Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei a Műcsarnokban

Demokratizálódott ez a műfaj is, akárcsak a nyomtatás, amit csekély anyagi ráfordítással szintén elvégezhetünk akár otthon is. A művészek közül többen a fő tevékenységükön kívül gyakran foglalkoztak valami mással is. Jókai Mór például fiatalkorában szívesen festett, vagy mint tudjuk, Michelangelo szonetteket írt, Van Gogh leveleit pedig, melyeket fivérének küldött, az irodalomtörténet részeként tarják számon. Az önkifejezésnek sokféle formája lehet, a művészek élnek is ezekkel a lehetőségekkel. 

Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb költője, az Új Ember egykori belső munkatársa jókedvében fényképezett. Egyszerűen csak meg akarta örökíteni a látottakat. A Városligetben lévő Műcsarnokban rendhagyó kiállítást rendeztek amatőr felvételeiből, amelyek a hagyatékából kerültek elő. Pilinszky nem volt fotóművész, ahogyan azt ma időnként a fotósokról mondják, sőt fotóriporter sem. A legtöbb amatőr fotós érthető módon az utazásai során kezd fényképezni, hogy maradjon valami felidézhető emlék a kirándulások helyszíneiről. Pilinszky is így volt ezzel, ámbár fényképei egyáltalán nem a szokványos turista meglátásai. Expozíciói láthatóan a legkevésbé sem beállítottak vagy megkomponáltak. Képkivágásai esetlegesek, egyáltalán nem tudatosak. A fényképezőgép keresőjében csak úgy nagyjából állította be az élességet. Pilinszky képei kortörténeti dokumentumok, hiszen az akkori embereket látjuk az akkori környezetben, Londonban, Párizsban, Dubrovnikban vagy az egykori Jugoszlávia más városaiban, Lengyelországban. 

„A fényképezőgép »válogatás nélkül«, »személytelenül« képes megragadni bármely pillanatot, olyan tárgyat hozva ezzel létre, amelyen a véletlenhez és az esetlegeshez az időn kívüli és a végérvényes (befejezett múlt) egyszerre rendelődik. Olyan mozdulatlan állóképet kapunk így, amely egyszerre »botrány és szentség«, egyszerre »romolhatatlan és veszendő tökély«. E mozdulatlanság egyben kiszolgáltatottság is, öröklétre ítélt jelenlét-nélküliség, amely megszentelésre vár, s megváltásra szorul. A fénykép bizonyos értelemben egzisztenciális helyzetünk metaforája: profán tárgy, amely kellő odafigyeléssel – akár egyetlen pillanat kegyelméből – mégis szakrális jelentést kaphat. Erről a lehetőségről szólnak a Pilinszky műveiben is fel-felbukkanó fényképek, és reményeink szerint erre hívják fel a figyelmet a kiállításon bemutatott felvételek is” – írja Hafner Zoltán irodalomtörténész a kiállítás prospektusában. 

A bemutatott fotográfiák mai technikával felnagyított digitális nyomatok. Mivel a negatívok elvesztek, új kópiák készítésére nincs lehetőség. Az esetlegesség rétegei című kiállításon látható néhány darab az eredeti, kézzel nagyított papírképekből is, érzékeltetve azok valódi megjelenési formáját. Ezek a képek saját használatra készültek, de amint írtuk, különböznek az átlagemberek úti fényképeitől.

Az egyik leginkább figyelemre méltó fotó egy rézsútosan felfelé haladó, míves lépcsősort ábrázol. Nem véletlenül ez a legnagyobb kép a falon. Kissé töredezett fokaival és torzó szobraival, éles délelőtti fény-árnyék hatásaival remek hangulatot kelt, pedig nincs is ember a képen. 

Az apácaképek külön kategóriát képviselnek a kiállításon, ahogyan a jugoszláviai hajóút fotói vagy a londoni fiatalokról készített elkapott, híradófilmszerű felvételek is. Pilinszky 1970 után már nem nagyon fényképezett, utoljára a franciaországi Poignyban megismert szerelméről, Jutta Scherrerről készített keresetlenül közeli felvételeket. 

A kiállított képeken látszik, hogy a költő nem Magyarországon fényképezte őket, hanem többségüket nyugaton. Erősen érződik rajtuk a szabadság légköre, különösen a londoni felvételeken. Akkoriban, 1967-ben játszották a mozik Antonioni filmjét, a Nagyítást, amiről a költőnek nagyon jó véleménye volt. A film régi ugyan, mégis érdemes felidéznünk Pilinszky korabeli cikkét, amely az Új Ember 1967. szeptember 10-i számában jelent meg: „Brüsszelben hónapok óta vetítik Antonioni híres filmjét, a Blow-up-ot (Nagyítást). Mindenki azt mondja, föltétlenül meg kell néznem, mielőtt Angliába mennék. Azóta tudom, hogy a film csakugyan hiteles. Azt ragadja meg, amit idegen szem lát a legélesebben, az angol fiatalok látványokba menekülő formarombolását, amihez viszonyítva még Párizs fiatalsága is konzervatívan él. Kettejük közül mégis London fiatalsága az ártatlanabb és gyermekibb, ugyanakkor nagyvonalúbb és valódibb. Antonioni külön érdeme, hogy a szélsőséges jegyek mögött észreveszi a konok és keserű hallgatást, a kihívó képek mögött a mélységes csendet, egy új eszmélés kezdetét. E nemben sehol máshol nem lelhetett volna izgalmasabb nyersanyagra. Az angol yé-yék megvalósították a viselkedés pirandellói fordulatát: filléreikből átköltöztek a látszatok világába, következetesen, mint egy filozófus, szabadon, mint egy gyermek, s összevont szemöldökkel, mint egy eretnek. De a valóság kísértése mindennél erősebb. A szélsőséges kihívásra ugyan mivel válaszol a realitás? Csöndjük mélyén vajon mire fülelnek ezek a fiatalok, akik mintha végképp elfelejtették volna az emberi beszédet? Észrevétlenül és a végsőkig sűrített képsorokban erről próbál meg valami hírt adni a Blow-up.” 

A kiállításon a fényképek mellett idézeteket, újságcikkeket, emlékezéseket olvashatunk a költőtől. Mint láthatjuk, a legtöbb újságcikke az Új Emberben jelent meg, amely tavaly, 2020-ban volt hetvenöt éves. A költő életútja (nacionáléja) is olvasható a falon, azonban helytelen módon az Új Embert ebben meg sem említik, miközben 1957-től haláláig ennek a hetilapnak volt a belső munkatársa. Itt jelentek meg többségében tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái, prózai művei. 

(A kiállítást november 28-ig tekinthetik meg a Műcsarnokban.) 

Szöveg: Mészáros Ákos

Fotó: Mészáros Ákos; Műcsarnok

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 31-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.