„Jó, hogy itt voltatok, mert nem voltunk egyedül” – Marosi Antal a karitász mentőmissziójáról

– Kikből állt a Katolikus Karitász  mentőcsapata?

– Két civil szervezet tagjai vettek részt ebben a misszióban: a Budapesti Tűzoltó Szövetség önkéntesei és a Budapest Önkéntes Mentőszervezet tagjai. Utóbbi szervezetben volt alpintechnikához értő szakember, barlangász, mentő- és általános orvos is, de mentőkutyások is jöttek. Az ő felkészültségükkel hatékonyan tudtunk segíteni a földrengés áldozatain. E szervezetek tagjai ugyanis rendszeresen gyakorolják, hogyan kell egy ilyen helyzetben működni. A törökországi tevékenység során nem is akadt olyan eset, amit ne láttak volna át. Tevékenységüket a Katolikus Karitász szervezte és menedzselte.

– De vajon fel lehet készülni egy ilyen tragédiára?

– Tulajdonképpen igen. Egy barlangász mindig azt gyakorolja, hogy miként lehet egy szűk résen bejutni, hogyan lehet onnan kihozni a bajba jutott embert. Az, hogy ezt most egy földrengés helyszínén, nem pedig egy hegy barlangjában kellett végrehajtani, egy sajátos körülmény, de a feladat ugyanaz volt, mint amit gyakorolnak, mondjuk Aggteleken.

– Mi volt a feladatuk?

– A török katasztrófavédelemtől kaptuk meg, hogy melyik helyszínen kell elkezdenünk a keresést. A feladat a romok alá rekedt élő emberek felkutatása és kiemelése volt. Minden szükséges felszereléssel rendelkeztünk, az aggregátortól kezdve a világítóberendezéseken át a különféle speciális szerszámokig. Ott a helyszínen nem lehetett hozzájutni semmihez, de nem is kellett, hiszen felkészülten mentünk. Vizet és élelmiszert is Magyarországról vittünk.

– Mi fogadta a csapatot?

– Szomorú és lehangoló nemrég felépült házak tömegét összedőlve látni.

Persze még ennél is nyomasztóbb szembesülni az emberi kiszolgáltatottsággal, szenvedéssel.

Látni a túlélők kétségbeesett arcát, akik azt várják, hogy mikor sikerül valakit kiemelni a romok alól.

– Hogyan fogtak neki a mentésnek?

– Először a technikai személyzet kezdett neki a kutatásnak, ők határolták be, hogy hol lehetnek még túlélők. Őket a kutyás kollégák követték: ha egy kutya jelzett, ezt általában egy másikkal leellenőrizték, ezt követően indulhatott az érdemi keresés. Volt egy 17 éves kislány, akit sikerült a magyar mentőalakulatnak kiemelni a romok alól. Azt nagyjából tudtuk, hogy merre kell elindulnunk. Lehetett vele kommunikálni, így fel tudtuk mérni, hogy mit kell kibontani ahhoz, hogy ki lehessen menteni. Felmértük, hogy milyen szerszámok, eszközök kellenek, és nekiláttunk a feladatnak. Vésővel, kalapáccsal, ahol kellett, kézzel dolgozva, vagy lábbal kitolva a törmeléket igyekeztek a barlangász szakemberek közelebb jutni hozzá. Ahhoz, hogy biztonságosan be lehessen jutni a törmelék alá, legtöbbször ki kell támasztani a már megtisztított rés falát és tetejét.

Amikor kiderült, hogy ehhez faanyagra lesz szükség, a török civilek szaladtak, és vágták ki az első útjukba kerülő fát. Feldarabolták, legallyazták, ezzel az ácsolattal lett megerősítve a törmeléküreg.

A barlangászok egészen addig előrejutottak, amíg útjukat állta egy televízió, amit csak darabjaira szétszerelve lehetett kiszedni az üregből. Korábban egy fiatalember már be tudott nyúlni egy szűk résen, és meg tudta fogni a lány kezét. Attól féltünk, hogy valamelyik végtagja beszorult valahova, de szerencsére nem így volt, így ugyanazon az úton, ahol a barlangász bement, ki lehetett őt hozni. Ezt követően a mentőorvos megvizsgálta, rákerült a hordágyra, végül a törökök kézről kézre adva hozták le a romhalmazról, és elszállították a kórházba.

– Milyen volt a kapcsolat a helyiekkel?

– Nagyon jó volt a törökökkel az együttműködés. Nagyon szerették a magyarokat. Az utolsó napon az egyik török parancsnok szó szerint elsírta magát a meghatottságtól, látva a felkészült és szakszerű munkát. Ő is, de mások is azt mondták nekünk:

Jó, hogy itt voltatok, mert nem voltunk egyedül.

Egy idősebb férfi odaült az orvosunk mellé, és ragaszkodott hozzá, hogy egyenek együtt, így fejezve ki a köszönetét. Visszafelé a gép stewardesse érzékenyült el, a repülőgép kapitánya pedig bemondta a gép utasainak: „Önök most együtt utaznak a magyar hősökkel, akiknek sokat köszönhetünk.”

– Milyen volt az együttműködés más szervezetekkel?

– A különböző országokból érkezett mentőkülönítmények ez idő alatt egy lapos területen kialakított sátortáborban éltek. Átjártak egymáshoz – a magyarok mellett egy francia társaság volt, a másik oldalukon pedig svéd katonák –, megbeszélték a tapasztalatokat. Egy izraeli mentőegységnek volt egy különleges készüléke, amivel át lehetett világítani a vastag födémet, és meg lehetett mondani, hol érdemes túlélők után kutatni. Egy olasz mentőegység egy hangradarral segítette a kutatást. Ez a készülék még a lélegzetvételt is meghallotta.

– Az nyilvánvaló, hogy mindenki arra figyel, annak örül, ha valakit ki lehet hozni a romok alól. Ám ilyenkor nagyon sok holttest is előkerül.

– Az egyik kutyás önkéntes lánnyal egy alkalommal arról beszélgettem, hogy vajon mi jelent neki sikert. Természetesen elsősorban az – válaszolta –, ha élő embert tudnak kihozni a romok alól. Ám a holttestek kihozatala sem lebecsülendő, mert ha a hozzátartozó megkapja az elhunyt családtagjának a testét, az jelenthet egyfajta megnyugvást. Ott ültek az emberek a járdán – ha kellett, akkor néma csöndben, hogy meg lehessen hallani a legkisebb neszt is, hátha valaki válaszol a mélyből a kiabálásra –, drukkoltak a mentőcsapatoknak, és örültek, ha valakit kihoztak.

Ám egy természeti katasztrófa idején az is fontos, hogy az elhunyt áldozat megkaphassa a végtisztességet.

Mert az ember addig él, amíg el nem temetik. Gondoljunk bele, ha valakinek eltűnik a hozzátartozója, de a teste soha nem kerül elő, hiába tudja, hogy biztosan nem él már, nem képes lezárni magában a történteket. Az ukrajnai Borogyenkában láttam egy összedőlt, magas lakótelepi ház romjait. Semmi nem maradt meg belőle, az ott lakók hozzátartozói, ismerősei napokig kétségbeesve kutattak valami után, ami a családtagjuké volt, ami emlékezteti őket arra, akit soha többé nem fognak látni.

– Volt esetleg olyan túlélő, akit nem lehetett kimenteni?

– Nem volt, szerencsére, mert az nem csak annak tragédia, aki ott marad, a mentőegységek tagjai sem tudnak egykönnyen feldolgozni egy ilyen helyzetet.

– Az önkéntesek felkészült szakemberek, ám felmerül bennünk a kérdés, hogyan lehet feldolgozni mindazt, amit egy ilyen tragédia helyszínén lát valaki?

– Sokat jelentettek azok a beszélgetések, amelyeket még ott kint, a helyszínen folytattunk egymással. A tapasztalatok megosztása segített a lelki feldolgozásban is. De a kinti és az itthoni köszönet hangjai, a repülőtéri taps, vagy akár az otthoni, a hazatértet köszöntő vacsora is sokat számított önkénteseinknek. Ám az biztos, hogy még sok ideig fel-felvillanak bennünk azok a képek, amit ott láttunk. A Katolikus Karitász egyébként erre is gondolt: a központ pszichológusai segítenek annak, aki bármi módon ilyesfajta segítségre szorul. A Katolikus Karitásznál dolgozik Faragó Ágnes pszichológus, aki annak idején a szajoli vonatbalesetnél három órán keresztül ült beszorulva a roncsokba, benne akkor egy tűzoltó tartotta a lelket. Nála jobb szakembert nem lehet erre találni.

– Nem olyan régen még Ukrajnába vitt segélyt a Katolikus Karitásszal. Most egy földrengés helyszínén vett részt a mentésben. Van e két helyzet között különbség?

– Egy lényeges eltérés mindenképpen van. Egy háború elől el lehet menekülni, egy földrengés elől nem. Itt szó szerint összedőlt az emberek élete. Ugyanakkor, szembesülve az emberi szenvedéssel és kiszolgáltatottsággal, mind a két helyzetben ugyanazt tapasztaljuk.

– A Katolikus Karitász miként folytatja a segítséget?

– A 1356-os adományvonal hívásával mindenki segítheti a földrengés károsultjait. Elkezdtük az igények felmérését, az összegyűlt, pénzbeli vagy egyéb adományokat pedig a közeljövőben fogjuk eljuttatni az érintetteknek.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita; Katolikus Karitász Facebook-oldala

Magyar Kurír