Ferenc pápa a mozambiki fiatalokhoz: Álmodjatok, ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek az örömöt!

Nagyon köszönöm a köszöntő szavaitokat! És köszönöm az összes művészi előadást, amivel készültetek. Nagyon köszönöm! Üljetek le, helyezzétek kényelembe magatokat!

Megköszöntétek, hogy időt szántam rátok. Mi lehet fontosabb egy pásztor számára, mint a népével lenni? Mi lehet fontosabb egy pásztor számára, mint találkozni a fiataljaival? Ti fontosak vagytok! Tudnotok kell, hinnetek kell: fontosak vagytok! De legyetek alázatosak is. Mert nem csak Mozambik, az Egyház, az emberiség jövőjét jelentitek; a jelen is ti vagytok, Mozambik jelene: mindazzal, amik vagytok, amit tesztek, már most hozzájárultok a jelenhez, a legjobbat adjátok, amit adni tudtok. Mi lenne ebből a földből a lelkesedésetek, a dalaitok, az életörömötök nélkül? Mi lenne a fiatalok nélkül ezzel a földdel? Amikor látlak titeket énekelni, mosolyogni, táncolni, a sok nehézség közepette, amin keresztül mentek – és amit nagyon helyesen te el is mondtál nekem –, az a legszebb jele annak, hogy ti, fiatalok vagytok ennek a földnek az öröme, a ma öröme, a máé, és a holnap reménysége!

Az egyik legfontosabb tulajdonságotok az életöröm, a fiatalok jellemzője az életöröm, és ezt itt érezni lehet. Az öröm – amit megosztunk egymással, megünneplünk – kiengesztel és a legjobb ellenszer lesz ahhoz, hogy ellentmondjunk mindenkinek, aki meg akar osztani – vigyázzatok, mert meg akarnak osztani benneteket! –, részekre akar szakítani, szembe akar állítani benneteket egymással. Mennyire érezhető a világ egyes részein az életörömötök! Mennyire érezni a világ egyes részein annak az örömét, hogy egységben vannak, együtt élnek, különböző a vallásuk, de ugyanannak a földnek a gyermekei, egységben vannak!

Köszönöm, hogy együtt vannak itt a különböző vallások! Köszönöm, hogy egymást bátorítva néztek szembe a béke kihívásával, és ma együtt ünnepeltek, mint egy család, azokkal együtt is, akik bár nem követik az egyik vallási hagyományt sem, mégis eljöttek közétek… Megtapasztaljátok így, hogy mindannyiunkra szükség van: a magunk különbözőségeivel együtt szükség van ránk, szükség van a különbözőségeinkre. Amikor így együtt vagytok, akkor ti vagytok ennek a népnek a szívverése, mindenkinek alapvető fontosságú szerepe van egy nagy, közös művészi tervben, hogy megírjátok a történelem egy új lapját, egy reménnyel, békével és kiengesztelődéssel teli lapot. Kérdezem tőletek: meg akarjátok írni ezt a lapot? (Mindenki: Kiengesztelődés, kiengesztelődés, kiengesztelődés.) Köszönöm.

Amikor megérkeztem, két kérdést tettetek fel nekem, de azt hiszem, összefüggésben vannak egymással. Az egyik az volt, mit lehet tenni, hogy a fiatalok álmai valósággá váljanak. A másik pedig az, mit lehet tenni, hogy a fiatalok részt vállaljanak az országot sújtó problémák megoldásában. Ti ma megmutattátok nekünk az utat, megtanítottátok, hogyan válaszoljunk ezekre a kérdésekre.

A művészettel, a zenével, azzal a kulturális gazdagsággal, amiről olyan büszkén beszéltetek, kifejezésre juttattátok álmaitok egy részét, annak a világnak egy részét, amelyben éltek; ezen kifejezésmódok mindegyike más módját mutatja annak, hogyan tekintünk a világra és hogyan szemléljük a látóhatárt: mindig reménnyel teljes, jövővel és vágyakkal teli tekintettel. Ti, fiatalok, két lábon jártok, mint a felnőttek, de amíg az ő lábuk párhuzamosan áll, a ti egyik lábatok mindig a másik előtt van, indulásra, ugrásra készen. Sok erőtök van, képesek vagytok nagy reménnyel tekinteni a világra! Az élet ígérete vagytok, magatokban hordjátok azt a kitartást (vö. Christus vivit kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás 139.), amit nem szabad elveszítenetek, ami nem engedhettek, hogy elvegyenek tőletek.

Hogyan lehet megvalósítani az álmokat, hogyan lehet részt venni az ország gondjainak megoldásában? Szeretném elmondani nektek: ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek az örömöt! Ne hagyjátok abba az éneklést és mindannak a jónak a kifejezésre juttatását, amit a hagyományaitokból tanultatok. Ne rabolják el tőletek az örömöt! Amint már mondtam, sokféleképpen lehet a látóhatárra, a világra, a jelenre és a jövőre tekinteni, sokféleképpen. Óvakodni kell azonban két olyan viselkedésmódtól, amelyek megölik az álmokat és a reményt: ezek a beletörődés és az aggodalmaskodás. Nagy ellenségei ezek az életnek, mert általában a könnyebb út felé hajtanak, ami azonban a vesztes út; nagyon nagy árat kell fizetni ezért az útért! Nagyon nagy árat. A saját boldogságunkkal fizetünk érte, vagy akár az életünkkel is. A beletörődés és az aggodalom két olyan hozzáállás, ami elrabolja a reményt. Milyen sok az üres ígéret, a boldogság ígérete, ami végül életeket nyomorít meg! Biztosan vannak olyan barátaitok, ismerőseitek – vagy akár veletek is megtörténhetett –, akiken a nehéz, fájdalmas pillanatokban, amikor minden összeomlani látszik, maga alá gyűr a lemondás, a beletörődés. Nagyon kell vigyázni, mert ez a hozzáállás tévútra vezet. Amikor minden mozdulatlannak, állóvíznek látszik, amikor nyugtalanítanak a személyes gondjaink, amikor a társadalmi feszültségek nem oldódnak meg, akkor nem szabad feladni.” (ibid., 141.) Nem szabad feladni! Ismételjétek: nem szabad feladni! (Mindenki: nem szabad feladni!)

Tudom, hogy a legtöbben közületek szeretik a focit. Igaz? Emlékszem e föld nagy játékosára, aki megtanulta, hogy nem szabad beletörődni: Eusebio da Silva, a „Fekete párduc”. Ennek a városnak a csapatában kezdett sportolni. Családja súlyos anyagi gondjai, apja korai halála nem akadályozták meg abban, hogy álmodjon: a sport iránti szenvedélye arra ösztönözte, hogy tartson ki, álmodjon és haladjon előre: 77 gólt lőtt ennek a klubnak, a Maxaquenének! Pedig lett volna oka a beletörődésre, de ő nem adta fel.

Mivel álmodott és játszani akart, ez előre vitte, de ugyanilyen fontos volt az is, hogy megtalálja azokat, akikkel játszik. Tudjátok, hogy egy csapatban nem mindenki egyforma, nem mindenki ugyanazt csinálja, és nem is mindenki gondolkodik egyformán. Nem. Minden játékosnak megvannak a maga tulajdonságai, ezt láthatjuk és ízlelhetjük meg most ezen a találkozón is: különféle hagyományaink vannak, talán még a nyelv is különböző, amelyen beszélünk, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy találkozzunk. Már eddig is sokat szenvedtek az emberek, és szenvednek ma is amiatt, hogy egyesek úgy hiszik, jogukban áll eldönteni, ki játszhat – Nem! – és ki az, aki pályán kívül marad, és ez igazságtalanság. Ezek az emberek azzal töltik az életüket, hogy megosztottságot, szembenállást keltsenek és háborúzzanak. Kedves barátaim, ma példa és tanúságtétel vagytok arra, hogyan kellene cselekedni. Az egység, a kiengesztelődés, a remény tanúi vagytok. Mint egy focicsapat. Hogyan munkálkodjunk az országért? Éppen úgy, ahogyan most teszitek, úgy, hogy egységben maradtok túllépve minden különbözőségeteken, és minden lehetőséget megragadtok, hogy valóra tudjátok váltani az álmot egy jobb országról, de mindezt együtt. Együtt. Nagyon fontos, hogy ne felejtsük el: a társadalomban a gyűlölködés rombol. Együtt. (Mindenki: a gyűlölködés a társadalomban rombol.) És egy családot tönkretesz a gyűlölködés. Egy országot is tönkretesz a gyűlölködés. Együtt! (Mindenki: a gyűlölködés a társadalomban rombol.) A világot tönkreteszi a gyűlölködés. A legnagyobb gyűlölködés a háború. Mert képtelen együtt leülni és beszélgetni. legyetek képesek arra, hogy megteremtsétek a barátságot a társadalomban.

Eszembe jut egy mondás: „Ha gyorsan meg akarsz érkezni, menj egyedül; ha messzire akarsz jutni, menj másokkal együtt!” Ismételjük. (Mindenki: Ha gyorsan meg akarsz érkezni, menj egyedül; ha messzire akarsz jutni, menj másokkal együtt!) Itt is arról van szó, hogy együtt kell álmodni, ahogyan teszitek ma is. Másokkal együtt álmodtok, soha nem mások ellenében; álmodtok, mint amikor megálmodtátok és előkészítettétek ezt a találkozót: mindenki egységben, egymás elválasztó korlátok nélkül. Ez része a mozambiki történelem új lapjának.

A közös játék arra is megtanít minket, hogy az álmok ellensége nemcsak a beletörődés, hanem az aggodalmaskodás is. Ez nagy ellenség lehet, amikor feladjuk miatta, mert azt látjuk, hogy nem érünk el azonnal eredményeket. A legszebb álmokat reménnyel, türelemmel, munkával tudjuk elérni, ha lemondunk a sietségről. Ugyanakkor nem szabad, hogy megállítson a bizonytalanság, nem szabad félni attól, hogy kockáztassunk és hibákat kövessünk el. (ibid., 142.) Ez normális dolog. A legszebb dolgok idővel érnek meg, és ha valami nem sikerült elsőre, ne félj újra és újra megpróbálni. Ne félj attól, hogy hibázol! Ezerszer is hibázhatunk, de ne essünk abba a hibába, hogy megállunk, mert valami nem sikerült elsőre. A legnagyobb hiba az lenne, ha az aggodalmaskodás miatt lemondanánk az álomról, arról, hogy jobbá tegyük az országot.

Ott van előttetek egy szép tanúságtétel, Maria Mutola tanúságtétele, aki megtanulta, hogy kitartson, újra próbálkozzon, annak ellenére, hogy az első három olimpiai játékokon, ahol részt vett, nem teljesült a vágya, hogy aranyérmet szerezzen. Aztán a negyedik próbálkozásra ez a 800 méteren futó atléta a sydney-i olimpián megszerezte az aranyérmet. Próbálkozni, próbálkozni kell. Nem zárkózott magába aggodalmaskodva; a világbajnokságokon elért kilenc helyezése miatt pedig nem felejtkezett meg népéről, gyökereiről, hanem folyamatosan gondját viselte a mozambiki szegény gyerekeknek. Milyen jól megtanítja nekünk a sport, hogy legyünk kitartóak az álmainkban!

Szeretnék még egy fontos dolgot hozzátenni. Mondjatok nemet az aggodalmaskodásra, nemet a beletörődésre, és még egy fontos dolog: ne zárjátok ki magatok közül az időseket.

Az idősek is tudnak segíteni nektek abban, hogy ne szikkadjanak ki az álmaitok, a vágyaitok, ne sodorja el őket a nehézségek és a tehetetlenség első fuvallata. Az idősek a gyökereink. Mondjuk együtt? (Mindenki: Az idősek a gyökereink. Az idősek a gyökereink.) Az előző generációk sok mindent el tudnak mondani nektek, sok tanácsot tudnak adni. Igaz, hogy időnként mi, idősek, parancsolóan tesszük ezt, intésként mondjuk el, félelmet keltünk. Igaz, olykor megijesztünk, vagy elvárjuk, hogy ugyanúgy cselekedjetek, beszéljetek, éljetek, mint mi. Ez hiba. Nektek magatoknak kell mindent egybevetve döntenetek, de úgy, hogy meghallgatjátok, értékelitek azokat, akik előttetek jártak. Nem ugyanezt tettétek a zenével? A hagyományos mozambiki zene, a marrabenta ritmusát elegyítettétek más ritmusokkal, így született meg a pandza. Amit hallottatok, láttatok, hogy a szüleitek, nagyszüleitek énekelnek és táncolnak, azt magatokévá tettétek. Ezt az utat javaslom nektek: „járjatok a szabadság, a lelkesedés, a kreativitás, az új horizontok útján, és közben ápoljátok a gyökereket, amelyek táplálnak és megtartanak benneteket.” (ibid., 184.) Az idősek a mi gyökereink. (Mindenki: az idősek a mi gyökereink.)

Kis dolgok ezek, amelyek támaszaitok lehetnek, amikor szükségetek van rá, hogy a nehéz pillanatokban ne zárkózzatok magatokba, hanem rést nyissanak a reménynek: olyan rést, amelynek segítségével használni tudjátok kreativitásotokat és új utakat, új tereket találtok, amelyeken járva a szolidaritás szellemében tudtok szembenézni a problémákkal.

Sokan közületek már békeidőben születtek, egy nehezen elért béke idején, amely változó szakaszokból állt: voltak nyugodtabb és voltak megpróbáltatásokkal teli időszakok. A béke egy folyamatot, ti is arra vagytok hivatottak, hogy előre vigyétek ezt a folyamatot, kitárva kezeteket főleg azok felé, akik nehéz pillanatokat élnek meg. A kitárt kéz, a konkrét tettekben megnyilvánuló barátság nagy erő! Azoknak a fiataloknak a szenvedésére gondolok, akik álmokkal telve eljöttek a városba munkát keresni, és most nincs lakásuk, nincs családjuk, nincs baráti segítségük. Milyen fontos megtanulni, hogy kitárt kéz, baráti segítség legyünk! Megtanulni ezt a mozdulatot, a kitárt kéz gesztusát. Mondjuk mindannyian együtt! A kitárt kéz gesztusát. (Mindenki: A kitárt kéz gesztusát.) Köszönöm. Igyekezzetek növelni a barátságot azokkal is, akik másként gondolkodnak, hogy növekedjen köztetek a szolidaritás, ami a történelem átalakításának legjobb fegyvere. A szolidaritás a történelem átalakításának legjobb fegyvere.

A kitárt kéz emlékeztet minket arra is, hogy tennünk kell közös otthonunk megőrzéséért. Kétségtelenül áldást kaptatok ezekkel a gyönyörű természeti szépségekkel: erdők és folyók, hegyek és völgyek és sok gyönyörű partvidék. Néhány hónappal ezelőtt sajnos elszenvedtétek két ciklon pusztítását, láttátok az ökológiai katasztrófa következményeit. Sokan, köztük sok fiatal elfogadta már a halasztást nem tűrő kihívást, hogy meg kell védeni a közös otthonunkat. Előttünk áll ez a kihívás: megvédeni közös otthonunkat.

Engedjetek meg egy utolsó gondolatot: Isten szeret benneteket, ebben minden vallás egyetért. „Számára te valóban értékes vagy, nem vagy jelentéktelen, fontos vagy Számára, mert a keze alkotott. Mert szeret téged. Próbálj egy pillanatig csendben maradni, engedve, hogy szeressen az Isten. Igyekezz elhallgattatni minden más hangot, belső kiáltást, és maradj egy pillanatra szeretete ölésében.” (ibid., 115) Csináljuk most együtt! (Egy pillanatra csendben maradnak.)

Ez az Úr szeretete, amely inkább emelkedés mint esés, inkább kiengesztelődés mint a tiltás, inkább új lehetőség mint ítélkezés, inkább jövő mint múlt. (ibid., 116)

Tudom, hogy hisztek ebben a szeretetben, ami lehetővé teszi a kiengesztelődést.

Köszönöm. És kérlek benneteket, ne felejtsetek el imádkozni értem!

Isten áldjon benneteket!

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír