Örömünk oka

A nyár elejére az Egyház olyan evangéliumi résszel ajándékoz meg minket, amelyből számos módon forrásozhat örömünk.

„Az aratnivaló sok…” – így kezdődik a hivatásokat ébresztő mondat. Lehet, hogy mi legtöbbször inkább a folytatásra összpontosítunk, arra, hogy „a munkás kevés”. De Jézusnak ez a mondata valójában olyan, mint a jó gazda öröme egy nagyszerű idény vége felé, aratás előtt,

amikor nem jött sem aszály, sem jégeső, sőt a vadak sem tettek kárt a vetésben, hanem bőven van mit aratni. Isten így néz a világra. Nem arra figyel, hogy mi hiányzik, hanem hogy milyen gazdag a teremtése.

Amikor pedig a munkások csekély számáról lenne szó, például arról, hogy manapság kevés a papi és a szerzetesi hivatás, vagy hogy visszaszorulóban van-e a hívők száma, ő akkor is az aratást látja. Az egész teremtést tűzi ki célul, és így tágítja ki a horizontunkat, hogy

ne a kevésre nézzünk, hanem az egészre. Ne azt mondjuk, hogy ehhez kevesek vagyunk, hanem osztozzunk a Teremtő örömében, hogy a világunk ennyire kimeríthetetlen.

A teremtés nem a mi felelősségünk, hanem a küldetésünk helye. A felelősség ugyanis egyedül Istené. Övé az aratás, övé minden munkás, és ő hív meg bárkit erre a feladatra. Amikor azt kérdezik, nem vagyunk-e kevesen, könnyen elveszítjük szem elől ezt a végtelen horizontot. A nekünk szegezett kérdés óhatatlanul átteszi ránk a felelősséget. És mi könnyen kaphatóak is vagyunk erre, mint annak idején a paradicsomkertben, vagy mint a bábeli építkezésnél. Mintha minden rajtunk múlna. Nekünk kell vonzó, mindenkit megszólító, az egész világért felelősséget vállaló missziót folytatnunk. És ha ez nem így történik, az a mi hibánk: A mi hitünk az, ami nem elég vonzó. Mi nem vagyunk elegek.

Valóban hibázunk, de szerintem csak egyetlen dologban: elveszítjük a horizontot.

Nem látjuk már, hogy ez nem a mi aratásunk. Mi vendégek vagyunk, márpedig igazán nagy úrnál vendégnek lenni jó.

Szereptévesztésünk miatt azonban már nem tudunk örülni, hanem egyre inkább erőt vesz rajtunk a szorongás.

Jézus ebből a szorongásból akar kizökkenteni minket, a tanítványokat, amikor arról beszél, hogy „úgy küldelek, mint bárányokat a farkasok közé”: esélytelenek vagyunk, hiszen nem a mi sikerünkről szól ez. A siker már ősidőktől fogva adott, megtörtént. „Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut”, s folytathatnánk: se retúrjegyet, se hotelfoglalást, se PR-stratégiát. Ezeknél sokkal nagyobb gazdagság vár ránk, bárhol ezen a teremtett világon. És ha mégis kudarc ér minket? „Még a port is rázzátok le a lábatokról” – ha igazán jól csináljuk, akkor a kudarc nem tapad majd ránk, hiszen nem is kudarc, hanem inkább türelmetlenség az, hogy miért nem éppen nekem, és miért nem most azonnal sikerült. Istennek van ideje. Övé minden. S főleg a bosszú nem a mi dolgunk.

És ha mégis sikerül? „Ne annak örüljetek”, hiszen akkor oda tapad a szívünk, és már nem a horizontot látjuk, hanem a saját művünket.

A mi örömünk oka az, hogy a nevünk, hivatásunk, feladatunk, minden pillanatunk ott van Istennél.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír