„A házadért való buzgóság emészt” – Hetven éve hunyt el Debreczeni Sixtus ciszterci szerzetes

1954. február 21-én vasárnap délután 3 órakor egy katonai rendszámú gépkocsi két embert gázolt el az egri Fő utcán... Akár egy korabeli híradó közlése is lehetne a fenti mondat, de nekünk, rendtársainak és egyre fogyatkozó számú tanítványainak sokkal többet jelent. Hiszen az egyik áldozat egy fiatal és hitvalló ciszterci szerzetes, Debreczeni Sixtus volt.

De ki volt ez a szerencsétlenül járt fiatalember? Debreczeni Imre egy nyomdászcsalád sarjaként látta meg a napvilágot Székesfehérvárott 1917. október 10-én ikertestvérével együtt. Nem indult azonban örömtelien az élete, hiszen édesanyja belehalt a szülésbe. Nevelésében ezért a nagymama és a nagynénik segédkeztek. Tanulmányait szülővárosa ciszterci gimnáziumában végezte, ahol többek között a szent életű és tragikusan fiatalon elhunyt Kaszap Istvánt is iskolatársai között találjuk.

Tanárai – köztük anyai nagybátyja, Marschall Rafael – minden bizonnyal döntő hatással voltak a fiatal Imre lelki és szellemi fejlődésére, hiszen az érettségit követően, 1935. augusztus 29-én magára öltötte a ciszterci novíciusok fehér habitusát, mely szertartás keretében megkapta a Sixtus szerzetesi nevet is. Teológiai tanulmányait részben Zircen, részben pedig Budapesten folytatta, ahol egyúttal a tanári hivatásra is készült az egyetemen. Már ekkoriban megmutatkozott elkötelezettsége a szerzetesi megújulás és monasztikus élet mellett. Stúdiumai befejezése után 1942. január 3-án köteleződött el örökfogadalommal a rendben, majd ugyanazon év június 21-én a zirci apátsági templomban részesült Gyula nevű ikertestvérével együtt a papszentelés kegyelmében. Már az újmisés jelmondatul választott lukácsi rész – „Az Úr elküldött engem, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot” (vö. Lk 4,18) – is előrevetítette elkötelezettségét és tenni akarását.

Egy gyakorlótanári évet követően a rend gazdasági központjába, Előszállásra került káplánnak, s itt élte át a világháborús front átvonulását s az ezzel járó pusztítást. 1945 szeptemberétől pedig ő lett az uradalom egykori majorja helyén létrejött Nagykarácsonyszállás község első plébánosa. Fáradságot nem ismerve dolgozott a hívek lelki gondozásán, de eközben nem feledkezett meg a rábízottak szellemi szükségleteiről sem, amelynek érdekében kultúrházat szervezett és épített a községben. Ezek az évek azonban már a kommunizmus egyre inkább teret nyerő időszakára estek, ahol egy agilis és népszerű pap nem igazán számíthatott az államhatalom megbecsülésére.

Az első retorzió nem is váratott sokat magára: 1947 szeptemberében a vasárnapi szentmise után a kommunista propaganda által felheccelt telepesek egy csoportja rátámadt és megverte a templomból kilépő plébánost. Bár Debreczeni a történtek ellenére is hajlandó lett volna addigi állomáshelyén maradni, egyházi elöljárói a további várható konfliktusok miatt áthelyezése mellett döntöttek. Sixtus atya jóllehet nehéz szívvel, de teljes szerzetesi engedelmességgel fogadta a dispozíciót. Apátjától, Endrédy Vendeltől csupán annyit kért, hogy lehetőség szerint újra közösségben élhessen: „Lelkem vágyik a csend, a békés imaélet után... Szívesen vállalom a kétkezi munkát is a monostorban vagy a szerzetházban, de a monostortól távol élni, bármennyire is apostoli életforma, a ciszterci szerzetesélettől idegen előttem.”

Ezeket az előzményeket követően került Egerbe 1948 októberében, ahol a II. világháború végén alapított ciszterci plébánia vezetője és a rendház gondnoka lett. A magyar Athénba érkezve is feladatának tartotta a rábízottak odaadó szolgálatát, tevékenysége nyomán pedig a fiatal egyházközség rövid idő alatt felvirágzott. A szorosan vett lelkipásztori munkán túl egyháztörténeti és lelkiségi előadásokat tartott, az angolkisasszonyok segítségével templomi kórusokat szervezett, valamint életre hívta a ciszterci obláció egri szervezetét is. Egyszóval élettel töltötte meg az ódon falakat!

Az államhatalom azonban itt sem hagyta szabadon működni, s a korlátozások mellett a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása révén a számára oly fontos szerzetesi közösséget is elvesztette. Végül 1951 novemberében – mint egykori szerzetes – a plébánia vezetéséről is kénytelen volt állami nyomásra lemondani. Mint pap is megvonták működési engedélyét, azonban megtiltották, hogy Eger városát engedély nélkül elhagyja. Más ember ezen nehézségek és megpróbáltatások láttán megfutamodott volna, de nem Sixtus atya! Egy kertészetben helyezkedett el segédmunkásként, közben pedig – a városban szétszórva élő rendtársai segítségével – kis csoportokra osztva megszervezte a plébániához tartozó fiatalok titkos hitoktatását. De talán még jelentősebb volt az a tevékenysége, amellyel a kisgyermekes édesanyák, az öregek és az elesettek felé fordult. Még élete utolsó napját, 1954. február 21-ét is ezek a szolgálatok töltötték ki. Előbb oblációs összejövetelt tartott, ahol a gyermek Sámuel meghívástörténetét magyarázta, majd egy rászoruló idős nagyapát és unokáját látogatta meg, s tőlük hazafelé tartva érte a Fő utcán a végzetes közúti baleset...

Jelen megemlékezésnek nem tiszte eldönteni, hogy Sixtus atya a kommunista diktatúra vértanúja vagy pedig egy véletlen baleset áldozata lett. De kétségtelen tény, hogy a hatóságok még holtában is tartottak tőle, hiszem bár az egri temetés napját már kitűzték és annak szervezése is zajlott, sőt rokonai is megérkeztek, amikor kiderült, hogy a rendőrség a holttestét Székesfehérvárra szállította a család kérésére... csakhogy erről éppen a családtagok nem tudtak semmit... Így végül a temetés kitűzött napján az egykori koronázóvárosban temették el a városi temető ciszterci kriptájában, majd annak felszámolása után rendtársaival együtt a ciszterci templom kriptájába vitték maradványait, így ma ott várja a boldog feltámadást.

A külső szemlélő talán azt mondhatja, hogy Debreczeni Sixtus atya életútja nem volt rendkívüli, sőt a kommunista diktatúra idején számtalan pap és szerzetes ment át hasonló megpróbáltatásokon. Sixtus atya nagysága abban áll, hogy ezen nehézségek közepette is hittel, illetve Egyháza és rendje iránti hűséggel, „egészen elégő áldozatként”, hitelesen tudta megélni a ciszterci rend „Lángolj és világíts!” mottóját. Kérjük mennyei közbenjárását a magyar ifjúságért és a ciszterci rend megújulásáért!

Forrás és fotó: Kismarosi Ciszterci Monostor

Magyar Kurír