„Költőnek szült anyám!” – Újrarendezett Petőfi-kiállítás a Károlyi-palotában

Nehezíti a helyzetet az is, hogy a kiállítótérben mindenütt rendkívül sötét van, amerre csak megy az ember. A rendezők, a kurátorok nyilván azt feltételezték, hogy a sok helyen üveglapra felragasztott apróbetűs szövegeket is mindenki el tudja majd olvasni. Az eredeti nyomtatványok, a korabeli, 19. századi újságcímlapok és könyvborítók érthető módon csak csekély megvilágítás mellett nézhetők meg, hiszen védeni kell őket a fénytől, de a fénymásolatok, amelyekből sok szerepel a tárlaton, nem igénylik ezt. Elég kevés eredeti művel találkozhatunk a kiállítótérben, pedig egy-egy Petőfi-kézirat és más korabeli relikvia igazán érdekes lehetne. A muzeológusok, kurátorok jó szándékához ugyanakkor nem férhet semmi kétség, érzékelhetően rengeteg munka van ebben a kiállításban. Mindazt, ami a legújabb kutatások szerint fellelhető, igyekeztek bemutatni az érdeklődő közönségnek, a legfiatalabbaknak és az idősebbeknek egyaránt. Az intézményben nem mellesleg remekül működik a múzeumpedagógia, az elmúlt évek során többször volt alkalmam megtapasztalni ez különböző múzeumi foglalkozásokon. A következő hónapokban várhatóan jó néhány iskola él is majd ezzel a remek lehetőséggel.   

De most térjünk rá magára a kiállításra! Már rögtön a pénztár után néhány lépéssel szembetaláljuk magunkat egy meseszép Columbia kézisajtóval, amely 1845-ből származik. A Londonban gyártott, míves kivitelű nyomdagép a Landerer és Heckenast nyomdából való, s vélhetően ezen vagy egy ehhez hasonló másikon nyomták a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt is. A gép már korábban is itt volt a múzeumban, akkor a lépcsőforduló alatt helyezték el. Március 15-én rendszeresen kinyomtatták rajta Petőfi versét és a tizenkét pontot, s aki a látogatók közül akarta, kaphatott belőle egy-egy példányt.

A tárlaton kétségkívül rengeteg a festmény, amelyek vizuálisan jól érzékeltetik a korabeli Magyarország tájait, embereit. „A tárlaton nagy hangsúlyt kap a képzőművészet, hiszen a gyönyörködtetés, a szórakoztatás, az események, erények bemutatása egyaránt célja volt a reformkor vizuális műfajainak és irodalmának. A festő és a költő a közösség érzéseinek kifejezője, kulturális tradíciójának megőrzője és továbbadója, ezért a romantika és a biedermeier magyarországi festészete együtt szerepel irodalmi szövegekkel. A másolatban kihelyezett festményeket és grafikákat keretük különbözteti meg az eredeti műtárgyaktól” – olvashatjuk a „Hogyan használjuk a kiállítást?” című eligazító táblán.

A kiállítóterembe lépve balra, egy üvegfal mögött Petőfiről készített kisebb-nagyobb szobrok kaptak helyet. Itt látható többek között Huszár Adolf közismert köztéri szobrának kicsinyített változata is. Emellett festmények és bútorok idézik meg koszorús költőnk alakját. Szamossy Elektől, aki egykor Munkácsy Mihály első mestere volt, portrészerű képet állítottak ki Petőfi Sándorról, 1889-ből. A háttérben Madarász Viktor méretes olajfestménye a haldokló költőt ábrázolja, amint saját vérével utoljára azt írja a homokba: Hazám. A képeket és a szobrokat a hősiesség romantikus pátosza hatja át. Nem csoda, hiszen a 19. század második fele a biedermeier és a romantika kora volt. Nemcsak a Petőfi Irodalmi Múzeum belső terei újultak meg az utóbbi időben, hanem a Károlyi-kert is, ahol Ferenczy Béni álló alakos Petőfi-szobra látható. Ez az ábrázolás már sokkal közelebb áll a valósághoz. A vékony testalkatú költő bronza megidézi Petőfi alakját; a minden felesleges pátoszt nélkülöző mű már a 20. század közepének felfogását tükrözi. Amikor a szobrot felavatták, rengeteg támadás érte Ferenczy Bénit, mert sokan úgy érezték, művével kisebbíti a legnagyobb magyar költő jelentőségét.

A kiállítótérben az üveg mögött Petőfi szüleinek portréja is látható Orlai Petrics Somától, valamint a költő széke, ami a Petőfi Mezőberényben című Orlai-festményen is szerepel.

A nyitótérben a kisebb emléktárgyakon kívül mindenképpen figyelemre méltó az a kép, amit Benczúr Gyula festett Petőfiről 1909-ben. Az ismert dagerrotípia nyomán készült, visszafogott, realista, ünnepélyes portré a legsikerültebb ábrázolás Petőfi Sándorról. Benczúrnak nem ez az egyetlen olyan képe, amit a modell halála után festett. Ilyen volt az Erzsébet királynét ábrázoló festménye is, amely a császárné fénykép után készített legsikerültebb ábrázolásának számít.

„Petőfi elkötelezett híve volt a rendi társadalom eltörlésének, a polgári jogegyenlőség kivívásának. Működése költőként és polgárként közvetlenül és közvetetten hozzájárult az átalakulás céljainak megfogalmazásához. Ilyen volt a szólás szabadsága, a cenzúra eltörlése, a mezőgazdasági és ipari modernizáció, az európai technikai vívmányok általánossá tétele, az anyanyelvi művelődés kiterjesztése, a nemzeti történelem új elbeszélésének, a hagyományok új kánonjának megalkotása. Egy új világ, egy új kultúra megalkotása. Petőfi életműve egyszerre példatára, ugyanakkor meghaladása, továbbgondolása, sőt kritikája a fenti értékekért való küzdelemnek” – olvashatjuk a kiállításon Petőfi törekvéseiről.

A vitrinben korabeli könyvek, verseskötetetek, eredeti címlapok láthatók, ahogyan írják, „a raktárak mélyéről”. Valóban fontos, hogy ezeket minél kevesebb fény érje, s emellett a kiállítótér páratartalma sem mindegy. Az itt látható könyveket, nyomtatványokat háromhavonta cserélik, így mindig új és új műtárgyakkal találkozhat a visszajáró látogató. Igazi élményszámba megy látni a János vitéz, A helység kalapácsa vagy az Életképek című folyóirat szennycímlapját Petőfi és Jókai szerkesztésében.  

A kiállításon továbbhaladva a már ismert Petőfi-relikviákon keresztül vezet az út. Ezek közül talán az a sakk-készlet a legérdekesebb, ami egykor Vörösmarty Mihály tulajdonában állt. A piros-fehér színű sakkfigurák keleties hatást keltenek. Csontból készültek, valószínűleg Németországban.

A nyitótér után a következő öt terem a nagy magyar költő életművét hivatott bemutatni. Hat tematikus kiállítási rész következik Kötelék, Róna, Rémek, Otthon, Áldozat, Erő címmel. Valamennyi szakasz ismertetésére itt nincs helyünk, és jól is van ez így, meg kell hagyni az élményt a leendő látogatónak.

Petőfi költészetében fontos szerep jut a rónaságnak, a nagy magyar Alföld természeti világának és persze az ott élő embereknek. Akkoriban az Alföld nem úgy nézett ki, mint manapság. A 19. század elején a puszta még misztikus, orientális, elvadult táj volt, amely jól illett a korban elfogadott nézethez, mely szerint a magyar keleti, nomád lovas nép volt egykor. A század derekára az Alföld nemzeti tájjá vált. A végtelennek tetsző vidék lehet egyszerre idegen és otthonos, rettentő és szépséges, de határtalansága mindig az ott élő emberek szabadságára utal. A síkság Petőfi verseinek vissza-visszatérő motívuma. A kiállításon remek festmények illusztrálják a korszakot és az Alföld végtelennek tűnő pusztaságát.

Than Mór „Megy a juhász szamáron” című képén, ami Petőfi azonos című versének illusztrációja, kényelmesen poroszkál a szürkületben a paraszti világnak ez az aranyos kis állata. Than Mór nemcsak mitologikus és történelmi jeleneteket volt képes nagyszerűen megfesteni, hanem ezeknél sokkal intimebb témákat, például a tájban élő egyszerű embereket is kiválóan be tudta mutatni.

A kiállítás talán legérdekesebb fejezete a Rémek című szakasz. Biztosan sokan ismerik a Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklust, amit Petőfi 1845 elején írt plátói szerelméről, Csapó Etelkéről. A tárlaton a lány báli cipője és hajtincse látható, valamint egy kis virág a halotti koszorújából. S ami még ennél is izgalmasabb: egy festett férfiportré a falon, a Zichy-installáció felett, jó magasan.

Schuller József arcképe, ismeretlen festő műve, 1840 körül készült, és a Kiscelli Múzeum jóvoltából került ide. Ha vesszük a fáradságot, és elolvassuk a hozzá írt szöveget, megtudhatjuk, hogy ez a kemény arcvonású, elegánsan öltözött polgár Pest, Buda és Óbuda alkalmazott hóhérja volt abban az időben. E tisztséget több mint harminc éven át, 1818 és 1849 között töltötte be. Kiderül a kiállításon az is, hogy az 1840-es években a halálbüntetésről mint idejétmúlt büntetési formáról társadalmi vita indult. A Brünnből Pestre érkező, emberségesebb módszereket meghonosító Schuller József idején jelentősen csökkent a korábban elrettentésül vagy erkölcsi épülés céljából megrendezett nyilvános kivégzések száma. A reformkor költészete a sírversek időszaka is volt. A gonosz kísértése, a leküzdhetetlen vágyak ábrázolásai, a sötétbe burkolódzó várak romjai, a holdfényes éjszakák bűvölték el a korabeli közönséget nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben is.

Az Otthon címet viselő szekcióban tárgyakat láthatunk Petőfi életének és költészetének e szintén fontos helyszínéről. S természetesen feltűnnek a kiállításon az 1848-as forradalom emlékei is, melyek az áldozathoz és a szabadsághoz mint Petőfi költészetének kulcsfogalmaihoz köthetők. A kiállítótérben, bár nagyon sötétben, szemügyre vehetünk egy nagy méretű márványasztalt is, amely talán az egykori Pilvax kávéházból való.

Sok mindenről írhatnánk még a centenáriumi tárlat kapcsán. A kiállított tárgyak sokfélesége és bősége ne riassza el a kedves olvasót, bátran látogasson el a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a Költő lenni vagy nem lenni – Petőfi 200 című újrarendezett állandó kiállításra.

Befejezésül pedig álljon itt egy részlet Petőfi Sándor Költő lenni vagy nem lenni című verséből: „Légy átkozott, te átkos pillanat, / Melyben fogantatám, / S te, melyben kínnal a kín emberének, / Költőnek szűlt anyám!”         

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.