A lélek menedéke – Kecskeméten megnyílt a Reménység Háza

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Reménység Háza Ferenc pápa apostoli buzdításainak szellemében a komplex családsegítés újabb pillére Kecskemét és a környék tizenhat településének lakói számára. Modellként azonban még ennél is több: országosan is példamutató kezdeményezés.

„Az országban nyolc Rév, azaz szenvedélybetegeket segítő szolgálat van, mind a Katolikus Karitász intézményei – mondja Molnár Ferenc állandó diakónus, a lelkigondozói és mentálhigiénés tanácsadó szolgálat vezetője. – Ahhoz, hogy mától az itt kínált segítségnyújtás lelkigondozói elemmel bővül, Ferenc pápának az Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) és az Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdításában olvasható kérések és az irgalmasság szentévének felismerései járultak hozzá a legerősebben. Az Evangelii gaudiumban például azt olvashatjuk, hogy „az egyháznak be kell vezetnie tagjait – papokat, szerzeteseket, világiakat – a kísérés művészetébe.” És ez komoly szakmai felkészültséget igényel; Magyarországon a Sapientia szerzetesi főiskolán, a SOTE-n és a református testvéreknél képeznek lelkigondozókat. Kollégám, Sipos Zsolt a Sapientián, én a SOTE-n végeztem. Krajcsik Gabriella nővér, a Jézus Szíve Társasága tagja mentálhigiénés szakember, de legalább olyan fontos, hogy szerzetes, vagyis hogy ebből fakadóan spirituális többlettel lehet jelen a meghallgatást kérők számára.”

„Ferenc pápa terápiás egyházról beszél. Mi abban hiszünk, hogy itt és most erre van a legnagyobb szükség” – teszi hozzá Sipos Zsolt. „Igen, bennem is erősen dolgozik Paul Zulehnernek az a mondata, hogy a moralizáló kereszténységtől egyre inkább a terapizáló felé kellene fordulni, elmozdulni – folytatja kollégája gondolatát Molnár Ferenc. – Ezért amikor most megmutatjuk önöknek beszélgetőszobáinkat, szakrális tereinket, közben hangsúlyozzuk, hogy a szakrális teret valójában a lelkigondozó teremti meg. Ő segíti hozzá a meghallgatást kérőt ahhoz, hogy Isten jelenlétében tudjon dönteni élete nehéz kérdéseiről. Ehhez paradox módon arra sincs szükség, hogy a segítségre szoruló ember vallásos legyen. Mint mondják, a lelkigondozó sokat beszélget Istennel a vele találkozókról; azokról, akiket meghallgat – de csak akkor beszél nekik Istenről, ha ezt kifejezetten kérik. Hozzánk bárki jöhet, nem kell hozzá katolikusnak, de még csak vallásosnak sem lenni.”

Az épületben sétálva, az újonnan kialakított szobák, a letisztult dizájn, a fehér bőrfotelek, az elcsendesedésre indító, megnyugvást szolgáló környezet alig-alig illik abba a képbe, ami a mai magyar valóságról bennünk él. Főleg akkor, ha ingyenesen elérhető szolgáltatásokról van szó. A Reménység Házában mindhárom szobába – az egyéni, a párokkal vagy családokkal folytatott beszélgetések és a csoportfoglalkozások számára kialakítottba egyaránt – szívesen lép be az ember.

„A kisebb lelki elakadásokon akarunk segíteni – veszi át a szót Sipos Zsolt. – Meggyőződésünk, hogy gyógyszerrel csak a tünetek kezelése lehetséges. Mi a meghallgatás erejében hiszünk. A társadalombiztosítás nem támogatja ezt a tevékenységet, ezért az egyház szerepvállalásának óriási a jelentősége. Kecskemét az első magyar vidéki város, ahol ilyen szolgálat indul, egyelőre heti húsz órában.”

„A komplex családsegítésben hiszünk, amelynek az élelmiszerrel vagy ruhával való megsegítés éppúgy a része lehet, mint a lelki beszélgetés. Meggyőződésem, hogy ezzel Ferenc pápának azt a buzdítását követjük, hogy mozduljunk ki a komfortzónánkból, és menjünk a perifériára. Ez az udvar Kecskeméten, ahol már tizennyolc éve működik a Rév, a családsegítő, a gyermekjóléti és a támogató szolgálat, mintha a templom ellenpontja és maga a periféria lenne, mintha a város minden testi-lelki nyomora, nyomorúsága itt koncentrálódna. Vagyis pontosan itt a helyünk” – teszi hozzá Molnár Ferenc.

Megérkezik Bábel Balázs érsek. Mindannyian összegyűlünk a hideg-rideg udvaron, de csak néhány pillanatra, hogy a rövid üdvözlés és ima után szimbolikusan birtokba vegyük a házat, amely mostantól mindenkit nyitott ajtóval vár. „Urunk, áldd meg a munkatársakat, akik tanácstalan vagy csapások áldozataivá vált emberekért próbálnak tenni” – imádkozza az érsek, majd megáldja az intézményt és a Szentháromság-ikont. Nem sokkal később pedig rövid beszédet mond. Főként arról a nagy felismerésről beszél, amely a gyógyítás történetében az ember testi-lelki egységére vonatkozott, és arról a nagy-nagy reménységről, amelyet hitünk részeként testi feltámadásunkba vetünk. A reményről, amelyre minden embernek mindennap szüksége van, és amihez sokszor egymást kell hozzásegítenünk. Végül az egyház szociális tanítására tér ki, és arra, hogy az egyházi szociális intézmények mennyi szakértelmet, energiát vetnek latba a didergő világ érdekében.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír