Megajándékozott vagyok – Portréfilm Kelényi Tamás József premontrei szerzetesről

A sorozat készítői – Mészáros Anett szerkesztő, forgatókönyvíró-riporter és Bartos Bence operatőr-vágó – különböző rendekhez tartozó szerzetesekkel beszélgettek kedvteléseikről, szabadidős tevékenységeikről és ezen keresztül az életükről, istenkapcsolatukról. A filmes portrékban ezek bemutatásán keresztül osztják meg gondolataikat a szerzetesek – akik között van, aki csillagászattal foglalkozik, más sportol, van köztük festő, ikonfestő, zenész és biológus is.

A Megajándékozott vagyok című rövidfilmben Kelényi Tamás József premontrei szerzetes, pap a természetről, az evezés szépségéről beszél.

Részleteket közlünk a rövidfilmben elhangzottakból.

„A természet különösen is a hálaadásra inspirál engem: »De jó, Uram!«

...dicsőítésre és hálaadásra, hogy ez fantasztikus, és hogy

milyen megajándékozott vagyok ebben a csodálatos világban.

A Gödöllői Premontrei Apátsághoz tartozom, és (...) van egy házunk itt, Zsámbékon, és a mellette lévő faluban, Mányon vagyok plébános most már tíz éve. Ott mindennap van szentmise, és ez az elsődleges feladat az életemben, amit napi szinten gyakorlok.

Én úgy érzékelem, hogy attól, hogy beléptem egy szerzetesrendbe, nem vesztem el a szabadságomat. Van egy kerete az életemnek, amit meghatároz az időbeosztás, meghatároz a feladatok köre, amit végzünk, akár a plébánián, vagy a rendben, de

ezen a kereten belül van lehetőség arra, hogy mindenkinek meglegyen az a saját feltöltődési lehetőség az életében, ami neki valóban segít, hogy teljes emberként tudjon jelen lenni a feladataiban...

Két hajót használok... van egy háromszemélyes kenum, és újabban egy kajakom. A kenu, kicsit úgy érzékelem, mintha egy szemlélődősebb sport lenne. Olyan jó, amikor nemcsak út közben, amíg odaérünk a vízhez, lehet beszélgetni valakivel, hanem a vízen is. Kicsit lassabban haladsz, van idő körülnézni; nem izomból, erőből nyomjuk mindig az evezést, hanem lehet csorogni is...

egy kicsit úgy képzelem el, mint a szerzetesrendek között is a szemlélődő rendek, ahol a figyelem, a nyitottság, a befogadóképesség sokkal érzékenyebb.

A kajak ennek egy kicsit ellentettje: abba egyedül ülünk bele, nem többen..., nem tudunk annyira beszélgetni, kapcsolódni egymáshoz, azért sem, mert erőből evezünk, megnyomjuk az evezőcsapásokat... és egymás mellett mehetünk, de akkor is inkább haladunk.

Ez a különbség olyan jó néha, hogy melyiket válasszam...

Régebben inkább a kenu volt a kedvencem, és nagyon sok élmény kötődik hozzá (...) bekerültem a Regnum-táborokba, a Regnum-közösségbe, akkor a tiszai túrák voltak a legnagyobb élményeim, ott vonzódtam bele úgy igazán a vízi sportokba, a vízi életbe. Sok élményünk van ezzel kapcsolatban...

Az egyik legfontosabb: egyszer óriási zuhé volt, bőrig áztunk, teljesen... mindenünk tiszta víz lett, és már nagyon elegünk volt, és még nem értünk oda a táborhelyhez (...) nagyon levertek voltak a vezetők is már, és egyszer csak egy dupla szivárvány előttünk felragyogott, és az alatt mentünk át... Teljes néma csönd volt, és teljesen átformálódtunk a hőbörgésből. Béke szállt meg bennünket.

Nagyon jól lehet kapcsolódni ezeken a túrákon – mind egymáshoz, akikkel együtt vagyunk egy hajóban, vagy akár együtt éljük meg ezt az egész hetet, és nagyon jól lehet kapcsolódni önmagunkhoz is és a Jóistenhez is.

Alapvetően sportnak tekintem, de nem csak sportnak. Ha csak sport lenne, akkor csupán annyi lenne az ajándék benne, hogy megmozgattam magam, egészségesebb vagyok, jobban tudtam a testemre odafigyelni. De ennél sokkal több – ahogy az ember is test és a lélek egysége, és ezek oda-vissza hatnak egymásra. Amikor a testemmel tudok erősebb lenni, abban a lelkem is jobban tud lenni; hogyha lélekben tudok megerősödni, vagy csendet tartani, akkor az visszahat a testemre...

Minden szempontból behatárolt az életünk.

A fizikai erőnk is behatárolt, és behatárolt az időnk is, a belső lelki erőforrásunk, kapacitásunk is, és erre figyelni kell...

Az egyik rendtársam szokta mondani, idős László atya: »Töltöttek, lőttek, aztán nem töltöttek, csak lőttek...« Hát nem lehet. Töltődni kell, anélkül nem tudunk adni.

Átmosó élménye van annak, hogy a Jóisten ezen a gyönyörű világán keresztül tud megerősíteni. Nem is kell, hogy halljam itt a hangját,

a szívemben hallom a mélységét, akár a víznek a csobogásán, vagy a madárdalon keresztül, vagy a fának a susogásán keresztül, és akkor már közelebb érzem magamhoz azt a békét, amire szükségem van.

Olyan jól lehet érzékelni az Isten jelenlétét, hogy körülvesz bennünket: alul a víz, fölül az égbolt, mellettünk a fák vagy a csivitelő madarak (...) mintha egy burokban lennénk benne az Isten nekünk készített szép világában. És ez egy kicsit ki is mossa belőlem azt, ami történik a hétköznapokban – annak a feszültségét is kimossa, a nehézségeket, és ez nagyon jólesik, főleg, ha (...) van egy kicsit több idő, akkor tényleg

ki tudok tisztulni, békesség száll belém, vagy visszaszerzem a békémet, a benső békémet.

Már kisgyerekként is arra jöttem rá, amikor a természetben sokat kint voltunk, hogy

arra isnspirál engem a szép természet, akár a víz, akár az erdőnek a hangjai, bensőségessége, az árnyéka, a szép erdei utak, hogy hálát adjak.

Számomra arra mutat rá, hogy nem természetes ez a sok jó, ami körülvesz engem, vagy hogy egészséges vagyok, hogy mehetek, hogy nem sérült a lábam, vagy hogy tudok evezni...

Olyan jó, hogy amikor sétálok, vagy a vízen vagyok, akkor ez a hálaadás jön elő belőlem: »Uram, ez csodálatos. És köszönöm, hogy vezehetek, és hogy ki lehet jönni ilyen szép helyekre, mint a Duna.« A természet arra mutat, hogy hálás vagyok az Istennek azért, hogy ez mind-mind ajándékba az életem része lehet.”

* * *

A Megajándékozott vagyok című portréfilmet a szerzetesekről készült sorozat további részei mellett a YouTube videómegosztón tették közzé.

Összeállította: Gátas Judit

Forrás és fotó: Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI)

Magyar Kurír