„Fedezzük fel a hit terapeutikus jellegét” – Tomáš Halík vallásfilozófus előadása a Sapientián

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Sapientia Főiskola Fundamentális Tanszékének vendégelőadója szerint a kereszténységre nem civilizációként vagy világnézetként, hanem útként kell tekinteni. Mindez azt jelenti, hogy a spiritualitásra kell helyeznünk a hangsúlyt, a doktrinális jelleg és az intézmény pedig háttérbe szorul majd.

A II. vatikáni zsinat egyháztana szerint Isten vándorló népe zarándokol a történelmen keresztül. Ez azt jelenti, hogy az Egyház szolidaritást vállal a ma emberével, részesedik örömében és bánatában. Ez úgy lehetséges, ha a kereszténységre nem metafizikai és statikus emberi igazságok summájaként, vagy erkölcsi alapelvek, tilalmak és parancsolatok gyűjteményeként tekintünk. „A kereszténység formája mint világnézet napjainkban éppoly halott, mint a középkor krisztianizálása, a keresztény civilizáció.”

„A teológiának ma új diszciplínát kellene kifejlesztenie – a kairológiát, annak a művészetét, hogy az idők jeleiben olvassunk.” Leginkább a posztkommunista államokban hiányzik a public theology – a kontempláció és cselekvés egysége – és a public theologians profetikus szerepe. Ferenc pápa szerint az Egyháznak tábori kórházzá kell válnia. Ez a megnevezés nyilván többet akar jelenteni a karitatív segélynyújtásnál, sokkal inkább a sebek gyógyítására utal.

Tomáš Halík szerint nagy szolgálatot tehetnek a demokrácia megújításán fáradozó egyházak. A demokrácia nem uralkodás, elsősorban bizonyos emberközi kapcsolati kultúrát jelöl. „Nem létezik nem liberális demokrácia.” A szabadságot nem szabad egy autoriter rendszerrel helyettesíteni. Ma is „kísértet járja be Európát”, de nem a kommunizmus, hanem az új populizmus kísértete. „A ma főként a posztkommunista országokban mutatkozó nacionalizmus, populizmus, xenofóbia és politikai extrémizmus figyelmeztető jelek. – hangsúlyozta a professzor. – Míg a totalitárius ideológiák a gazdasági válságok okozta társadalmi feszültségekből nőtték ki magukat, addig az új populizmus mozgalmai jómódú országokban is komoly sikereket érnek el.” Ennek oka elsősorban egyfajta identitásválság. Szükség van tehát arra, hogy „a keresztény Európa feladatairól, illetve annak valóságos lehetőségeiről” nyilvános vitát folytassunk.

A csúcspontjára érkezett globalizáció következménye, hogy a fejlett és a fejlődő országok, valamint az elitek és a társadalom többi része között egyre nagyobb szakadék tátong. Azok, akiket eddig mellőztek, egyfajta folyékony haraggal fordultak az új média, az internetes szociális hálózatok felé. Ám ezek „mélyen aszociális szerepet töltenek be: szétverik a társadalmat, buborékokat képeznek, kis virtuális világokat, amikben az embereknek megszilárdulnak az előítéleteik, és amiken a hírek és információk nem hatolhatnak keresztül”. Az ebből kinövő félelem, frusztráció és agresszivitás gyümölcsét pedig a populista politikusok szüretelik le. „Minél inkább bonyolódik a plurális világ és minél inkább romlik az általános műveltség, a nyilvános vitakultúra és a kritikus gondolkodás képessége, annál több ember menekül ilyesfajta szektákhoz hasonlatos buborékokba.”

A cseh vallásfilozófus úgy látja, hogy sokan az arab országokra figyelnek inkább, pedig Oroszország nagy mértékben él az „információs agymosás” fegyverével, leginkább az egykori szovjet blokk országaiban. Célja az EU és a NATO iránti bizalom gyengítése és a megosztottság növelése. „Ennek a propagandának egy része kifejezetten a keresztényekre irányul, és leginkább azokban a konzervatív katolikus körökben ér el sikereket, amelyek mindig is affinitást mutattak az autoriter rezsimekhez.” Az Istenre hivatkozó „politikai lózungok mögött veszélyes idolátria rejtőzhet, amely a népet, a nemzetet arra a helyre állítja, ami egyedül Istené”.

