„Az e világi paradicsom a barátság” – Nemzetközi konferenciasorozat Dantéről

A konferenciasorozat zárónapján, november 19-én a fővárosban, az MTA dísztermében hangzottak el előadások.

Hamza Gábor egyetemi tanár, az MTA rendes tagja Észrevételek a dantei államfogalomról a De Monarchia (Az egyeduralom) tükrében című előadásában kiemelte: a dantei koncepció középpontjában a hatalom egysége áll, amely azonban független az állam formájától, amely lehet köztársasági vagy egyfajta korporatív állam. Az egység gondolata Danténál válasz volt a köztársasági Firenze pártharcaira, a széthúzásra, amelynek ő maga is áldozata lett. Mindegy, hogy ezt az egységet ki valósítja meg: az egyeduralkodó vagy egy herceg, esetleg a városállamokat vezető konzulok közösen. Nincs jelentősége annak sem, hogy az állam egységének megteremtője az egyházi vagy a világi hatalom képviselője-e. Kérdés, hogy milyen módon kívánta ezt az egységet Dante létrehozni, milyen jogi alapon. Kiemelkedő szerepe van itt a római jognak, Jusztinianusz császári konstitúciójának, a leglényegesebb pedig az egyetemes érvényességgel rendelkező természetjog, amely megteremti a justitia, az igazságosság alapját. Az egységes államnak erre kell felépülnie. A törvény a justitia megvalósítására szolgáló eszköz.

A Dante által elképzelt államban védelmet élveznének a kisemberek, megjelenik tehát nála a szociális gondolat is. Az előadó megemlítette: van kutató, aki Dante elképzelését utópiának nevezi, más vélemény szerint viszont Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata Dante De Monarchiájára vezethető vissza, sőt, az ENSZ gondolatának előfutára is az Isteni színjáték szerzője volt.

Mátyus Norbert Dante-kutató, egyetemi docens A barátság és Dante címmel tartott előadást. Kifejtette: a Poklot és a Paradicsomot is alapvetően határozza meg a barátság fogalma. A Pokol legalsó, kilencedik körében bűnhődő árulók egy része elárulta a felajánló bizalmat, barátságot. Az emberiség legfontosabb vacsoráján is ez történt: Jézus meghívja Júdást a vacsorára, és ő azon a vacsorán határozza el végleg, hogy végrehajtja a Mestere elleni árulást. Jézus pedig azt mondja ebben a pillanatban tanítványainak: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki benneteket” (Jn 15,9–15).

Mátyus Norbert a Paradicsomot illetően kiemelte, a 2. énekben maga Dante mondja, hogy a barátság Istenhez hasonlatos. Ha pedig ez így van, akkor a barátság Paradicsom. Figyelemre méltó Beatrice első meghatározása is, amit Dantéról mond: az én barátom. Vagyis az Istenhez hasonló birodalom a Paradicsom, és ugyanígy, a barátság birodalma is. Dante egész utazása képileg a barátságot jeleníti meg. Utazása a Pokolba és a Purgatóriumba úgy történik, hogy halad előre, ott vannak a lelkek, akikkel találkozik, mintha vacsorára menne, metaforikusan. Ez azonban megváltozik onnantól kezdve, hogy Beatrice lejön hozzá a Paradicsomból. Az egész paradicsomi utazás erről szól: Dante utazik, szféráról szférára, de lejönnek hozzá a lelkek – akik egyébként nem ott laknak –, és felajánlják barátságukat.

A Paradicsom tehát nem más, mint a barátság fogalmának képi megjelenítése – mondta az előadó. – Ám a barátságot először itt tapasztaljuk meg, ezen a világon. Amikor tehát Dante azt mondja, hogy a Paradicsom a barátság, akkor azt is állítja, ez a földön is megvalósítható. Dante a Pokolban az e világi poklot írta le. A barátság fogalmával azonban leírta az e világi paradicsomot is. Az e világi paradicsom a barátság.

Molnár Máté történész Dante és Dubois: az univerzális császárság két koncepciója című előadásában bemutatta Dante kortársát, Pierre Dubois-t, aki feltehetően ugyancsak 1321-ben halt meg, jogtudós volt, a királyi közigazgatásban dolgozott, Normandiában, elsősorban egyházi ügyekkel foglalkozott, a francia királyságot szolgálta, és szoros kapcsolatban állt Angliával. A világon ő volt az első, aki megfogalmazta a föderális Európa mint egység koncepcióját.

A történész előadó Dubois 1300-ban írt, Summaria brevis című könyvét hasonlította össze Dante Az egyeduralom című, 1317-ben elkezdett értekezésével. Rámutatott: mindketten vallják, hogy az univerzális császárság a biztosíték a keresztény világ egységéhez, békéjéhez, boldogságához, ezek előmozdításához. Az alap tehát a keresztény egység, rengeteg a bibliai hivatkozás és az utalás Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára is. Isten akaratára vezetik vissza az univerzális császárság megvalósulásának szükségességét, érveik között kiemelten szerepel Jézus mondása: az én országom nem e világból való. Krisztus tehát semmiféle világi hatalomra nem tört, ez pedig irányelv. A két középkori író érvei között szerepel az is, hogy a császárság előbb született meg, mint az Egyház. Különbség azoban köztük, hogy Dante világcsászárságot akart (az akkori fogalmak szerint Európa, Afrika és Ázsia egységében), míg Dubois csak európai egységben gondolkozott.

Szabó Ferenc SJ teológus, író Dante és Teilhard de Chardin Beatricéje címmel tartotta meg előadását. Kiemelte: minden Dante-kommentár egyöntetűen állítja Beatrice központi szerepét a költő életében és műalkotásaiban, különösen is az Isteni színjátékban. Emlékeztetett rá, Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) francia jezsuita tudós unokanővérének, Margitnak 1917. június 10-én kelt levelében arról ír, hogy felfedezte: Henry Cochin lefordította Dante Vita Nuova (Új élet) című művét. Ez a tény arra ösztönözte, hogy tanulmányoznia kell ezt „az egyik legérdekesebb misztikust, Dantét, a Valónak ezt a szenvedélyes kutatóját”. „Mindenesetre, azt hiszem – fogalmaz –, hogy kevés olyan példa tudná megértetni azt az Univerzum méreteire kitáguló érzést, amelyet egy különleges tárgy (és maga e tárgy) táplál, mint Beatrice.”

Szabó Ferenc leszögezte, hogy a Színjátékban a firenzei leányka az örök női, az isteni Szépség eszményképévé magasztosul, a földi Erósz (szerelem) isteni Agapévá (szeretetté) emelkedik; és ennek a felfelé szárnyaló, a Szeretet-Istent szomjazó lendületnek múzsája Beatrice, az „Örök Női” jelképévé vált firenzei lány (Par. 30. ének). Figyelemre méltó, hogy Teilhard éppen akkoriban olvasta Dante Beatricét magasztaló Vita Nuováját, amikor maga is Beatrix-nak (Margitnak) ajánlotta esszéjét. A jezsuita előadó rávilágított: az örök női felfelé vonz, Isten felé emel, segít szublimálni a testi szerelmet. A paleontológus Teilhard szerint a szerelem fejlődése addig tart, ameddig a világ. Az evolúció főleg keresztény hatásra valósul meg, amely még nem hozta meg gyümölcsét. Az eszmei célpont: a testi szerelem teljesen lelkivé alakulása, s tárgyának teljes egységesítése. Az eszményi szerelem a Szűzé, s az Egyházé is, amelynek Szűz Mária a mintaképe a keresztény hagyományban – ilyen szerelem hozta Istent erre a Földre, Mária „Fiat”-ja, igenje a megtestesüléskor.

Szabó Ferenc emlékeztetett rá, hogy kezdetben, az 1918-as, Az Örök Női című írásában Teilhard költői idealizmussal szinte túlszárnyalta a Beatricével szárnyaló Dantét, majd leszállt a földre, és a Materia Matrixban, az egyre szellemibbé váló „Ős-Anyagban” kereste a világfejlődés kozmikus erőforrását. Ám végül az Ómega-ponttól, a feltámadt, egyetemes Krisztus „amorizáló”, szeretetet sugárzó kegyelmi hatásától tette függővé a teljes szeretetközösség megvalósulását a Parúziában.

Az előadó felidézte az Isteni színjáték utolsó sorait: „A Szeretet mozgat Napot és minden csillagot.” Teilhard pedig így vallott: „A szerelem (amour) a legegyetemesebb, legfélelmetesebb, legtitokzatosabb kozmikus energia.” „A Szerelem-energia egészen egyszerűen az a vonzás, amelyet a Világegyetem alakuló Központja gyakorol minden egyes tudatos elemre. Annak a nagy Egységnek hívó szava ez, amelynek megvalósulása az egyetlen most folyó feladat a Természetben.”

Talán nem tévedek, ha ezt állítom: a középkori olasz költő látomásának modern változata – univerzuma áttéve az evolúciós világképbe – a tudós francia jezsuita most vázolt kozmikus víziója – összegzett előadásának végén Szabó Ferenc.

Madarász Imre irodalomtörténész, italianista, egyetemi oktató Metaforák harca. A bonifáci teokrácia cáfolata Dante állambölcseletében és politikai költészetében című értekezésében kifejtette: Dante és VIII. Bonifác pápa párharca „az egyik legnagyobb gigantomachia a hatalom és a szellem egy-egy óriása között”.

Ennek a küzdelemnek sem eredetét, sem jellegét illetően nem könnyű eldönteni, politikai vagy ideológiai volt-e inkább. Leginkább mindkettő, kölcsönhatásban – szögezte le a professzor. Hozzátette, Dante legnagyobb politikai ellenfele mind gyakorlati, mind elméleti tekintetben VIII. Bonifác volt, és ez sokba került a költőnek, de még többe a pápának. Az előadó hosszasan idézett a pápa 1302-ben született, Unam Sanctam kezdetű bullájából, amelyben teoretikus tanítását fejti ki, és kinyilvánítja: Krisztus földi helytartójaként „minden emberi lény, az üdvösség szükséglete folytán, mindenben alá van vetve a római pápának”.

Madarász Imre leszögezte: Dante nem vetette alá magát a földi istennek. Volt bátorsága szembefordulni vele, meg- és elítélni, igaz, Szép Fülöp francia királyt, akit a Purgatóriumban az „új Pilátus”-nak nevezett, ugyancsak megfeddte, mert porig alázta-pofozta az állítólag „a nemzetek és királyságok fölé rendelt” pápát, mert ő meg a koronás istennek hitte magát.

Dante az erőszakot, a bűnt, a zsarnokságot akkor is elítélte, ha az egy másik erőszakos, bűnös zsarnokra csapott le – emlékeztetett az előadó –, hiszen megmondta a Paradicsom 17. énekében:

„Kiáltásoddal, mint szél sodra léssz te,
Mely mindig a tetőket sújtja jobban:
S ez jó alap lesz hírnevedre nézve” (28).

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír