„Sors szánt feletted” – A szír kereszténység szent helyeit bemutató kötetről

„Néhány év leforgása alatt országok mállottak szét könnyű szőttesként a hirtelen támadt sivatagi szélben… Emberemlékezet óta szívósan tovább élő közösségek morzsolódtak fel vagy indultak világgá, több ezer éves szentélyek lettek porrá. Jó okunk van hinni, hogy arrafelé már sohasem lesz úgy, mint volt néhány évvel ezelőtt.” E keserű szavakat A Tigris tíz szeme című könyv elején olvashatjuk. A kötet a szír kereszténység szent helyeit mutatja be. Írója, Nacsinák Gergely András a Közel-Keletnek abba a zugába kalauzol bennünket, ahol napjainkban a kereszténység a végóráit éli.

A könyv ugyanakkor (idő)utazásra is hívja az olvasót. A szerző ugyanis saját élményei, tapasztalatai mellett „hadvezérek, hittérítők, aszkéták, kalandorok és világutazók” feljegyzéseit is felhasználta művéhez. „Az emlékezet kiterjesztése” már csak azért is szükséges, mert a jelen állapotok megértéséhez nélkülözhetetlen segítségül hívni a múltbeli események tanúit.

A Kelet szent hegye, Tur Abdin – mely a mai Törökország délkeleti részén található – a szír szerzetesség bölcsője. Ez a régió csak látszólag esik messze a nyugati kereszténység központjától, hiszen a 7-8. század fordulóján öt szír pápa is ült Szent Péter trónján. A Tur Abdin felé vezető út első állomása Diyarbakir (Amida), melynek fekete falát még a modern eszközökkel felszerelt török hatóságok sem tudták lebontani. A Szerugi Szent Jakab csontjait őrző metropoliszban ma mindössze negyven keresztény él. De Mardinban, a hegyre épült, napfényes városban is csak üres templomokat talál az utazó. A Zafarán (sáfrány) monostor és Midyat érintésével érkezünk meg Tur Abdinba, amely egykor mintegy nyolcvan szerzetesi háznak és megannyi remeteségnek adott otthont. Gondolatban felkeressük Mor Barsaumo, Mor Abrohom, Mor Smuil, Szalah és Mor Gabriel monostorát is.

A szír nép számtalan nagy szentet adott a kereszténységnek, köztük Szent Efrémet, Ninivei Szent Izsákot vagy Aranyszájú Szent Jánost. A szerzetesi életnek különleges szerepe volt a szír kereszténység alakulásában. Sajátos, többjelentésű szavuk, az ihidajo mellett a bnai kujam, azaz a szövetség fiaiként is emlegették a szerzeteseket.

A szerző igyekszik bemutatni az aszkéták életét, akik az önmegtagadás számtalan, igencsak embert próbáló formáját művelték. Az oszlopos (stylita) remete akár évtizedeket is eltöltött egy kőoszlop tetején, a bezárkózó (reclusus) szinte teljesen befalaztatta magát, míg a nem alvó (akoimétosz) igyekezett folyamatosan ébren lenni. Mindez ma már túlzásnak tűnik, ám e furcsa életmód követőit nem a feltűnés vágya motiválta. A szerzetesség eredeti célja szerint ugyanis a test megregulázása egy olyan belső összeszedettség elérésének az eszköze volt, amely alkalmassá tette az emberi lelket Isten Lelkének befogadására.

Bizony nagy fába vágja a fejszéjét az, aki teológiai szempontból próbálja meg feltérképezni a közel-keleti kereszténység történetét. A szerző is tisztában van azzal, hogy könnyű elveszni a szír, a kopt és az örmény egyházak – és Rómával egyesült ágaik – között, nem beszélve azokról a különbségekről, amelyek a nesztoriánus, a monofizita és az ortodox felfogást elválasztják egymástól. Ezért is figyelemre méltóak azok a sorok, amelyek csipetnyi iróniával mutatják be e nehezen megközelíthető területet.

A könyvet át- meg átszövik a történelmi kitérők. Milyen következtetést vonhatunk le mindezekből? Ahogyan a kötet bemutatóján – amelyre az Anima könyvesboltban került sor még 2016 végén – Xeravits Géza, a komáromi Selye János Egyetem tanára elmondta, „ez a vidék a kitartás földje. Ennek az állhatatosságnak szenvedés, halál és vértanúság volt az eredménye. Perzsák, muszlimok, keresztesek, szeldzsukok és oszmánok irtották az itt élő keresztényeket.” A modern korban a pusztítás is nagyobb hatékonysággal folyt. 1815-ben, melyet a Kard Évének (Sato d’Szeifo) neveznek – az örmények mellett – a szír keresztényeket is elüldözték, mondván, minden keresztény az Antant szövetségese. Ebben az esztendőben közel ötvenezer szír keresztényt öltek meg. II. Abdül-Hamid oszmán szultán kurd milíciákat küldött a keresztények ellen 1890-ben. Az öldöklésnek kétszázezer áldozata volt.

A helyzet napjainkban is hasonló. Mor Timoteus Samuel Aktaş, Tur Abdin metropolitája meséli, hogy a környékbeli szír családok gyerekeinek szállást és étkezést igyekeznek biztosítani, ám a hitre már nem oktathatják őket. „Nem sokáig marad fenn a kereszténység a világnak ezen a felén” – jegyzi meg a metropolita. Sajnos ezt támasztja alá az is, hogy például Habsus utolsó kereszténye egy nyolcvanéves néni. Ő őrzi Mor Lozor elhagyott monostorának kulcsát, amit nem lesz majd kinek átadnia. Niszibiszben – mely egykor nyugati hírű iskolájával a szír műveltség központja volt – a könyv megírásakor csupán egyetlen családnyi keresztény maradt, ám azóta – a háború miatt – már ők is elhagyták az otthonukat.

„Aki ezekre a helyekre eljut, nem marad többé turista. Rádöbben, hogy az Anyaszentegyház egyik fontos részének a halálos ágyánál ül.” A könyv bemutatóján Heitzinger Miklós (Misztrál) Áprily Lajos Új középkor című versét énekelte: „Sors szánt feletted, romlás tornyosul, / a végitélet részeg lába tombol.” E sorok jól jellemzik a szír kereszténység mindenkori helyzetét. Bennünk azonban még cseng a vers utolsó sora is: „S mint újszülött-hang, győztes-érdesen / új lélek Krisztus-hangja sír a romból.”

(Nacsinák Gergely András: A Tigris tíz szeme, Kairosz Kiadó, 2016. A kötet kapható az Új Ember könyvesboltjában.)

Az írás az Új Ember 2017. január 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Baranyai Béla/Magyar Kurír