinek hordoznia kell!

Testvéreim, arcotok, szemetek arra kér bennünket, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne tagadjuk meg a bennünket összekötő emberséget, tegyük magunkévá történeteiteket, és ne felejtsük el tragédiáitokat. Elie Wiesel, aki szemtanúja volt a múlt évszázad legnagyobb tragédiájának, ezt írta: „Azért közeledem embertestvéreimhez, mert emlékszem közös eredetünkre. Azért, mert nem vagyok hajlandó elfelejteni, hogy az ő jövőjük ugyanolyan fontos, mint az enyém” (From the Kingdom of Memory, Reminiscences, New York, 1990, 10). Ezen a vasárnapon azért imádkozom Istenhez, hogy keltsen fel bennünket a szenvedők elfelejtéséből, rázzon fel bennünket a kirekesztő individualizmusból, ébressze fel a mások szükségleteire süket szíveket. És

kérem az embereket is, minden embert: győzzük le a félelem keltette bénultságot, a gyilkos közömbösséget, a cinikus érdektelenséget, mely selyemkesztyűvel írja alá a peremre szorultak halálos ítéletét!

Gyökerénél fogva utasítsuk el az uralkodó gondolkodásmódot, amely saját énünk, a személyes és nemzeti önzés körül forog, mely mindennek a mértékévé és kritériumává válik!

Öt év telt el azóta, hogy itt jártunk kedves Bartholomaiosz és Hieronümosz testvéreimmel. Ennyi idő elteltével láthatjuk, hogy a migráció kérdésében kevés változás történt. Természetesen sokan dolgoznak az emberek befogadásán és integrációján, és szeretnék köszönetet mondani a sok önkéntesnek és mindazoknak, akik minden – intézményi, társadalmi, karitatív, politikai – szinten nagy erőfeszítéseket tettek, törődtek az emberekkel és a migráció kérdésével. Elismerem a méltó befogadó létesítmények finanszírozása és építése iránti elkötelezettséget, és szívből köszönöm a helyi lakosságnak mindazt a jót, amit tettek, és a sok áldozatot, melyet vállaltak. Szeretnék köszönetet mondani a helyi hatóságoknak is, akik elkötelezettek a hozzánk érkező emberek befogadásában, gondozásában és támogatásában. Köszönöm! Köszönjük, amit tesznek! De keserűen be kell látnunk, hogy ez az ország, akárcsak mások, még szorult helyzetben van, és hogy Európában vannak olyanok, akik továbbra is úgy kezelik a problémát, mint olyan ügyet, amely nem tartozik rájuk. Ez tragikus. Emlékszem az Ön [az elnökhöz fordul] utolsó szavaira: „Európa tegye ugyanezt.” És mennyi emberhez méltatlan állapot! Hány olyan hotspot van, ahol a migránsok és a menekültek alig tűrhető körülmények között élnek, és nem látnak megoldást a láthatáron! Az emberek és az emberi jogok tiszteletben tartását azonban – különösen azon a kontinensen, amely nem mulasztja el a világban előmozdítani azt – mindig meg kell őrizni, és az egyes ember méltóságának első helyen kell állnia! Szomorú hallani, hogy megoldásként az a javaslat hangzik el, hogy közös pénzeket használjanak falak építésére, szögesdrót felhúzására.

A falak és a szögesdrótok korát éljük. Természetesen megérti az ember a félelmeket és a bizonytalanságokat, a nehézségeket és a veszélyeket.

Fáradtság és frusztráció tapasztalható, amit a gazdasági és világjárványügyi válságok csak súlyosbítanak, de a problémák megoldása és az együttélés javítása nem korlátok emelésével érhető el. Épp ellenkezőleg, azáltal, hogy egyesítjük erőinket, hogy gondoskodjunk másokról, mindenki valós lehetőségei szerint és a törvényesség keretein belül, mindig az első helyre téve minden férfi, minden nő, minden személy életének elvitathatatlan értékét. Elie Wiesel azt is mondta: „Amikor az emberi életek veszélyben vannak, amikor az emberi méltóság veszélyben van, a nemzeti határok lényegtelenné válnak” (Beszéd a Nobel-békedíj átvételekor, 1986. december 10.).

Egyes társadalmakban ideológiai ellentétbe kerül a biztonság és a szolidaritás, a helyi és az egyetemes, a hagyomány és a nyitottság. Ahelyett, hogy eszmék alapján foglalnánk állást, hasznos lehet a valóságból kiindulni: megállni, kitágítani a látószögünket, elmerülni az emberiség nagyobbik részének problémáiban, sok, humanitárius vészhelyzetben lévő népesség problémáiban, melyeket nem ők teremtettek, hanem csak elszenvedtek, gyakran még ma is tartó kizsákmányolás hosszú történetei után. Könnyű a közvéleményt a másiktól való félelemkeltéssel a magunk oldalára állítani. Ehelyett miért nem beszélünk ugyanolyan erővel a szegények kizsákmányolásáról, az elfeledett, gyakran pazarlóan finanszírozott háborúkról, az emberek kárára megkötött gazdasági megállapodásokról, a fegyverkereskedelemre és a fegyverkereskedelem kiterjesztésére irányuló titkos manőverekről? Miért nem erről beszélünk?

