„A figyelmemnek az önéletrajza ez” – Pilinszky János: Önéletrajzaim

A Maár Gyula által készített televíziós portréban nyilatkozott így Pilinszky János 1978 októberében. Két hónappal később vertikális regénynek nevezte a művet, amin dolgozik, és ezt tette hozzá: „Ebben a vertikális regényben én úgy gondolom, hogy legalább negyvenféle ember lennék… Mind én lennék.”

Nehéz összeszámolni, hogy a vágyott, de végül be nem fejezett regényből elkészült fejezetekben összesen hányféle ember lett Pilinszky János. Adott hét szöveg, öt egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő, s mellettük, körülöttük számtalan szereplő. Szereplők, akik nem cselekszenek, csak jelen vannak, s részesei bizonyos szituációknak. Vannak, akik a regény terében és idejében léteznek, mások a regényben megidézett regényekből vagy álmokból lépnek elő. A különböző dimenziók rendre egymásba csúsznak, lehetetlen szétválasztani őket, ahogy megállapítani is a személyiségek határait: a szereplők beszéde is át-átcsap az egyes szám első személyű beszédből a távolító, mintegy önmagát és mindent kívülről szemlélő és értelmező egyes szám harmadik személyű megszólalásba. 

A vertikális regény tere nem a cselekvések szintje. Történet nincs, történések vannak, sűrítve, olyan intenzitásban, hogy az olvasó megszédül. A lét, a sors magja felé visz ez a sebesség, mely szinte űzi a szövegeket olvasót. De ezzel párhuzamosan valami nagyon lassút is érzékelünk, pillanatok, gondolatok, kérdések kifeszített vitorlaként úsznak elénk, s úgy lebegnek tovább, szinte mozdulatlanul. Velünk maradnak. 

Sok gondolkodnivalót adnak ugyanis ezek a szövegek. Tulajdonképpen mi az a vertikális regény? Miért akart ez a költő regényt írni? Hol van tulajdonképpen ő maga, az ő élete és élete rajza az Önéletrajzaim cím mögött, az egyes szám első személyben megszólaló történetekben? Többszöri olvasás sem ad végleges válaszokat, az olvasó hordozza tovább a megannyi kérdést és a gombostűre tűzött, ott „fityegő” életeket: a három Ónix lány tragikus létét, a szépsége terhét hordozni képtelen lányét, az alvajáró Simon Áronét; de ugyanúgy a névtelen (N. N.) ember fölött kimondott ítéletet és a bűn terhét, titkos, sötét magját. Kutuzov visszavonulása is ide, a sötét naphoz vezet vissza, mely Pilinszky művészetében olyan megkerülhetetlen jelenség; nem más, mint a bűnhöz kapcsolódó tragédia, ami megtörtént és jóvátehetetlen. 

„Meghaladni a pszichológiát és a történetet is…” Mintha egyedül csak ez, a megváltoztathatatlan, a megoldhatatlan, a jóvátehetetlen foglalkoztatná Pilinszkyt; a tények, a történések mögött a valóság.

De éppen a legnehezebben megragadható valóság; amely egyedül abban realizálódik – Pilinszky számára legalábbis –, hogy mindannyian egyek vagyunk. „Menthetetlenül egyek”

– ahogy szintén a már idézett televíziós portréban fogalmazott a költő. Éppen ez az általa oly sokszor emlegetett és művészete origóját és célját jelentő evangéliumi esztétika kulcsa.

Álom és valóság mezsgyéjén lebegnek az Önéletrajzaim szövegei, ahogy a szereplők és egész létük is. (Egyáltalán prózai szövegek ezek? Vagy Pilinszky ezúttal is lírát írt?) A befogadás folyamata során minden újraolvasás újabb távlatokat, újabb értelmezési lehetőségeket nyit. De megfejthető-e az Önéletrajzaim, akár a szerző szándéka felől, akár a szöveg belső működése és hatása felől közelítve? Sikerült-e Pilinszky nagyszabású kísérlete: figyelme önéletrajzának megírása? Végül is mi jelent ez: „figyelmem önéletrajza”? „Aki életében nem szemlélődött eleget, minden pillanatát elpocsékolta…” – olvassuk az egyik szövegben a Leonardótól származó idézetet. Pilinszky János ars poeticáját ismerjük föl benne. És a töredékben maradt Önéletrajzaim szövegeiben fölismerünk egy, a szemlélődésből született, nagy posztmodern kísérletet. Benne van, amire egy művész figyelt, ami figyelmét megragadta, ami figyelmét átjárta. Hogy sikeres-e a kísérlet, azt csak a mindenkori olvasó állapíthatja meg, ki-ki magának. Annyi azonban biztos, hogy ha nem sajnáljuk odaadni magunk is a figyelmünket, akkor megnyílnak a szövegek, és – minden egyéb hatásuk mellett – párbeszédbe kezdenek az életmű többi alkotásával is, elsősorban és legtermékenyebb módon a versekkel. Megszólal ezekben a prózákban többek között az Introitusz, a Szent Lator, a Pedig. Ugyanazokból a felejthetetlen szavakból, szaggatott, széttöredezett mondatokból ír prózát a költő. Borzasztóan izgalmas vállalkozás, az olvasónak pedig sokat adó élmény. 

Végül nem mehetünk el szó nélkül a szövegkiadás mikéntje mellett sem, mely szintén számtalan utat nyit a befogadás számára. Az Önéletrajzaim elkészült részei nem most, a Magvető életműsorozatának legújabb kötetében kerültek először a nyilvánosság elé. És mégis az újdonság erejével hatnak. Önálló kötetben először jelent meg a Hármasoltár és a Három etűd a bűnről három-három szövege, valamint a Szabadesés című írás. Méghozzá javított szövegváltozatokat olvashatunk Bende József gondos, precíz szerkesztői munkájának köszönhetően. És még ennél is többet kapunk: betekintést Pilinszky János alkotóműhelyébe. Az Önéletrajzaim fejezetei mindössze negyven oldalt tesznek ki; a kötet további száz oldalán először részletes leírásokat találunk a fennmaradt kéziratokról, majd a Függelékben összegyűjtve szerepelnek az írás során keletkezett vázlatok, feljegyzések, fakszimilék, a tervezett regényre vonatkozó interjúrészletekkel és levelekkel kiegészítve. 

Pilinszky János: Önéletrajzaim.
Magvető, 2021.

Szerző: Borsodi Heni

Fotó: Magvető

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.