A másikra figyelés magasiskolája – A fogyatékossággal élők Szent Damján-táborában jártunk

Alighogy megérkezünk, Evelin, egy Down-szindrómás lány máris boldogan fogad, megölel, azonnal beszélgetni kezd velem. Róbert, a fő szervezők egyike a kedves spontán fogadtatás után a tábor nevével kapcsolatosan elmondja: a 3. században élt vértanúk, Szent Kozma és Szent Damján jeles orvosokként segítették a rászorulókat. „Ingyen adták, amijük volt, és mi is térítésmentesen igyekszünk megkönnyíteni a fogyatékossággal élők életét. Adományokból tartjuk fenn magunkat. Most már

lassan harminc éve annak, hogy görögkatolikus kispapok létrehozták a Szent Damján-kört. Először a fogyatékossággal élő gyermeket nevelő családokat látogatták, imáikban hordozva őket, majd arra gondoltak, hogy a gyerekeknek nyári tábort szerveznének, a szülőket is segítve ezzel.

Az első tábor résztvevői még sátorban aludtak, összesen harmincan lehettek. Most már több mint kétszáztízen vagyunk.”

Medve Anna hozzáteszi, idén kilencven fogyatékossággal élőről mintegy százharminc segítő gondoskodik, főként egyetemisták és középiskolások, valamint kispapok, három egyházmegyéből. Róbert elmondja: a görögkatolikus kispapképzés úgy épül fel, hogy van egy nulladik, úgynevezett propedeutikus év, majd két szemináriumi év következik. Utána jön a szociális vagy szabad év, amikor fél évet külföldön, fél évet pedig itthon kell dolgoznia a kispapnak. Tanulmányait megszakítva szociális munkát végez, foglalkozhat fogyatékossággal élőkkel is. A táborban azonban az a kispap is találkozik velük, aki egyébként más területen végzett szociális szolgálatot.

A tábor helyszíne három évvel ezelőtt került át Bodajkra. „Ide Budapestről és a nyugati országrészből is érkeznek táborozók, míg korábban Debrecenbe inkább Hajdú-Bihar megyeiek és szabolcsiak jöttek. A táborozók kétharmada évről évre visszajár, a segítőknél is hasonló ez az arány” – teszi hozzá Anna.

Látszik, hogy mindenkire jut segítő, van, akit kerekesszékben tolnak, másokat kézen fogva vezetnek, vagy csak kísérnek. Robi elmondja, hogy egy csoportban általában tíz segítőre jut hét táborozó.

Nem egyvalaki vigyáz tehát egy gyerekre egész héten át, hanem a csoportban lévő segítők mindannyian figyelnek a hozzájuk tartozókra. Ez mindenkinek jó, mert így megélik a közösséget.

Nem beszélve arról, hogy néhány táborozóval éjszaka is fent kell lenni, így mindig másra juthat a sor. Mindegyik csoportnak két vezetője van. Este, amikor már lefeküdtek a gyerekek, megbeszélik a nehézségeket, de legfőképpen az örömöket, amelyek aznap érték őket. A segítők között vannak római katolikusok, reformátusok és olyanok is, akik egyik felekezethez sem tartoznak.

A csoportvezetők már vasárnap összegyűlnek a helyszínen. A segítők hétfőn érkeznek, ekkor gyermekvédelmi és egészségügyi felkészítést tartanak nekik. Megtanulják többek között, hogyan kell jól tolni a kerekesszéket, vagy mi a teendő epilepsziás roham esetén. A táborban jelen lévő orvosoktól bármikor lehet segítséget kérni. Kedden érkeznek a gyerekek a szombat délig tartó nyaralásra. „Regisztráció után a csoportjuk fogadja őket, megmutatják nekik a szobájukat, kiválasztják az ágyukat, elrendezik a felszereléseiket. Attól kezdve már csak a gyerekekre összpontosít mindenki” – mondja Róbert.

A „gyerekek” nem is feltétlenül fiatalok, hiszen kilencéves éppúgy akad a táborozók között, mint hatvanéves. Az idősebbek vannak kevesebben, az átlagéletkor úgy húsz-harminc év.

Sokan egész évben várják a Szent Damján-tábort, ahol mindig nagy a vidámság. Néhány kisebb először elszomorodik, ami érthető, hiszen akad köztük olyan, aki még soha nem járt távol az otthonától. Az újak nem annyira a hirdetés alapján jönnek, inkább azért, mert valakitől hallottak arról, hogy milyen nagy élmény itt lenni. Ráadásul az országban nemigen működik még egy ilyen jellegű tábor, pedig a szülőknek is nagy az igényük rá. A táborozók enyhe és középsúlyos fogyatékossággal élnek, a többség Down-szindrómás vagy autizmus spektrumzavarban érintett, de mozgássérült, látássérült is van közöttük.

Feltétel nélküli szeretetet tapasztal itt az ember.

A tábor végén többen már azért sírnak, mert nem akarnak hazamenni. Sokan kérdezik a kapun kifelé menet, hogy mikor lesz a következő tábor” – mondja Róbert.

A szervezők minden évben sokszínű programmal kedveskednek a táborozóknak. „Szerdán délelőtt kutyás rendőr jött hozzánk, délután kézműves-foglalkozást tartottunk, játszottunk a gyerekekkel – számol be Anna. – Ma délután Ki mit tud? lesz. A táborozókat tizenkét csoportra osztottuk, mindegyiknek van egy saját színe. A csoportok mesét adnak elő, énekelnek, táncolnak, de egyénileg is felléphet, aki szeretne. Holnap sportnapot tartunk, délutánra motorosokat várunk, este pedig a Szivárvány együttes ad koncertet a gyerekeknek. Minden este együtt bulizunk, táncolunk. Délutánonként öt órakor parakliszon veszünk rész, mindennap más atya látogat el hozzánk.”

Nagy a visongás, mert a gyerekek vízzel locsolkodnak az egyik ház mellett. Látszik, hogy nagyon élvezik. Hartman Renáta második alkalommal vesz részt a táborban segítőként, két éve volt itt először. Tavaly az ifjúsági világtalálkozó miatt nem tudott jönni, bár vágyott a gyerekek közé. „Nagyon jó döntés volt, hogy visszajöttem! Én egészséges létemre sokszor nem vagyok felhőtlenül boldog. A táborozók között viszont van, aki nem tud egyedül enni, fürdeni, mégis puszilgat, ölelget. Itt tudok feltétel nélkül szeretni, úgy, ahogyan ők. Ha stresszesebb vagyok az év folyamán, visszaidézem, mit adtak ők nekem. Nézegetem a képeket, és egyből jobb lesz a kedvem.”

Renáta a Svetits-gimnáziumba járt, ott hallott először erről a lehetőségről. Másokat az ismerőseik beszámolói indítanak arra, hogy fogyatékossággal élőknek segítsenek. „Aki először van itt, az is nagyon jól érzi magát. Azonos értékrendű emberekkel találkozik, itt azonnal egymásra találnak a csoporttársak. A mi csoportunkban tíz segítő van, három fiú és hét lány. A gyerekek tizenegy-tizenkét évesek, és általában Down-szindrómával élnek. Az előző táborban harminc-negyven év közötti táborozók voltak a csoportomban. Jó látni, hogy a gyerekek is egymásra találnak. Tegnap egy kislány tologatni kezdte az egyik kerekesszékes lányt, beszélgetett vele, mosolygott rá. Látom, mennyit fejlődnek napról napra, egyre jobban beszélnek, megnyílnak.”

A tábor területén több nagyobb épület található. Az egyik az ebédlő, egy másik a fürdőszoba, a többiben pedig széles folyosóról nyílnak a tágas hálószobák. A csapat együtt alszik, lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal.

Csúcs Borbála szintén segítőként érkezett a táborba, a Down-szindrómás testvérét kísérte el. Éppen rajzolnak egy szaletli alatt, míg mások gyöngyöt fűznek. Általában együtt van a csapat, ők a sötétkékek. Bori háromszor volt már táborban a testvérével, aki most tizennégy éves, és otthon is emlegetni szokta ezt a felejthetetlen élményt. A segítők is tartják a kapcsolatot egymással év közben – tudom meg Boritól.

Mellette ül Pluhár Anna, aki elsőéves orvostanhallgató volt Debrecenben, idén először jött segítőnek a táborba. Életcélja, hogy segítsen az embereknek. A táborról egy barátnője mesélt neki, aki nem rejtette véka alá, hogy mennyire megérintheti itt az embert az a szeretet, amit a gyerekek adnak. „Néha nehéz, amikor nem tudom, mit akarnak pontosan, mert nem tudják vagy nem merik elmondani. Amikor kórházban voltam gyakorlaton, ott is láttam, hogy a nagyon kiszolgáltatott betegek nem tudják elmondani, mi lenne jó nekik. Ilyenkor ki kell találni, mit szeretnének, és eldönteni, mi a jobb: ha kérdezgetem vagy ha hagyom őket. Úgy érzékelem, hogy a gyerekek értik, amit mondok. Türelemmel ki lehet szedni belőlük, mit szeretnének, és ha sikerült elfogadniuk, megnyílnak, feloldódnak.”

A kertben trambulin is van, egyesek hintáznak, mások függőágyban pihennek, közben furulyaszót hallani.

Ki van írva: „Hordozzátok egymás terhét!” Ez a tábor mottója. Megindító, amint látom, hogy egy fiatal lány, akinek műlába van, segít azoknak, akik még jobban rászorulnak.

A hűs ebédlőben lassan gyülekezni kezdenek a népek, de még mindig tart a buli, többen a Boney M. dalára, a Raszputyinra táncolnak. Két táborlakó a színpadon mikrofonba énekel. Kis idő elteltével imádság következik a szervezők vezetésével, majd csoportokban mindenki leül ebédelni. Van, akit etetni kell, türelmesen, kedvesen.

Tizenöt kispap van most a táborban, köztük római katolikus is. „Idén Nyíregyházán volt az országos kispaptalálkozó – mondja Róbert. – A görögkatolikus szeminárium fogadta az ország valamennyi kispapját. Bemutattuk a Damján-tábort, és az egyik kispap annyira fellelkesült, hogy most itt van közöttünk, Esztergomból.” 

Szemerszki Mihály a Miskolci Egyházmegyében végzett papnövendék, ez a nyolcadik Szent Damján-tábora. A testvére hatására jött először ide, most is itt van a két húga. Kispapként megtetszett neki a tábor, az elmúlt két évben pedig ő lett az egyik szervező. „Szeretem a közösséget. Nagyon sok a fiatal, aki azonos értékeket képvisel. A Damján-táborban lehet igazán megismerni őket, mert itt olyan helyzetekbe kerülnek, amilyenekkel nem találkoznak a mindennapokban, így nincsenek felkészülve rájuk. Itt a valódi énjük mutatkozik meg. A segítők nagyon sokfélék, sok helyről érkeznek, különböző családi háttérrel rendelkeznék, mégis évről évre visszatérnek. Régebben kicsit tartottam a sérült gyermekektől, a felnőttektől még inkább, de ezt itt sikerült levetkőznöm. Olyan szeretettel van mindenki egymás iránt! A Damján-szellem benne van a levegőben.

Ez megváltoztatja az embereket, és a változás már itt, a táborban érzékelhető.

A gyerekeknek nem kell igyekezniük, hogy kimutassák a szeretetüket, inkább a segítőkben lehet szorongás vagy tartózkodás eleinte. Ösztönösen kell megélni a szeretetet, ez egy-két nap után mindenkinek sikerül. Megtanulunk úgy viselkedni a különböző helyzetekben, hogy az ne nekünk legyen kényelmes, hanem a másik embernek jó. Arra figyelünk, hogy a táborozó, aki ránk van bízva, komfortosan érezze magát, mosolyogjon, olyasmit csinálhasson, amit szeret. Ez nagyfokú odafigyelést igényel, amit itt megtanulhatunk.”

Délután motorral megérkezik Debrecenből Kocsis Fülöp érsek-metropolita. Hajnalka azonnal odamegy hozzá köszönteni, majd más táborlakók is. Az érsek találkozik a kerekesszékes Ágostonnal is, aztán az ebédlőbe megy a gyerekekhez, hogy megnézze a Ki mit tud?-ot. A táborozók éppen a Szállj el, kismadarat éneklik.

Kocsis Fülöp atya megtanítja nekik, hogy köszöntésképpen nem elég annyit mondani, „Dicsőség!”, mert a dicsőség Jézus Krisztusnak szól. A közönségben ülők felkiáltanak örömükben, amikor az érsek-metropolita megígéri nekik, hogy holnap idelátogatnak a motoros cimborái. Megtanít nekik egy allelúját is, amit aztán hosszan, lelkesen énekelnek.

Kocsis Fülöp érsek-metropolitát egy csöndesebb helyen kérdezem a táborról, de csak röviden, mert sokan türelmetlenül várnak rá. „Nagy büszkeség számomra, hogy a görögkatolikus kispapok szervezik a tábort, lassan harminc éve. Ez azt jelenti, hogy akik elkezdték, már felnőtt papok. Átadják a tudásukat a következő nemzedéknek, megtanítják az utánuk jövőknek, hogyan kell egy ilyen több száz fős tábort megszervezni. Évről évre gazdagodnak a tapasztalatok, és egyre jobbak a táborok.”

Az érsek azt is elmondja, hogy a motorozás már visszatérő program a táborban. A gyerekek kérdezgették is, mikor motorozhatnak. „Le a kalappal a segítők és a kispapok előtt, itt éjjel-nappal szolgálatot végeznek. Hullafáradtak a hétvégére, de minden évben nagy örömmel jönnek segíteni.

Mindig azt mondják, hogy a Szent Damján-tábor egy szeretetbomba. A gyerekek vágynak a szeretetre, és nagyon közvetlenül fejezik ki azt.

Engem is ölelgettek, amikor megérkeztem.”

Tamással beszélgetek végül, aki nagyon nehezen formálja a szavakat, kerekesszékben ül. Ketten is segítenek nekem, hogy megértsem, amit mondani szeretne. Tamás több verset írt már, és sokszor szerepel a Szent Damján-táboros videókban. Három évvel ezelőtt a debreceni táborban vele is beszélgettem; megdöbbent, hogy emlékszik rám. Az pedig még inkább meglep, hogy megkér: a cikkemmel hívjam fel a figyelmet arra, hogy minél többen támogassák a Szent Damján-tábort.

Az alábbi videóban meghallgatható a tábor dala; zene, ének: Maródi Tímea; szöveg: Maródi Tímea, Galambos Tamás.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 11-i számában jelent meg.