Együtt testvérek vagyunk – Országos találkozóra hívták a kispapokat Esztergomba

Három évvel ezelőtt találkoztak utoljára az ország római és görögkatolikus szeminárimumainak növendékei. Az Esztergomi Szeminárium meghívására száznegyven kispap érkezett a szemináriumi elöljárókkal a másfélnapos programra.

„Hosszú szünet után végre szabadon vagyunk együtt. Nem kellett maszk, egymásra tudtunk mosolyogni, kezet tudtunk fogni” – fogalmazza meg örömét Alpek Gergely, a rendező csapat negyedéves tagja, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papnövendéke.

A találkozóra pénteki óráik után érkeztek meg a növendékek.

Keresztúttal kezdődött a program, melyet a bizonytalan időjárás miatt a ferences templomban tartottak. „Tele volt a templom, sok fiatal velünk volt a keresztúton” – mondja a másik szervező, Faragó András ötödéves papnövendék.

A keresztút állomásainak elmélkedéseit az esztergomi kispapok maguk írták. „Személyes vallomások voltak, mély elmélkedések születtek, ki-ki belefogalmazta, mit jelent számára Jézus szenvedésének útja” – mondja Gergely.

A programban Barsi Balázs előadása következett. „A papok életéről szólt. Arra készített minket, mi vár ránk papként” – emelik ki a szervezők. Szombaton három programból választhattak a résztvevők.

„Esztergom különlegessége, hogy három egyházi könyvgyűjteményünk van, köztük Erdő Péter bíboros magánkönyvtára. Ritkaság, hogy valaki láthatja, nekünk pedig ő maga mutatta meg és tartott vezetést a prímási palotában. Török Csaba pedig a bazilikában vitt körbe bennünket, betekintést adott az építkezés bonyolult folyamatába is” – mutatta be a programokat Mihovics Szebasztián, a Pécsi Egyházmegye negyedéves papnövendéke.

András Udvardy-Rácz Miklós tréner az élménypedagógia módszertanával tartott együttműködést, összedolgozást, bizalmat erősítő csapatépítő foglalkozást.

*

A találkozó befejezése a bazilikában Erdő Péter bíborossal és Marton Zsolt váci megyéspüspökkel ünnepelt szentmise volt.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Elöljárók és Papnövendékek!

A nagyböjt bűnbánati időszakában az Egyház a mai evangéliumban a házasságtörő asszonyról szóló szakaszt olvassa fel. Ezzel is vezet minket a bűnbánat és a megtérés útján: megmutatja, hogy milyen Jézus viszonya az emberi bűnhöz és a bűnös emberhez.

1. A jelenet, amelyet az evangélium ábrázol, a Jézus ellen irányuló provokációk, csapdaállítások egyik tipikus példája. Az ószövetségi Törvény a házasságtörést nemcsak hogy súlyosan elutasította, védve ezzel a Teremtő akarata szerinti, hűségen és szereteten alapuló házasságot és családot, hanem keményen büntette is. Eszerint a hűtlen asszony házastársa elválhatott és semmilyen kötelezettsége nem volt feleségével szemben. Természetesen magát a hűtlenséget a Törvény szerint bizonyítani kellett. Ha más bizonyíték nem volt, akkor az asszonynak a pap előtt kellett megesküdnie ártatlanságáról (vö. Szám 5,19–29). Ha viszont hűtlenség esetén tetten érték, akkor Mózes V. könyvének szigorú előírása szerint mind a házasságtörő asszonyra, mind arra a férfira, aki társa volt a házasságtörésben, halálbüntetés várt (MTörv 22,22). Jézus korában azonban nem minden magyarázó értett egyet ezzel az ősi szigorúsággal. A farizeusok és írástudók azonban, akikről a mai evangélium beszél, pontosan ismerték a vita állását. Ezért provokációképpen vitték az asszonyt Jézus elé. Idézték is Mózes Törvényének előírását a megkövezésről. Így kérték ki Jézus véleményét, vagy ha tetszik: döntését.

A megszólításban „Mester”-nek nevezik Jézust, vagyis egy igazi rabbinikus döntést kérnek tőle. Nem véletlenül jegyzi meg az evangélista: „Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék és vádolhassák” (Jn 8,6). Ha ugyanis Jézus képviseli a mózesi Törvény hagyományos szigorát, nemcsak hogy elveszítheti azt a hírnevét, hogy ő az irgalmas és jószívű tanító, de bevádolható a római hatóságnál is, hogy halálos ítéletet hoz, vagy annak végrehajtását sürgeti pusztán vallási alapon, holott maga a János-evangélium említi, hogy ebben az időben a zsidók a római uralom alatt már elveszítették a halálbüntetés alkalmazásának jogát. Éppen Jézus perében mondják majd Pilátusnak: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk” (Jn 18,31). A szigorú döntés tehát a római hatóságokat is Jézus ellen fordította volna. Ha viszont Jézus nyíltan elutasítja az asszony megbüntetését, ezzel szembekerül a mózesi törvény előírásával. Hogyan lehet a Törvény tanítója, mestere, értelmezője az, aki annak világos előírásait is elutasítja?

2. Jézus ebben az esetben is, mint máskor, amikor provokálták, magasabbra emeli a tekintetünket, szélesebb távlatba helyezi magát a problémát, és isteni fölénnyel válaszol. Most azonban nem úgy jár el, mint amikor azt kérdezték tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Akkor kijelentette: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené”.

Most először nem szól semmit, hanem ujjával írni kezd a porba.

Sokat gondolkodtak a Biblia magyarázói azon, mit írhatott Jézus. Talán a Törvény valamely vitatott mondatát? Egyesek szerint Jézusnak ez a gesztusa talán azt akarta jelezni, hogy a vádlók szívében olvasott, és a hasonló bűnösök vagy bűntársaik nevét vagy bűneit írta le. Mások szerint általában az emberi bűnre utal, és arra, hogy a bűn gyökértelenné tesz, elszakít Istentől, ahogyan Jeremiás próféta írta: „Uram, azok, akik elhagynak, mind megszégyenülnek. A tőled elpártolókat a porba írják, mert elhagyták az élő vizek forrását, az Urat” (Jer 17,13). Ezután azonban Jézus a vádlókhoz fordul, és azt mondja nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” (Jn 8,7). Majd tovább írt a porba, közben minden vádló eltávozott, kezdve a véneken. Lehet, hogy itt az idősebb emberekre utal az evangélium, akik átgondolva életüket, előbb belátják, hogy maguk is bűnösök. Ám az is lehetséges, hogy éppen a jártasabbak, a fontosabb tisztséget viselő írástudók értik meg hamarabb a szentírási utalást: sokféle súlyos bűn van, ami elszakít Istentől, erkölcsileg az igazi ítélet magát a Mindenhatót illeti.

3. Mire a vádlók közül mindenki eloldalog, Jézus kettesben marad az asszonnyal. Most látszik meg igazán, hogy mi az ő magatartása a bűnös emberrel szemben. Az első szava a megbocsátás: „Én sem ítéllek el” (Jn 8,11). Nem azért nem ítéli el, mintha helyeselné, elfogadhatónak tartaná a tettét, hanem mert látta, mi zajlott le ennek az asszonynak a lelkében, mert nem akart az emberi bűnről emberi bíróság módjára ítélkezni. A megtört szívű embert Isten nem veti el: „Az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg” – olvassuk az 50. (51.) zsoltárban (Zsolt 50/51,19). Az isteni irgalmasság azonban nem azt jelenti, hogy nincs bűn, hogy mindegy, mit teszünk, hogy nem érvényesek a világnak a Teremtő által megállapított nagy összefüggései és törvényei. Jézus nem úgy szabadítja meg a bűnös embert, hogy a rossz cselekedetet jónak nevezi, vagy tagadja az emberi tettek súlyát. Éppen a bűn komolyan vétele miatt olyan megrendítő és felemelő Isten irgalma. Ha viszont Isten a bűnbánó embernek megbocsát, akkor a hála, a bűn terhétől való szabadulás öröme, az Isten iránti viszontszeretet kötelez minket arra, hogy többé ne vétkezzünk. És ezt foglalja össze Jézus második szava, amit az asszonyhoz intéz: „Menj, de többé ne vétkezzél!” (uo.). Vagyis a bűnbánat tartalmazza az erős fogadást is, tartalmaznia kell azt a szándékot, hogy többé nem vétkezünk. Mert ha ez nincs, ha ragaszkodunk korábbi bűneinkhez, akkor a bocsánatot sem nyerhetjük el.

4. Örömmel találkozom ma veletek, akik a papságra készültök. Ma Magyarországon ez nem kényelmes döntés, nem társadalmilag elfogadható egyszerű pályaválasztás. Ugyanakkor mégsem vagyunk önkényes hangulatemberek, pillanatnyi szeszélyünket követő különcök.

Egyetlen nagy Egyházat képviselünk, sőt a liturgiában és a szentségekben magát Krisztust.

Ezért nélkülözhetetlen, hogy öntudattal és szenvedélyesen ragaszkodjunk ahhoz a két úthoz, amely Jézushoz vezet minket. Az egyik a lelki és kegyelmi élményekben gazdag találkozás személyes útja. Meditáció, szentségimádás, vagy akár olyan közösségi esemény során jelenik meg ez, mint az Eucharisztikus Kongresszus záró körmenete tavaly ősszel. Itt mondok köszönetet mindazoknak, akik kivették akkor részüket a munkából és a szervezésből. Azt hiszem, hogy a Krisztussal való élményszerű találkozás bőségesen kárpótolt minket minden fáradozásunkért.

De van egy másik út is, amely Krisztushoz vezet, és ez különbözteti meg katolikus közösségünket a különböző neoprotestáns irányzatoktól. Jézus Krisztus ugyanis történelmi személy. Tanítása, élete, halála és feltámadása objektív valóság. Ez adja hitünk igazi tartalmát. Tehát a Szentírás és a Szenthagyomány útja is szükséges számunkra, hogy hitünk ne puszta hangulat, hanem objektív és közösségi igazság legyen. Tehát egyszerre van szükségünk személyes lelki életre és komoly tanulmányokra, nyitottságra, tiszteletre és szeretetre Egyházunk iránt.

Nehéz időkben pedig ez a szeretet megkívánja az összetartást és a kölcsönös bizalmat is. Ne higgyünk olyan szirénhangoknak, amelyek egymás ellen akarnak fordítani minket.

5. Mai papi és keresztényi hivatásunk egyik tipikus területe a házasság és a család témája. Ebben is kövessük Jézus személyes példáját és tanítását. Ő mindent tud az emberről. Éles különbséget tesz jó és rossz között, nem a közvéleményhez igazítja mondanivalóját. De irgalmas szeretete az ember szívébe lát. Üdvözíteni és nem elítélni akar. Legyünk követői ebben is az idei nagyböjti időben és egész hivatásunk teljesítése során. Ámen.

*

A szentmisét követően nehezen búcsúztak el egymástól a résztvevők. „Ha egy következő programon találkozunk, már ismerős arcokat köszönthettünk. Három év esett ki, de most le van fedve az ország. Jó, hogy gyűjtöttünk közös élményeket, vannak közös pontok, lehet nosztalgiázni, amikor összetalálkozunk.

Kell, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, együtt testvérek vagyunk”

– értékelte a találkozót Andrást. Szebasztián azt emelte ki: „öt évvel ezelőtt még kétszáznegyven körül voltunk, kicsit visszaestünk, de az, hogy most összegyűltünk, lendületet ad, megerősít.”

Tompa Szabolcs, a szegedi Szent Gellért Szeminárium hallgatója számára is az volt fontos, hogy együtt nézhettek rá leendő papi életük formálódására. „Nekem tetszett az élménypedagógiai foglalkozás. Hogyan lehet élménnyé tenni a tanulást, nem feltétlenül a matematikát, hanem az élet dolgait. A bizalom volt a téma. A megosztásokban egymást jobban megismerhettük.”

Finta Zsolt, a Központi szeminárium hallgatójának első találkozója volt. „Szerintem különleges élmény, amikor az összes magyarországi kispap összetalálkozik. Ismeretlen ismerősként voltunk együtt, jó szívvel tudtuk köszönteni egymást.

Azzal az élménnyel megyek haza, amit az emmauszi tanítványok éltek át Jézussal találkozva. Lángolt a szívünk.

Úgy éreztem, az itteni hívekre is kiterjedt ez az öröm. Akik részt vettek a keresztutunkon a ferences templomban, láttak ezt a nagy számú kispapságot, reményt kaptak a szívükbe az Egyház jövőjét illetően.”

„Kollégák leszünk. Örömteli volt, hogy meg tudtuk osztani, ki hogyan készül erre a nem könnyű hivatásra, ki hogyan képzeli el a papságot, hogyan lehet ezt jól megélni. Megérintett, amit Bíboros úr mondott szentbeszédében. Nem kényelmes hivatás ma papnak lenni. Sokan fogalmazták meg, hogy nehéz útra vállalkozunk egy nehéz időben” – véli Gergely. „Nehéz, de sok öröm van benne, erre készülünk” – tette hozzá András. „Szeretnénk jó papok lenni, a szívünk meg van nyitva.”

András, Gergely, Szebasztián: „Hívunk, várunk a nyílt napra. Bemutatjuk a szemináriumot mint épületet és mint közösséget. Lesz lehetőség ismerkedni velünk; betekinthettek a napirendünkbe, láthatjátok hogyan élünk, tanulunk a zárt falak között. Egy-egy növendék hivatástörténetét is megismerhetitek.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír