Nyolcvan éve halt meg Serédi Jusztinián bíboros

1945. március 29-én váratlanul hunyt el Esztergomban főegyházmegyénk és a magyar egyház pásztora, Serédi Jusztinián bíboros, prímás. Csernoch János utódaként 1927. november 29-től töltötte be a prímási tisztséget. 1884. április 23-án példás keresztény életet élő szülők tizedik gyermekeként látta meg a napvilágot Deákiban. 1901-ben lépett be Pannonhalmán a bencés noviciátusba, ekkor kapta a Jusztinián nevet. 1904-től Rómában folytatta tanulmányait, ahol Pierre Bastien bencés professzor, a szerzetesjog ismert szakértője volt a mestere. Ő mutatta be Pietro Gasparri bíborosnak, aki a készülő Egyházi Törvénykönyv munkálatait koordinálta. Így került Gasparri bíboros mellé. Az ő munkáját segítette éveken át a törvénykönyv előkészítésében. Neve összeforrt az 1917-es Egyházi Törvénykönyv kidolgozásával és forrásainak azonosításával. A források kérdése annak idején, de ha a dolgok mélyére nézünk, még ma is központi probléma Egyházunk fegyelme és élete számára.

Gondoljunk csak arra, hogy a 787-ben tartott második Nikaiai Zsinat, amit hetedik egyetemes zsinatként ismer el mind a Katolikus, mind az Ortodox Egyház, első kánonjában kijelentette: „teljes szívvel elfogadjuk az isteni kánonokat, és ujjongunk miattuk, mint aki sok zsákmányt ejtett, megerősítjük a maguk egészében és változtatás nélkül rendelkezéseik tartalmát, ahogyan azt a Lélek szent harsonái, a dicsőséges apostolok kifejtették, a hat egyetemes zsinat, a helyi zsinatok, amelyek ilyen rendelkezések kiadására gyűltek egybe, és szent atyáink meghatározták; mert mindnyájan, kivétel nélkül ugyanattól a Lélektől megvilágosítva döntötték el, ami számunkra hasznos. Azokat, akiket anatémával sújtottak, mi is azzal büntetjük, és akiket letettek, mi is letesszük, akiket kiközösítettek, mi is kiközösítjük, és akik méltók voltak a kánoni büntetésre, azokat mi is ugyanazzal a büntetéssel sújtjuk. «Ne legyetek kapzsik, elégedjetek meg azzal, amitek van« – kiáltja nekünk nyíltan az isteni apostol, Pál, aki felemelkedett a harmadik égig és kimondhatatlan szavakat hallott.” Ez az egyetemes zsinati határozat az Ortodox Egyház számára azt jelentette, hogy ezek a kánonok nem változtathatók meg. A Katolikus Egyházban is probléma volt a kodifikáció. Ezért az 1917-es Egyházi Törvénykönyv hatodik kánonja kimondta, hogy „a Kódex az eddig érvényes fegyelmet tartalmazza általában, bár kellő változtatásokat is hoz”. Vagyis a fegyelmi hagyomány és az Egyház meghatározó értékű szent hagyománya közti szoros kapcsolatot a latin kodifikáció során is szem előtt kellett tartani. Tudatában voltak a törvénykönyv kidolgozói, hogy nem járhatnak el önkényesen, hogy nem üres kézzel elmélkednek azon, hogy mi lehet a legjobb és legcélszerűbb, hanem a kánoni hagyomány értékeit kell megőrizniük és alkalmazniuk. Ezért volt olyan fontos, hogy az 1917-ben kiadott törvénykönyv legitimitását ne pusztán a pápai akarattal indokolják, hanem az egyes kánonok alatt feltüntessék azokat a korábbi egyházjogi forrásokat is, amelyekből az új szöveg tartalmának lényegét merítették. A Kódex ilyen lábjegyzetes kiadása azonban még nem tűnt elegendőnek, hanem külön könyvsorozatban kibocsátották magukat ezeket a régi forrásszövegeket is. Ezek összeállítása és sajtó alá rendezése Serédi Jusztinián elévülhetetlen érdeme volt.

Miközben ő az Egyház egész hagyományát és fegyelmét dolgozta fel, új kihívásként nehezedett rá az esztergomi érseki küldetés. Sokszor a magyar egyházi történésekből az ő személyes véleménye nehezen kiolvasható. Csernoch János ugyanis az együttműködés alapvető szerkezetét már előzőleg meghatározta. Azonban Serédi prímás nevéhez fűződik az eucharisztikus kongresszus megrendezése, vagy olyan embermentő szervezetek megalkotása, mint a Magyar Szent Kereszt Egyesület, amelynek titkára 1944-ben a vértanú sorsú Ervin Gábor volt, akinek boldoggáavatási eljárását a közelmúltban indítottuk el. Serédi prímás emberségének, lelkipásztori szeretetének számos tanújelét őrzi az emlékezet. Közjogi szerepe volt az, aminek felelőssége súlyos teherként nehezedett a lelkére. Adózzunk emlékének Berda József versével!

A CSEREPES FIA HALT MEG

Kit égő szive ölt meg,
a nemesebb izgalom;
im, fekszik a nagy Biboros
komor ravatalon.

A cserepes fia halt meg,
az Egyház Doktora;
az Ördög kénye marta meg,
a zsarnokok kora.

Te érzékeny férfi-lélek,
réveteg papi arc,
hogy birtad volna tovább?
Isten-ölő volt a harc!

Bibor uszályban, áldást
osztva, nem vonulsz már végig,
magas termeted enyészvén,
szárnyat nyert az égig!

Emelkedj szép fájdalom,
sugározd az Ő arcát.
Szemében fény élt; – oly
tiszta vágy, mint a szabadság!

(1945. április 1.)

Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Magyar Kurír