„A kereszténység eleven, dinamikus valóság.” A biblikus szövegek és a hittételek változatlanok, de ahogyan ezeket a keresztények értelmezik, az változik a történelem folyamán. Ma az idők jelei arra indítanak, hogy fedezzük fel a hit terapeutikus jellegét. A krisztianizálás helyett evangelizálásra van szükség, át kell térnünk „a statikus keresztény létről a dinamikus kereszténnyé válásra”.

„Vajon hogyan lehet párbeszédet folytatni azzal a liberalizmussal, mely ateistának vallja magát és tagadja azokat az erkölcsi értékeket, melyek a kereszténység jellemzői?” – tette fel a kérdést az egyik résztvevő. Tomáš Halík szerint a II. vatikáni zsinat előtti felfogás értelmezte úgy az Egyházat, mint egy erődítményt, melyet meg kell védeni. A zsinat szerint szükség van a megkülönböztetés művészetére. Létezik olyan liberalizmus, mely egyoldalú, de – ahogyan azt Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) mondta – a szekuláris humanizmus és a keresztény gondolkodás együttesen lesz képes egyoldalúságait megszüntetni. Az Egyház története során sok mindenről megfeledkezett, ezek az elemek pedig visszatértek egyfajta komplexusként. Így volt ez a szegények iránti felelősség esetében is, melynek elmulasztása hívta létre a szocialisztikus eszméket. Az Egyház a hatvanas évek szexuális forradalmára is ellenállással válaszolt, erre pedig az lett a reakció, hogy kutatni kezdték az egyháziak visszaéléseit. Fontosabb lett volna azt hangsúlyozni, hogy az Egyház mi mellett áll.

Egy másik hozzászóló azt jegyezte meg, hogy John Locke vagy Immanuel Kant liberalizmusával ma is szót lehetne érteni, ám létezik egy olyan szélsőséges liberalizmus, mely semmilyen más véleményt nem enged megfogalmazni, melynek követői úgy gondolják, hogy birtokukban van az abszolút igazság. Ráadásul – leginkább talán az angolszász országokban – ez a gondolkodásmód a törvényhozásra is egyre nagyobb hatással van, így a politikai korrektségre hivatkozva egy keresztény álláspontot hangoztató ember könnyen a bíróság előtt találhatja magát. Tomáš Halík válaszában azt hangsúlyozta, hogy a vad liberalizmus és a fundamentalizmus ikertestvérek, kölcsönösen szükségük van egymásra. Mi nem vagyunk az igazság birtokában, nekünk Jézus az igazság. A dogmatika különbséget tesz a küzdelmes, a szenvedő és a győzedelmes egyház között. Ha valaki úgy látja, hogy a mai Egyház győzedelmes, az a triumfalizmus eretnekségébe esik. Az igazság az alázat, és az alázat az igazság.

E kérdést egészítette ki egy másik résztvevő azzal, hogy a liberális felfogás gyakran a gender kutatásokra hivatkozva vall egyoldalú nézeteket a társadalmi és biológiai nemekről. Tomáš Halík szerint ez az angolszász országokra jellemző, egyik könyvének az angol fordításában az Isten név mellé zárójelbe oda kellett írnia a személyes névmásokat – he/she – is. „Ez butaság.” De a férfi és a nő képe közötti különbségek valóban függenek az adott kortól. A hagyományos család megerősítése felveti a kérdést, hogy melyikről is beszélünk: a középkoriról, az újkoriról vagy a XIX. század családképéről. Ugyanakkor az a felfogás is szélsőségesnek tekinthető, mely tagadja a biológiai nemek létét.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír