85 éve hunyt el a „béke pápája”, XV. Benedek

1922. január 22-én, 67 éves korában halt meg XV. Benedek pápa tüdőgyulladásban. Az első világháború időszakának pápája „a béke pápájaként” vonult be a történelembe, pápaságát meghatározták a békekezdeményezések és segélyakciók. Utolsó szavaival azt a kívánságát fogalmazta meg, hogy a világ találja meg végre a békét.

Giacomo della Chiesa 1854. november 21-én született Genovában. Kezdettől fogva határozottan ellenezte a világháborút, amelyet értelmetlen vérfürdőnek, az európai nemzetek öngyilkosságának nevezett. Hivatalba lépésekor kiadott első enciklikáját 1914. november 1-jén egy „morális nagyhatalom” felhívásaként olvasták. A mészárlás leállítására tett kísérleteit nem koronázta siker. A XX. század kezdetén a Szentszék csekély diplomáciai súllyal rendelkezett. Az uralkodó polgári liberális és nacionalista körök ellenségesen álltak szemben a keresztény hit és a katolikus egyház képviselőivel.

Giacomo della Chiesa egy genovai nemesi családból származott. Már 12 éves korában a papi hivatást választotta, jóllehet apja inkább jogi pályára szánta gyakran betegeskedő, szellemileg igen tehetséges fiát. Végül mégis beleegyezett, hogy a Pápai Gergely Egyetemen folytassa tanulmányait, abban a reményben, hogy a Vatikán kötelékében sikeres diplomata válik belőle.

Tanulmányai éveiben felfigyelt rá Mariano Rampolla del Tindaro, a XIX. század második felének egyik vezető egyházi személyisége, aki bevonta a Szentszék rendkívüli ügyeivel foglalkozó kongregációjának munkájába. Amikor Rampolla 1887-ben államtitkár bíborossá lépett elő, della Chiesa is XIII. Leó pápa bizalmi embere lett. Leó pápa 1903-ban bekövetkezett halálakor Rampolla is az esélyesek között szerepelt a konklávén, de a vele szemben álló osztrák bürokrácia elérte, hogy I. Ferenc József megvétózza megválasztását. Piusz pápa pedig 1907-ben nem a megüresedett madridi nunciatúrát bízta della Chiesára, hanem a Bolognai Érsekséget.

Amikor a később boldoggá avatott X. Piusz pápa 1914. augusztus 20-án meghalt, két tábor formálódott az augusztus 31-ével megkezdődött konklávé résztvevői között, a „Piusz-kör” és a Rampolla köré csoportosuló „haladók”. Ez utóbbiak közül egyre többen szavaztak della Chiesára, aki a 10. szavazás után meg is kapta a szükséges többséget.

A konklávé előtt felmerült az is, hogy a pápa koronázását a háború utáni időszakra halasztják. XV. Benedek azonban 1914. szeptember 6-án elfoglalta hivatalát. A beiktatási szertartást azonban nem a Szent Péter-bazilikában, hanem jóval szerényebb körülmények között a Sixtus-kápolnában tartották meg.

Béketörekvései természetesen süket fülekre találtak kora politikai irányítói között, akik fiatalok százezreit küldték a halálba Verdunnél és Przemyslnél, Ypernnél és az Isonzónál. Benedek pápának pedig újra és újra védelmeznie kellett saját és a Vatikán semlegességét.

1917. június 29-én a pápa fontos megbeszélésre küldte müncheni nunciusát, Eugenio Pacellit, II. Vilmos német császárhoz Bad Kreuznachba. Németország jelezte, hogy kész a fegyverkezés visszafogására és a nemzetközi döntőbíróság elismerésére, ha erről egy általános összejövetelt tartanak. Még egyes területek kölcsönös feladásáról is szó esett Németország és Franciaország között. Másnap Pacelli Münchenben I. Károly császárral tárgyalt.

A Vatikán aggódva figyelte az eseményeket, de ki akarta használni az alkalmas időpontot, a sok vesztességgel járó háborúba való belefáradást, London szkepszisét, ahol a központi hatalmak és a februári forradalom utáni új orosz vezetés közt egy esetleges különbékétől tartottak.

Jóllehet előre látható volt a kezdeményezés kudarca, XV. Benedek nem adta föl a reményt és közzétette a háború kitörésének 3. évfordulójára, 1917. augusztus 1-jére datált „békejegyzékét”.

A történészek ma úgy vélik, hogy a pápai vállalkozás mindenekelőtt a világuralmi fantáziák vezérelte Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff német tábornokok miatt bukott el. A kért engedmények elfogadása, úgy vélték, elzárná előttük a győzelmet. Csakhogy Amerika is elutasította a kezdeményezést.

Az érzékeny és éber felelősségtudattól vezérelt pápát a kudarc mélyen elszomorította. Megrázó esemény az a békemenet, amelyen ötezer római gyermek vonult a Vatikánba. A pápa megosztotta velük kilátástalanságát: „Közületek a legtöbben szerencsére még nem tudják igazán felfogni ezt a szövnyű színjátékot... Mi azonban, minden hívő atyjaként világosan és nyomatékosan érezzük szívünkben gyermekeink fájdalmait és gyötrelmeit...”

A Vatikán annyit érhetett csak el, hogy több mint tízezer beteg és sebesült hadifoglyot semleges országokba szállítsanak, sokgyermekes hadifogoly családapákat engedjenek el fogolycserével, s tüdőbeteg olaszokat engedjenek haza az osztrák–magyar internálótáborokból.

Amikor a tízmillió ember életét követelő mészárlás véget ért, XV. Benedek mindenkit a Népszövetség oldalára igyekezett állítani, s olyan béke megkötéséért emelte fel szavát, amely nem megsemmisíti a legyőzöttet, hanem a kiengesztelődésre törekszik.

Elfordulás az Európa-központúságtól

Benedek pápának a világpolitika színpadán játszott tragikus szerepe mellett az egyházon belüli szerepe gyakran háttérbe szorul a történetírásban. Eltávolította Rómából a fondorlatos msgr. Benignit és besúgóhálózatát, s nyitott kérdések szabad vitájára bátorított. Az 1917-ben kiadott Codex Iuris Canonici, az egyházjog rendszerezett, új összefoglalása ugyan megerősítette a római centralizmust, a püspökök jogait és a világiak szerepát a pápa teljhatalmával szemben korlátozták. A kódex mégis nagyobb jogbiztonságot jelentett.

XV. Benedek valóságos úttörőmunkát végzett a misszió megalapításában és kialakításában. Maximum illud (1919) a végét jelentette az önelégült európai teljhatalmi igényeknek, és nyitást más gondolkodásmódok értékei felé. Gondoljatok arra, buzdította a misszionáriusokat, hogy nem egy emberi birodalmat kell kiterjesztenetek, hanem Krisztus országát! Ha az egyház igazán katolikus akar lenni, nem szabad idegennek lennie egyetlen nép vagy nemzet számára sem. Ezért a missziós országokban bennszülött papságot kell kiképezni, amely belátható időn belül átveheti ott az egyház vezetését. A XIX. század vége felé az akkor virágzó rasszista elgondolások a katolikus egyházba is begyűrűztek, és sok kárt okoztak. Az afrikaiakat és a kelet-ázsiaiakat nem tartották alkalmasnak a katolikus papságra.

XV. Benedek sokmindent csak elindítani tudott. Amikor 1926-ban Rómában fényes szertartással felszenteltek hat kínai püspököt, ő már négy éve halott volt.

KNA/Magyar Kurír

Kép: Wikipédia