Legyünk élő, teremtő szavak! – A Cor et Lumen Christi közösség megtartotta éves konferenciáját

A konferencia első előadásában Damian Stayne arról beszélt, hogy a keresztény ember kimondott szavainak – amennyiben azok Isten szavai (vö 1Pét 4,11) – teremtő ereje van. Tapasztalatból tudhatjuk azt, hogy a minket nem is igazán ismerő emberek rólunk szóló dicsérő vagy éppen kritikus szavai azonnal befolyásolják – építik vagy rombolják – az érzéseinket, kedvünket; egy-egy tekintélyes személy szava pedig egész identitásunkat alakítani tudja jó vagy rossz irányban. „A nyelvnek hatalmában van az élet és halál!” (Péld 18,21) – mennyivel inkább akkor a keresztény ember szavainak.

Megkeresztelkedésünkkor megkaptuk a prófétai kenetet arra, hogy beszédünknek akár a természetet is befolyásoló ereje legyen, mint Jézus szavainak volt, amikor lecsillapította a tengert, vagy kiszárította a fügefát. „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8,19) Pál többször sürgeti a hívőket, hogy kérjék a lelki ajándékokat, különösen azt, hogy prófétálhassanak (vö. 1Kor 14,5). Mi tehát a prófécia? Nem jövendőmondást jelent (bár sok esetben az is benne van), hanem az Isten erejével, a Szentlélek által sugalmazott beszédet, mely teremtő hatalommal bír. Hiszen a verbum Dei, Isten szava mindig teremt: megcselekszi azt, amit Isten akar, véghez viszi azt, amiért Isten elküldte (vö. Iz 55,10–11).

Arra kaptunk meghívást, hogy élő szavak legyünk. Az igazi prófécia mindig teremt. Isten arra hív, hogy változtassuk meg a gondolkodásmódunkat arról, ahogyan beszélünk.

A szombati szentmisét Faragó András celebrálta tizennégy paptestvérrel együtt, a homíliát pedig Fejéregyházi Tamás mondta – mindketten a Cor et Lumen Christi közösség papjai.

Szombat délután Johannes Hartl katolikus teológus, az augsburgi Imádság Háza alapítója elsőként egy élményét osztotta meg. Egyszer, amikor búvárkodott, egy sereg különféle gyönyörű halat látott a tenger mélyén. Arra gondolt: minek ide ennyi szépség? Majd a tengerparton sétálva a csodálatos naplementét bámulva vette észre, hogy az emberek megállnak gyönyörködni a napnyugtában. Egyedül a szaladgáló kutyákat nem érdekelte a természeti jelenség. És akkor megértette:

az ember az egyetlen lény, aki a szépséget élvezni, értékelni tudja.

Isten szép, és beleteremtette az emberbe a szépség csodálatát. A szépség nem hasznos, hanem olyan, mint egy luxustermék. Ilyenek vagyunk mi, emberek is Isten számára, hiszen neki nincs szüksége ránk. Pazarlás vagyunk, „luxustermék”, mert Isten szép, és a szépség meg akarja osztani magát. Mint egy szép koncert, jó vacsora, egy művészi élmény – nem „szükséges”, nem „hasznos”, bizonyos szempontból pazarlás, de szeretjük, ha elbűvölnek minket.

Az ima – egy bizonyos nézőpontból – nem más, mint látni Isten szépségét, és hagyni, hogy az elbűvöljön minket.

A mi Istenünk boldog. Nem nekünk kell boldoggá tennünk Istent. Azért vagyunk, mert a boldog Isten akart bennünket.

Igen, az élet hoz mély völgyeket és megpróbáltatásokat, és ebbe beleakaszkodik a kísértő: Hát Isten mégsem csak jó? Mégsem csupa öröm? Mégsem akarja megosztani az Ő boldogságát veled? Ha elhiszed, hogy Isten jó, és csak jó, akkor – ha maradnak is nyitott kérdések – előbb-utóbb minden a helyére fog kerülni. Az istenszeretőknek minden a javukra válik. Repülőn ülve látjuk: a felhők felett mindig süt a nap. De át kell jutni a felhősávon, ami pedig energiaigényes. Ilyen energia lehet a dicsőítés. A dicsőítés egy fegyver a gonosz ellen.

A dicsőítés nem érzelmek kérdése, hanem az igazság tudatos megvallása Istenről.

Vasárnap délelőtt Johannes Hartl arról beszélt, hogy Isten az Édenbe teremtette az embert, egy kertbe, arra a helyre, ahol ember és Isten találkozik. Az Édenkert Krisztus halála óta a szívünkben található. A kertet azonban gondozni kell. Ha elhanyagoljuk, ne várjuk, hogy gyümölcs, virág nőjön benne, csak a gyom szaporodik magától. Az Énekek éneke erről a belső kertről szól. „Anyám fiai nehezteltek rám, szőlőt őriztettek velem, a magam szőlőjét azonban nem őriztem!” (Én 1,5–6) Ismerjük ezt? Amikor minden más és mindenki más dolga fontosabb, mint a saját kertünk ápolása?

Szívünk kertje köré falat kell építenünk „nem”-ekből: nemet kell mondanunk a világ fölösleges, lényegtelen dolgaira, a minket a bensőséges istenkapcsolattól elszakítani próbáló dolgokra. Ezek önmagukban sokszor nem is bűnök, de a „nem” kimondása védi a szeretetet.

A kertészkedést nem évente egyszer, hanem mindennap kell csinálnunk, csak így működik. Hogyan kezdjünk neki? Dicsérjük Istent, és higgyük el, Isten akar minket, szeretne találkozni velünk a bensőnkben, elvárások nélkül, a jelenlétünket szeretné élvezni nap mint nap.

Ha gondozzuk a kertünket, az virágozni fog. A kreativitás folyói fognak kiáradni, és az emberek észre fogják venni a változást.

Avilai Szent Teréz így ír: „Ha tudtam volna, ki az a nagy Király, aki a szívemben lakik, nem hagytam volna őt oly sokat egyedül!” Isten ott van a szívünkben: a probléma az, ha mi nem vagyunk ott.

A vasárnapi szentmise főcelebránsa Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök volt. Homíliájában arról beszélt, hogy Isten minden ember boldogságát akarja. Az Édenkertben elhangzik, hogy az ember legyen olyan, mint Isten. Azt szeretné, hogy hozzá hasonuljunk. Mint a napraforgó, rá vessük tekintetünket. Miután az éjszakát imádsággal töltötte, Jézus lejött a hegyről, és társakat hívott az evangélium terjesztésére.

A boldogság felé vezető út így kezdődik: időt kell hogy töltsünk Istennel a hegyen, majd le kell jönnünk a hegyről, és közösségben megélni a szeretetet. 

Délután is Fábry Kornél püspök volt a főelőadó, aki a boldogságra teremtett emberről beszélt. A boldogság a hálás lelkület gyümölcse. „Adjatok hálát mindig mindenért…” (Ef 5,20) – ez istenképiségünk része, amit gyakorolnunk kell. A boldogság fűtőeleme az öröm. Hálás lelkület kialakítása a cél, ebben a dicséret, dicsőítés mint műfaj nagy segítség.

A Bibliában a dicséret és a hálaadás gyakran együtt szerepel: a dicsőítés Isten személyére tekint, a hálaadás az Ő művének, a teremtett világnak a dicsérete.

Nagyon jó, ha a dicséret egy idő után szokásunkká válik. De mi a dicséret? Az Isten szentségének tudásából feltörő ujjongó vallomás az Ő nagyságáról. Neki nincs rá szüksége, Ő ettől nem lesz nagyobb, nekünk viszont kell, nekünk jó, ha Őt dicsérjük.

Az állandó dicséret és hálaadás boldog emberré formál minket.

A rendszeres dicsőítés olyan, mint a búvópatak: néhol felszínre tör állandó derűt hozva az életünkbe, és Isten békéjét adja, amely minden értelmet meghalad.

A konferencián szombat este mindenki számára nyitott gyógyító alkalmat tartottak, ahol a résztvevők sok gyógyulásnak lehettek tanúi. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb egy Bibliába illő valódi csoda volt: egy asszony gyerekkorától fogva vak szeme nyílt meg. De egyéb azonnal érzékelhető gyógyulások is történtek, és hisszük, hogy olyan betegségek is gyógyultak, melyek kevésbé megítélhetők kívülről – ezeket orvosi felülvizsgálat tudja igazolni.

A rendezvény során elhangzottak prófétai szavak is, melyek a résztvevők közül konkrét emberek életére vonatkoztak, s akik azonnal visszajeleztek, hogy valóban releváns számukra mindaz, amit a prófétáló testvér Istentől imában kapott a számukra. Az érintettek épültek, vigasztalódtak és bátorságra tettek szert a nekik szóló próféciák által.

Vasárnap délután a „Tűz és Fény” szentségimádás zárta a konferenciát, ahol az Oltáriszentség körül összegyűlt sok-sok ember megtapasztalhatta, mit jelent az élő Jézussal, az Ő átölelő szeretetével és életet megváltoztató erejével találkozni.

Szöveg: Tobisch Borbála

Fotó: Mikósi Máté; Markó Mátyás; Samuel Knight; Matt Whindle

Magyar Kurír