Pilinszky 100 – Terek vonzásában

Kultúra – 2021. július 27., kedd | 20:30

Száz év – tíz vers. Pilinszky János születésének centenáriumára készülünk. Tíz vershez közelítve keressük az életmű sarokköveit. A hatodik vers, melyhez közelebb lépünk, a Terek című, a Kráter kötet azonos című ciklusának verse. Kulcsszava, mely alapfogalma a Pilinszky-életműnek: a szabadság.

Kuklay Antal atya mutatott rá: Pilinszky „a kitörő láva forróságával írta” késői verseit, ezek kerültek aztán a Kráter című kötetbe. E versekben „a konkrét költői képet elrejtette egy teljesen lecsupaszított szöveg mögé”. 

Terek immár a harmadik vers, mellyel a Kráter kötetből, annak is első, Kráter című ciklusából foglalkozunk e sorozat keretében. A Pedig című vershez szorosan kapcsolódik, hiszen ismét a szabadság fogalma áll a középpontban. A szabadságot most is a bűn ellentéteként közelíti meg és mutatja föl a költő, ám az optika merőben más: a Pedig a bűn megnyugtató, „otthonos” voltára, ennek veszélyére figyelmeztet; a Terek ezzel szemben a bűn elviselhetetlenségére fókuszál.

Terek sajátos vízió mennyországról és pokolról.

TEREK 

A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad, 
a másikra lefele látunk, 
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha 
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele 
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) 
alagsori szobának ajtaján át. 
Ott az történik, ami épp nekem 
kibírhatatlan. Talán nem egyéb, 
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben 
olyasmiről beszélnek azzal 
az egyetlen lénnyel, kit szeretek, 
miről se írni, se beszélni 
nem lehet, nem szabad. 

Három rövid mondat nyitja a verset. Mintha valami álomszerű, szaggatott recitálással gyűjtene lendületet a beszélő ahhoz, amit aztán ki kell mondania. Tömörek és súlyosak ezek az első kijelentések, evidenciaként hatnak, s bennük máris magyarázatot nyer a cím. A vers indítószava, a pokol kijelöli a témát. Az ellentét-fogalomról, a mennyországról tulajdonképpen mindössze ennyit mond a költő: térélmény és szabad. Látszólag az egész vers témája a pokol, s mégis a mennyország a lényeges, a szabadság egyedüli tere és lehetősége. „…ki kellene hogy jussak /a szabadba, a szabadságba.” A Pedig végső üzenete a Tereknek is üzenete. De e vers fojtogató terében a kezdeti kijelentés – „A mennyország szabad” – zúg és visszahangzik végig, mialatt a pokol nem szabad tereit járjuk a költői tekintet irányításával, mely a bűn rabságából Isten szabadságába akar vezetni. Bár a mennyországról csak két sor szól, ezalatt kétszer is megnevezi a költő ezt a valóságot, míg a pokol szót csak egyszer mondja ki. Ez is mutatja az igazi hangsúlyt, azt, hogy mi felé terel Pilinszky a Terekben.

Ugyanaz visszhangzik e vers mélyén, ami már tíz évvel korábban megfogalmazódott egy publicisztikai írásában: „az atyai ház az egyedüli béke, öröm és szabadság, s a tékozló bolyongás a rabság, a háború és a szomorúság”. Száz éve született költőnk szüntelenül az atyai ház békéjét, örömét és szabadságát kereste. Művészetével mindenkit ide akart vezetni, az egyetlen helyre, ami valóban béke, öröm és szabadság.

De tekintsünk újra a versszövegre: az indítómondatok után a vers egész első felén át kitartó nagy kijelentést olvasunk. A soráthajlások adta lendületben úgy hat a szöveg, mintha prózát olvasnánk; olyan mondatot, melyet nem lehet máshogy kimondani, csak egy lélegzetvételre. E hét sor uralkodó fogalma a háromszor elhangzó lefele (monoton, kattogó, nyugtalanító hangzású szó), a pokol mint térélmény legfontosabb jellemzője. Mindez egybevág legelemibb tudásunkkal, hiszen a mennyország a nevében is hordozza, hogy helye az ég, a pokol ellenben alvilág. Ám itt nyoma sincs mitológiának, a versbeli tér olyannyira hétköznapi, mindennapjainkból való, hogy nem is érezzük, hogy költői képet, metaforát tesz elénk Pilinszky. A lépcsőház tere önmagában bezártságot, szűkösséget, s párhuzamosan, már metafizikai síkon, eleve elrendeltséget sejtet. Fullasztó maga a tér, de még fojtogatóbbak a cselekvések, amik benne történnek. Akaratunk ellenére csak nézünk, nézünk lefele, le az alagsorba (kétszer is kimondott, komor szó, mely ugyancsak a lefelé mutató irányt hangsúlyozza, ahogy a verset uraló sötét tónusú, mély hangrendű szavak), és amit látunk, ami ott történik, az – ahogy a vers második felének bevezető kijelentése ki is mondja –, „kibírhatatlan”. 

Ezután ismét egy nagy lendületű, nyolc soron át tartó kijelentés következik: a költő elfúlva sorolja mindazt, amit lehetetlen elviselni. Nem is nagy dolgok talán. Csak ennyi lenne a pokol? Hogy a szemünk láttára kibontanak egy ládát, tele rongyokkal? Hogy kilóra megmérnek egy hattyút? Hogy a fülünk hallatára valamiről beszélnek valakivel, akit a legjobban szeretünk? 

Persze éppen Pilinszkynél nem kell szociológiai, politikai, sem művelődéstörténeti nyomokat kutatnunk. A rongyosládát sem találnánk meg például a néprajzi lexikonban. Itt más szférában keresendők a magyarázatok. A rongyosláda – ismét csak a metafizika szintjén – talán lelkünk rongyait rejti, és lefele kukucskálván látnunk és néznünk kell, amint épp a bűneinket teregetik elő belőle. A bűnöket, melyeket oly tökéletesen rejtegetünk a világ elől, és amelyeket, jó farizeusok módjára, oly szépen elfedünk jó tulajdonságainkkal, jámborságunkkal. És a hattyú lemérése vajon miért olyan iszonyú? Rettenetes erejű kép: a szépség a mérlegen – a szépség az akasztófán. Szépség, szeretet, szabadság… mérhetetlen adományok. Ezeket sérti jóvátehetetlenül, ami abban az alagsorban történik.

A vers a legrövidebb sorral zárul. Kilenc-tizenkét szótagú sorok váltakoztak végig, a tizenhetedik sor mindössze hat szótagból áll. Hirtelen lezárja a költő a gondolatok további folyását, és otthagy, magunkra hagy ebben a fojtó, elviselhetetlen látványokkal és kibírhatatlan mondatokkal teli térben. Egyetlenegy lehetőségünk van: az elején kimondott két szóba, a mennyország szabadságába kapaszkodni, és kiverekedni magunkat a zárt, lépcsőházi korlátokkal rácsozott börtönből. Kifelé, sőt fölfelé, a szabadságba.

Pilinszky verseiben folyamatosan magunkra ismerünk. És szembesülünk is magunkkal általuk. De közben, mielőtt kétségbeesnénk, vagy azzal együtt, távlatot is kapunk. Végtelen távlatot nyit, és nehéz feladatot ad a költő. Ha vállaljuk, ha mégis kibírjuk azt a kibírhatatlannak tűnő „prést”, azt a lefele tekintést, valami elképzelhetetlent kapunk: „gyakran épp a leghevesebb szorítás, szorongattatás idején” sejthetjük meg váratlanul „az ellentmondásokat föloldó szabadságot, valami új és kimondhatatlan realitás vigaszát”.

Idézett esszék 
Bűn és bűnhődés (Új Ember, 1965. szeptember 26.) 
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1972. február 27.)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott formában a 2021. július 25-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria