„A rossz katolikusoktól félek” – Beszélgetés Vedres Csabával, a Szent Bernadett-mise szerzőjével

– Szülei zenetanárok voltak, rendszeresen vitték hangversenyekre. Mondhatjuk, hogy a dallamok világában nőtt fel?

– Igen, a zene szeretetében. Édesanyám biológia–földrajz–ének szakos tanárnő volt, édesapám magyar–történelem–ének szakos tanár. Az egri tanárképzőn ismerkedtek össze mint ének szakosok. Volt otthon zongora, apu rendszeresen zongorázott.

– Mindig zenész akart lenni?

– Huszonvalahány éves koromig nem tudtam eldönteni, hogy mi legyek, mert egyenlő arányban vonzott a zene és az irodalom. Az általános iskola befejezése után a Madách Gimnáziumba jelentkeztem irodalom–dráma tagozatra, felvettek, ott érettségiztem. Aztán egy évre elvittek katonának. A leszerelésem után párhuzamosan végeztem a konzervatórium zeneszerzés szakát és az ELTE Tanárképző Főiskoláján a magyar–történelem szakot. A konzervatóriumot befejeztem, de a főiskolát a harmadik évben abbahagytam, mert akkor már egyértelmű volt számomra, hogy döntenem kell valamelyik mellett, és teljesen feltennem rá az életem.

– Ekkor alapította meg az After Cryingot, amely aztán a hazai crossover zene kiemelkedő képviselője lett.

– Igen. Kicsit visszaugranék az időben. Az igazi zenei hatás tizenhét-tizennyolc éves koromban ért, a progresszív és az art rock művelői voltak a kedvenceim: az Emerson, Lake and Palmer, a King Crimson, Frank Zappa. Később, amikor a konzervatóriumot végeztem, magam is különböző progresszív zenekarokkal kísérleteztem. 1986 novemberében jutottam el odáig, hogy alapítsunk egy zenekart, amelyik kicsit közönségbarátabb, de kortárs művészi zenét játszik. Ez lett az After Crying.

– A zenekar keveri a műfajokat, a klasszikus, a kortárs és a populáris zene elemeit, és rendkívül igényesek a szövegei. Gondolom ez kezdettől fogva tudatos volt.

– Igen. Az After Cryingot trióban kezdtük, Pejtsik Péter csellózott, Egervári Gábor fuvolázott, én zongoráztam. Fiatalon még nem volt családunk, a zenélés életmód volt számunkra. Délelőtt nagy beszélgetések, délután próba, éjszaka megint beszélgetések, és folyamatosan hallgattuk a jelentős kortárs zenei műveket. Közben azon gondolkodtunk, milyen legyen a stílusunk, de mindig arra jutottunk, hogy a hallottak közül egyik sem a mi utunk. De hatottak ránk ezek a zenék, és rengeteg próbával lassanként csiszolódott, végül kialakult a saját stílusunk. Akkoriban a legnagyobb hatást Bartók és Ligeti György tette ránk, a másik oldalról pedig a már említettek mellett talán Laurie Anderson.

Az, hogy keverjük például Bartókot Frank Zappával, abszolút tudatos választás volt.

– Az Önök által megalkotott crossovernek, a zenei műfajok keverésének Magyarországon nem nagyon volt előzménye.

– Volt, de nem sok. A Syrius fantasztikus zenét játszó zenekar volt, és említhetem még a Teátrumot, kortársként a Solarist. A különbség az volt közöttünk, hogy a zenénkben mi talán többet vállaltunk fel az avantgárd kortárs elemekből.

– Honnan jött a nevük: Sírás után?

– Az After Crying megalakulásának idején zeneileg és magánéletileg is nagyon zűrös, válságos időszakon voltam túl. A korábbi együttesem felbomlása után határoztuk el Péterrel és Egerrel, hogy létrehozunk egy triót. Sokat gondolkoztunk azon, hogy mi legyen a nevünk, már egy hónap is eltelt, de még mindig nem találtunk megfelelőt. Aztán egyszer csak, máig emlékszem, ahogyan a 47-es villamos bekanyarodott a Móricz Zsigmond körtérre a Fehérvári útról, bekattant: After Crying. Fábri Péter költő és szövegíró írt először elemzést a nevünkkel kapcsolatban:

ez mintha azt jelentené, hogy a sírás korszakának, a dodekafóniának, a szerializmusnak, az atonalitásnak vége, és egy új korszak kezdődik.

– 1986 és 1994 között több mint hét éven keresztül vezette a komoly nemzetközi sikereket elért After Cryingot, majd kivált a zenekarból. Két évvel később megalapította a Townscream együttest, amely 1999-ig létezett. Hogyan, milyen hatásokra fordult az egyházzene felé?

– Marxista nevelést kaptam, és tinédzserként hittem is ebben az eszmében. Amikor azonban 1982-ben Szombathelyen katonáskodtam, rádöbbentem, hogy ebből az elméletből semmi nem működik. Ez nagy törést jelentett.

Találkoztam ott győri bencésekkel is, hallatlanul intelligens és egyáltalán nem erőszakos srácokkal. Rengeteget vitatkoztam velük, hogy létezik-e Isten, s ha igen, jó vagy nem jó. A katonaságtól már istenkeresőként szereltem le. Kerestem, kerestem, kerestem.

A döntő hatás akkor ért, amikor elolvastam Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét. Ez kegyelmi pillanat volt. Letettem, és kimondtam: Isten létezik. Azóta sem inogtam meg a hitemben. Ezután a volt gimnazista barátaim a kezembe adták G. K. Chesterton műveit, aki egyik nagy kedvencem, Karinthy Frigyes kedvelt írója volt. A Szent István Társulatnál akkor jelent meg tőle az Igazságot! Az örökkévaló ember. Fantasztikus élményt jelentett az olvasása. Ekkor kérdeztem meg először az édesanyámat: anyu, ugye engem katolikusnak kereszteltetek? Ezután azonban sokáig úgy éltem, hogy azt gondoltam: van az Egyház, teszi a dolgát, én hiszek Istenben, én is teszem a dolgom, ne bántsuk egymást.

– Milyen hatásra változott ez meg? 

– Az After Crying korai időszakában, 1990-ben egy ismerős srác közölte velem: ragaszkodik hozzá, hogy elmenjek vele Somogysámsonba, a keresztelőjére. Elmentem, és ott találkoztam Varga Laci atyával, a mostani kaposvári megyéspüspökkel. Ugyanebben az évben, a nyár közepén nagyon kiüresedettnek éreztem magam. Megint leutaztam Somogysámsonba, és beállítottam Laci atyához. Isten hozott – mondta. Ott maradtam két hétig, és közben volt egy felejthetetlen este, amikor megtértem. Huszonhat éves voltam, ennyi idő alatt az ember rengeteg bűntudatot halmoz fel magában.

Laci atya arról beszélt, teljesen mindegy, mit csináltam korábban, Isten szeret. Te nem tudod elképzelni, hogy miket csináltam, vallottam meg neki. Isten akkor is szeret, mondta el újra és újra Laci atya.

Ez hihetetlen nagy átfordulás és felszabadulásélmény volt számomra. Ezután rendszeresen jártam hozzá, az úgynevezett csendes hétvégékre is. Másfél évvel később elsőáldozó lettem, s valamivel azután meg is bérmálkoztam.

– Ezt követően fordult az egyházzene felé?

– Ez érdekes, mert már az After Cryingot is többen katolikus rockzenekarnak nevezték, voltak ugyanis ilyen számaink. A Zsoltár című dalunknak például az volt a refrénje: „Laudetur Jesus! – In aeternum, amen.” Vagy amikor egyszer október 4-én a Petőfi Csarnokban léptünk fel, az a koncert Assisi Szent Ferenc Naphimnuszával kezdődött. Az 1992-es lemezünk legismertebb száma, A gadarai megszállott egy szentírási történetet dolgoz fel.

– A keresztény vonatkozás tehát már korábban megjelent a dalaiban. Hogyan lett kántor?

– 1992-ben még vastagon benne voltam az After Cryingban, amikor szólt egy barátom: Vácott indul az egyházmegyei kántorképző, nem érdekel? Nagyon izgatott, hogy milyen az egyházzene belülről, mi az a gregorián, a népének, a liturgia. A Váci Egyházmegye Kántorképzőjében életem egyik legnagyobb élményét éltem át, csodálatos iskola volt nagyszerű tanárokkal, és ezt a képzést be is fejeztem.   

– A Miserere című oratóriumot az 50. zsoltár alapján írta. Milyen élmények hatására?

– Ez sokkal későbbi történet, 2009-ben kezdtem írni. Nem akartam Misererét írni. Volt egy sereg zongoradarabom, szerettem volna zongoraciklust írni belőlük. Kerestem egy helyet, ahol két héten keresztül teljes elzártságban lehetek. Dunabogdányban, a plébánián kaptam erre lehetőséget, amiért máig hálás vagyok. Elkezdtem a zongoradarabokkal foglalkozni, de nem ment a munka. A harmadik napon egy vonóshangszínnel kísérleteztem a billentyűn, játszani kezdtem, és egyszer csak – a magam számára is váratlanul – azt kezdtem énekelni: Miserere, miserere, miserere… Tovább nem tudtam a szöveget latinul, a zsoltárt természetesen ismertem. Játék közben potyogtak a könnyeim. A plébánia eszményi környezet volt, rögtön találtam egy latin nyelvű Bibliát, kiírtam a zsoltár teljes latin szövegét, és elkezdtem a megzenésítését. Több éven keresztül tartott.

– Előadásokat is tart, többek között az irgalomról, a kegyelemről, és vallja: Isten a legeslegutolsó pillanatban is megbocsát nekünk. Ahogyan ezt a jobb lator története bizonyítja, teszem hozzá.

– Mi, művészek nagyon sokat tudunk az irgalomról. A művészek hisztis, kiegyensúlyozatlan, legtöbbször nem „normális” életvitelű emberek, fura társaság, magamat is beleértve.

Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyháznak nincs vagy alig van művész szentje, és erről nem az Egyház tehet. Irgalomra szorulunk, ezért általában többet tudunk erről. A népi mondásban – Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – sok igazság van.

A pokoljárás nem kellemes dolog, bepiszkolódik közben az ember, és hatalmas élmény megtapasztalni, hogy van irgalom. Húsz vagy harminc éve szenvedélyesen olvasok művészéletrajzokat, keresem, ki az, akire fel tudnék nézni úgy, mint Assisi Szent Ferencre vagy Szent Bernadettre. Összesen két ilyen alkotót találtam: Andrej Rubljovot, akit az Ortodox Egyház szentté avatott, és Fekete Istvánt. A többieknél, ha megkaparom a felszínt és mélyebbre ások, azonnal felfedezem: ő sem különb a többinél. Én sem vagyok jobb.

– Ám mégis csodálatos életművek születnek, amelyek jobbá tehetik az embert, akárcsak a hit, természetesen.

– Ez így van. Két dolog áll itt egymással ellentétben. Az egyik, hogy a művészek számára nem írtak külön evangéliumot. Mindig megdöbbenek azon, hogy művészek mennyi mindent megengednek maguknak. Isten papjainak képzelik magukat, akik kivételes eljárást érdemelnek, de ez óriási tévedés. Kivételes bánásmódra szorulnak. Ugyanakkor vannak olyan kegyelmi pillanatai például József Attilának vagy a nála sokkal durvább életet élő Adynak, amikor lehetetlen nem látni náluk az isteni irgalmat vagy kegyelmet. Ott van a műveikben, és ez azt jelenti, hogy valamit mégiscsak megőriztek abban a tisztaságban, ami másoknál, a nem művészeknél, ki tudja, hogyan jelenik meg. Hátborzongató dolgok történnek. Richard Strauss megzenésíti az Imígyen szóla Zarathustrát, amelynek az első felében ott szerepel: „Isten halott.” A későbbi Richard Straussnál azonban már egyértelműen jelen van Isten. A fiatal Liszt és Berlioz levelei a sátánizmus határát súrolják, a későbbi, már megtért Liszt pedig megalkotja a csodálatos Via crucist vagy a Krisztus-oratóriumot. Nagy kalandok, hepehupák vannak egy-egy művész életében.

– Ön misét írt Szent Bernedettről. A zeneművet a közelmúltban Budapesten is bemutatták, a kelenföldi Szent Gellért-templomban. Mi ragadta meg a végtelenül egyszerű, tiszta lelkű lourdes-i látnoklányban, aki abban a különleges kegyelemben részesült, hogy 1858-ban Szűz Mária tizennyolcszor megjelent előtte?

– Ez csodálatos találkozás volt. Csak annyit tudtam róla, hogy ő a lourdes-i látnok. Nem igazán foglalkoztatott ez a kérdés, egyáltalán, Lourdes. Franz Werfel az egyik kedvenc íróm, írt egy regényt Bernadettről. Amikor elolvastam, az olyan mélyen szíven ütött, hogy éjjel-nappal minden gondolatom Bernadett körül forgott.

Mindig vonzódtam az egyszerű szívű emberekhez, mert magamat nem tartom annak. Csodálatos ajándék, ha valaki ilyen.

Bernadettnek azt a kettősséget kellett feldolgoznia a nevers-i kolostorban, ahol élete utolsó tizenöt évében apácaként élt, hogy országos híresség – de olyan szinten, hogy egy hajtincséért is vagyonokat fizettek, képeslapok millióit nyomták róla –, s eközben a kolostorban megvetett személyként él, aki nem jó semmire. Betegeskedett, azonkívül az elöljárói és a társai óvták a gőgtől – noha ez távol állt tőle –, ezért folyamatosan megalázták. Naponta élte át ezt a rettenetes hintázást. Külön folyosót alakítottak ki neki, mert nem tudott mindenkit fogadni, csak lentről láthatták az érdeklődők. A püspököket persze be kellett engedni hozzá, és Bernadettnek százszor, ezerszer is el kellett mesélnie a látomásokat, már borzasztóan unta ezt. Tátott szájjal csodálták, öt perccel később pedig szembesülnie kellett azzal, hogy ő senki és semmi, mindenre alkalmatlan. Mindennap megélni a sikernek és a sikertelenségnek ezt a végletes kettősségét, borzasztóan nehéz lehetett, és ez nagyon megérintett. Egészen kicsiben én is átéltem hasonlót. Voltak rendkívül sikeres periódusaim, másfél hónapon át adtam szólókoncerteket Japánban, életem csodája volt, hogy eljuthattam oda. Amikor visszajöttem, a munkanélküliség várt rám, hónapokon keresztül ezzel küzdöttem. Bernadett példája csodálatos számomra, reményt adott életem mélypontjain. Egyszerű mondatai is mélyen megérintettek. Amikor az 1870–1871-es francia–porosz háborúban a poroszok Nevers közelébe értek, mindenki kétségbe volt esve a kolostorban is. Amikor megkérdezték Bernadett-től, hogy mit szól ehhez, ő annyit mondott: „Én csak a rossz katolikusoktól félek.” Ha a mai nyugat-európai kereszténydemokraták egy részének tevékenységét nézzük, azt kell mondanom: biztosan több kárt okoznak, mint annak idején a poroszok Franciaországban.

– A Szent Bernadett-mise után elhangzott az a kórusműve, amelyet József Attila Kész a leltár című, 1936 decemberében, egy évvel a halála előtt írt versére komponált.

– Egy kaposvári csendes hétvége után írtam meg egy óra alatt, kicsit a Nyolc Boldogság Közösség korai énekeinek stílusában. Olyan vers ez, amelynek csupán az nincs odaírva az elejére, hogy „Uram!”. József Attila akkoriban már csak nagyon-nagyon jó verseket tudott írni. Nem mintha korábban túl sok rosszat írt volna…

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.