A kiváltó okokkal kell foglalkozni, nem pedig a szegény emberekkel, akik megfizetik a következményeket, és akiket még politikai propagandára is felhasználnak! A kiváltó okok megszüntetéséhez nem elég a vészhelyzetek elhárítása.

Összehangolt fellépésre van szükség. A korszakos változásokat tágas látókörrel kell megközelíteni. Mert összetett problémákra nincsenek egyszerű válaszok; épp ellenkezőleg, belülről kell kísérni a folyamatokat, le kell küzdeni a gettósodást, és elő kell segíteni a lassú és nélkülözhetetlen integrációt, testvériesen és felelősségteljesen be kell fogadni mások kultúráját és hagyományait.

Ha újra akarjuk kezdeni, mindenekelőtt a gyermekek arcát nézzük. Legyen bátorságunk szégyenkezni előttük, akik ártatlanok és a jövőt jelentik. Megszólítják lelkiismeretünket, és azt kérdezik tőlünk: „Milyen világot akartok nekünk adni?” Ne vegyük le szemünket sietősen a tengerparton tétlenül heverő kis testük durva képeiről. A Földközi-tenger, mely évezredeken át különböző népeket és távoli földeket egyesített, kezd sírkövek nélküli, hideg temetővé válni. Ez a nagy víztömeg, mely sok civilizáció bölcsője volt, most halálos tükörnek tűnik. Ne engedjük, hogy a mare nostrumból [a tengerünkből] kétségbeejtő mare mortuum [holtak tengere] legyen, hogy ez a találkozóhely konfliktusok színterévé váljon! Ne engedjük, hogy ez az „emlékek tengere” a „feledés tengerévé” váljon! Testvéreim, kérlek benneteket, állítsuk meg ezt a civilizációs hajótörést!

E tenger partján Isten emberré lett. Igéje visszhangzik, viszi az örömhírt Istenről, aki „minden ember Atyja és vezetője” (Nazianzoszi Szent Gergely: 7. beszéd, testvéréhez Kaiszarioszhoz, 24). Ő gyermekeiként szeret bennünket, és azt akarja, hogy testvérek legyünk. Ehelyett megbántják Istent, akik megvetik a képmására teremtett embert, akik kiszolgáltatják a hullámoknak, a közömbösség folytonos hullámzásainak, amit néha állítólagos keresztény értékek nevében még igazolnak is. Ezzel szemben a hit együttérzésre és irgalomra hív – ne felejtsük el, hogy ez Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség –, a hit vendégszeretetre hív, arra a filoxéniára, amely áthatotta a klasszikus kultúrát, és amely Jézusban, különösen az irgalmas szamaritánusról szóló példázatban (vö. Lk 10,29–37) és Máté evangéliuma 25. fejezetének szavaiban (vö. Mt 25,31–46) találja meg végleges kinyilvánulását. Ez nem vallási ideológia, ezek konkrét keresztény gyökerek.

Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy ő ott van, az idegenben, a menekültben, a mezítelen és éhes emberben. A keresztény program pedig az, hogy ott legyünk, ahol Jézus van.

Igen, mert a keresztény program – írta Benedek pápa – „a látó szív” (Deus caritas est enciklika, 31). És nem szeretném befejezni ezt az üzenetet anélkül, hogy megköszönném a görög népnek a befogadást. Sokszor ez a befogadás problémává válik, mert az emberek számára nincs kiút, nem tudnak máshová menni. Köszönjük, görög testvéreim, ezt a nagylelkűséget!

Most imádkozzunk a Szűzanyához, hogy nyissa fel szemünket testvéreink szenvedésére! Mária sietve útnak indult unokanővéréhez, Erzsébethez, aki gyermeket várt. Hány várandós anya talált halálra sietve, útközben, miközben életet hordozott méhében! Isten anyja segítsen bennünket abban, hogy anyai tekintetünk legyen, mely az emberekben Isten gyermekeit és testvéreket lát, akiket be kell fogadni, akiket védeni, támogatni és integrálni kell. És gyengéden szeretni! Az egészen szent Mária tanítson meg arra, hogy az emberiség valóságát az eszmék és ideológiák elé helyezzük, és gyors lépésekkel siessünk a szenvedők felé! Most pedig imádkozzunk együtt a Szűzanyához! [Elmondják az Úrangyalát.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír