Érintések, szavak, a hála jelei – A Szent Damján-tábor az összetartozás helye

Értelmi sérült fiatalokkal táborozni nyáron, a jól megérdemelt szabadság alatt? Igen! Újra és újra! Hogy miért? Mert a segítők úgy tapasztalják, itt önmaguk lehetnek, nem kellenek a hétköznapi álarcok, és a sérült fiatalok, akikkel együtt töltik az időt, mindig kifejezik a szeretetüket érintéssel, szavakkal, a hála megannyi jelével. A Szent Damján-táborban rögtön az a benyomásunk támad, hogy itt mindenki a szeretet áradásának élményében lubickol. Nem csak a táborlakók és a segítők, hanem bárki, aki betér ide, legyen az tűzoltó, rendőr, újságíró, fogyatékossággal élő gyermekét harminc éve nevelő anyuka, görögkatolikus kispap vagy érsek-metropolita.

Kedd délután, a tábor második napján érkezünk a kempingbe. A csendes pihenő után egyre többen szállingóznak a nagysátorba és a mellette elterülő rétre, ahol már várja a fiatalokat egy tűzoltóautó. A mind nagyobb forgatagban megtaláljuk az idei tábor főszervezőjét, Magyar Richárd görögkatolikus kispapot, aki ismerteti velünk az aznapi programot és a tábor történetéről is mesél. „A tűzoltók bemutatója után táncházra várjuk a fiatalokat, majd Kocsis Fülöp érsek-metropolita érkezik vecsernyét tartani, este pedig majd a Lángoló csigák nevű tűzzsonglőrcsoport kápráztatja el a közösséget.”

A Szent Damján-tábor abban az évben indult útjára, amikor Richárd született. Egyidős a táborral. Ötödik éve jár ide segítőként. „Az első táborba még úgy érkeztem, hogy azt gondoltam, itt sok mindent kell majd adnom a fiataloknak, de hamar észrevettem, hogy inkább én vagyok az, aki rengeteg mindent kapok tőlük. Megerősödtem a hivatásomban, és itt mindig kézzelfoghatóan tapasztalom a Jóisten áldását.”

Az év elején a Szent Damján Kör választotta meg őt az idei tábor főszervezőjévé, de a rengeteg tennivalóval soha nem hagyták magára. 

Azt is megtudjuk tőle, miért hozták létre a görögkatolikus papnövendékek az enyhe vagy középsúlyos fogyatékossággal élőknek a Damján-tábort. A szemináriumi évek alatt a kispapok közül sokan jártak sérült emberekről gondoskodó intézetbe, ahol játszottak, együtt imádkoztak az ellátottakkal, és besegítettek a gondozók munkájába. Itt közel kerültek az ellátott fiatalokhoz, és azokhoz a családokhoz is, amelyek ilyen gyermeket nevelnek. A kispapok legalább egy hétre szerették volna tehermentesíteni ezeket a szülőket, így született meg a tábor ötlete. Huszonnégy éve minden alkalommal gondosan felkészülnek a táborozók fogadására, tanulmányozzák, melyik fiatal mire képes önállóan, és „figyelnek arra, hogy amit meg tudnak tenni maguktól, azt valóban meg is tegyék, nehogy lerombolják a szülők hosszú, fáradságos munkáját, amellyel valamilyen eredményt már elértek a gyermekük fejlődésében”.

Az első tábort Miskolc mellett tartották. A gondozók és a gondozottak akkor még húszan sem voltak, de a létszám a két évtized alatt háromszáz főnyire emelkedett – tudjuk meg a táborvezetőtől. A tábor híre egyre inkább terjedt: van egy olyan magyar táborozó is, aki Svédországból látogat haza erre az alkalomra minden évben.

2019-ben száztíz táborlakót százhatvan önkéntes segített. Aztán jött a 2020-as év, amikor áprilisban még reménykedve meghirdették a nyári tábort, de a pandémia miatt végül nem lehetett megtartani. Idén újra összegyűlhettek a fiatalok, ám a korlátozásokat figyelembe véve csak kisebb létszámban.

A nyolcvan táborozó és száz segítő mellett még az idelátogatók is beleférnek a kétszáz fős keretbe. És kell is számolni velük, hiszen a korábbi évek segítői is rendszeresen ellátogatnak ide, előfordul, hogy vacsorát is készítenek ennyi embernek. Mások az uzsonnáról és a tízórairól gondoskodnak, például van, aki kakaós csigát ad ládaszámra. Ma is itt van a táborban egy korábbi segítő a feleségével és a kéthetes, csöppnyi kisfiával, szeretnek ide jönni. Idén tizenöt kispap érkezett a három magyar görögkatolikus egyházmegyéből, illetve a Munkácsi Egyházmegyéből.

A Szent Damján-táborba olyan sok önkéntes jelentkezik segítőnek az öt napra, hogy „felvételiztetik” őket az ország több pontján, Debrecenben, Nyíregyházán, Miskolcon és Budapesten – tudtuk meg Magyar Richárdtól. – Idén különösen sok újonc jelentkezett. Aki a huszonöt perces interjún átesett és megfelelt, az egy nappal a tábor kezdete előtt érkezett a kempingbe, hogy felkészítést kapjon az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosok ellátására. Anamnézisek, gyógyszerezés és sok más tudnivaló került szóba a képzésen. Volt, aki meg is rettent kicsit, nem tudta elképzelni, hogy fogja bírni ezt a munkát, de másnap, amikor megérkeztek a táborozók, minden szorongása elszállt.

Áron Budapestről jött, hetedik éve látogatja a Szent Damján-tábort. Annak idején a tévében hallott a kezdeményezésről, és a következő évben már a segítők csapatát erősítette. Református létére semmilyen problémát nem jelent számára, hogy itt görögkatolikus szertartásokon vesz részt, hiszen a lényeg ugyanaz. Már több éve ő vigyáz Zolira, nagyon jól tud bánni vele. Néhány évvel ezelőtt a fogyatékossággal élő fiú nehezen illeszkedett be a közösségbe. Áronnal munkaterápiába fogtak, együtt talicskáztak, és ez elég is volt ahhoz, hogy kiépüljön a bizalom. Beszélgetésünk alatt Áron folyamatosan szemmel tartja Zolit, aki nemsokára meg is érkezik fején tűzoltósisakkal, és nagyon boldog, hogy ezt is kipróbálhatja.

Idén a nyolcvan táborozó és a száz segítő kilenc csoportot alkot, amelyeket színes kendővel különböztetnek meg egymástól. A csoportokon belül általában minden segítőre egy-egy gondozott jut, de az önkéntesek egymásra is figyelnek, hogy lássák, kinek van szüksége támogatásra vagy pihenésre, ki az, akinek valami jó ötlet jut eszébe az adódó helyzetek megoldására. A régebb óta visszajáró, gyakorlott segítők persze különösen támogatják az újakat. Minden este megbeszélik egymással az aznapi élményeiket, majd a táborvezetők egyeztetik a csoportvezetőkkel a másnapi programokat és teendőket.

Hirtelen nagy zsibongás támad a réten: Klári, egy tizenéves táborlakó nem mer kiszállni a tűzoltóautó vezetőfülkéjéből, mert nagyon mélyen vannak neki a lépcsők. Csak két centi hiányzik ahhoz, hogy a lábával elérje az első lépcsőfokot, de ez a távolság áthidalhatatlannak tűnik számára. Szegénynek úgy ver a szíve, majd kiugrik a helyéből, de végül az őt segítő önkéntes biztatására mégis sikerül „kiszabadulnia”. Pár perccel később elmeséli nekem, mit élt át. Azt mondja, a szirénától is megijedt, szerinte a tűzoltóautó veszélyes. Még mindig izgatott, Dorciba kapaszkodik, aki azonnal meg is nyugtatja.

Dorcit évekig tanítottam magyarra felső tagozatos és gimnazista korában, nem csoda, hogy rögtön egymás nyakába ugrunk. Itt az sem csoda, hogy Dezső is megölel, aki Dorci vállát fogja, mert nem lát, s az érintés és a hang pótolja számára a látás hiányát. Később látom, mindenhova úgy mennek, mintha végzős diákokként éppen ballagnának, vagy bizalomjátékot játszanának, amelyben átélik a vezetés felelősségét és a vezetettségben rejlő ráhagyatkozást.

Sikerül pár szót váltanom a tűzoltókkal is, akik már ismerik a tábort, a korábbi években is jártak itt, hogy bemutassák a tűzoltóautót. Szívesen jönnek, hiszen a sok mosoly, amiben itt részük van, őket is feltölti. Készségesen elbeszélgetnek az érdeklődőkkel, azokkal is, akikkel egyáltalán nem egyszerű a kommunikáció. Mindenki számára óriási élmény, amikor a nagy melegben szanaszét locsolják a vizet, és a táborlakók önfeledten szaladgálhatnak, ugrálhatnak a vízsugár alatt.

A kerekesszékes táborozókat sem hagyják magukra a segítőik soha egy pillanatra sem. Veron huszonkét éves, ez a hetedik tábora. Nagyon megörül a találkozásnak, de hirtelen nem is tudom, vajon ezt fejezi-e ki a mozdulata. Nem értem még ezt a nyelvet, és csodálkozom, hogy a segítője, egy fiatal lány, milyen magabiztosan értelmezi a gesztusokat. Azt is megtudom tőle, hogy Veron nagyon szomorú, mert meghaltak a nagyszülei. Másokkal beszélgetve megértem, hogy a fogyatékossággal élő emberek nagyon erősen kötődnek a környezetükhöz tartozókhoz, és az emberi kapcsolatokban való csalódás vagy a veszteség átélése számukra különösen nehéz.

Kerekesszékben ül Tamás is, akinek Renáta a segítője. A fiatalember nem tudja elmondani, mit szeretne, de Renáta jól érti őt, és közvetít nekem. Tamás, akinek a kerekesszékén a Szent Damján-tábor felirat és híres zenészek láthatók, harmincöt éves, de nem tűnik annyinak, fiatal az arca. Születése óta feszesek az izmai, emiatt nem tud megfelelően mozogni és beszélni – a születése közben elakadt a szülőcsatornában. Renáta, a nyíregyházi főiskolás lány úgy tanulta meg megérteni Tamást, hogy minden egyes kimondott, kiküzdött szót visszamondott neki. Ha eltalálta, folytatták a beszélgetést, szóról szóra. Az üzenetátadás sokáig tart, de megéri az időt és a fáradságot. Tamás elméje teljesen ép. Verseket is ír, az egyiket a Mohikán együttes meg is zenésítette.

A tűzoltós program közben véget ér, a közösség egy énekkel megáldja a katasztrófavédelemben dolgozókat. Az uzsonna következik, aztán pedig a réten körtáncra perdülnek a táborozók egy meghívott előadóművész segítségével. Fogják egymás kezét, megmozgatják a feszes izmok miatt nehezen engedelmeskedő végtagokat is.

Közben felfigyelek Kovácsné Marcsira, aki a kézműves-foglalkozást vezeti. Délelőtt, a rendőrök bemutatóján néhányan megijedtek a nagytestű, okos kutyáktól, és az ő kuckójába menekültek. A gyerekek nagyon szeretnek ajándékot készíteni a barátaiknak, és ha maguk nem is képesek rá, irányítják a segítőiket. Marcsi görögkatolikusként római és görögkatolikus hittant is tanított, most tanítónőként dolgozik Kecskeméten. Szabina, a harmincéves lánya középsúlyos értelmi fogyatékos fiatal, tíz éve járnak ide. 2011-ben Marcsi a táborban élte át először, hogy mások őszintén rámosolyognak a lányára, nyitottak és elfogadók vele. „Potyogtak a könnyeim, amikor láttam, hogy Szabina nélkülem is képes felszabadultan viselkedni.” Ez az élmény akkora örömet szerzett neki, hogy elhatározta, önkénteskedni fog a Szent Damján-táborokban.

Valaki motorral, bőrkabátban, szandálban közelít a nagysátorhoz. A fiatalok megörülnek, mert a motorozás fantasztikus élményt jelent nekik. Minden évben kipróbálhatják, milyen valaki mögött ülve utazni. Egy fiú már célba is veszi az érkező motorost, aki nem más, mint Kocsis Fülöp érsek-metropolita. „Ki a barátod?” – kérdezi a rá váró fiútól, hogy megtudja, ki a segítője, akivel egyeztetnie kell a másnapi motorozást. A fiú erre rámutat az érsekre. Ki más lenne a barátja?  

Kocsis Fülöp ma már másodszor látogat el a Dorcas kempingbe, délelőtt a debreceni polgármesterrel érkezett. Jut ideje egy rövidre beszélgetésre: „Öröm és büszkeség, hogy a görögkatolikus kispapok kezdeményezése volt ez a tábor. Most is ők maguk szervezik minden részletre odafigyelve, még az anyagi támogatás is ők gyűjtik hozzá. Akik a táboroztatást huszonnégy évvel ezelőtt elkezdték, ma már papok. Ők is visszajárogatnak látogatóba, de hagyják a fiatalokat tapasztalatot szerezni. Sokat segít nekik a későbbiekben az a tudás, amit itt sajátítanak el” – mondja az érsek-metropolita.

Magyar Richárd arról is mesél még, hogy a tábor valóban ingyenes a résztvevők számára, mert a Szent Damján Kör az év folyamán koncerteket és gyűjtéseket szervez. Az ezekből befolyó összeget fordítják a táborozásra, a hiányzó részt pedig a görögkatolikus egyházmegyék teszik hozzá. Állami támogatásra is pályáztak, de sajnos sikertelenül. A metropólia programjára Orosz Atanáz miskolci és Szocska Ábel nyíregyházi püspököt is várják a tábor két különböző napján.

A vecsernye előtt még tudunk készíteni egy közös fotót Kocsis Fülöpről és a kispapokról. Most látjuk, kik a szervezők, hiszen eddig elvegyültek a többi fiatal között. Az esti szertartáson fogyatékossággal élő táborlakók szolgálnak Fülöp érsek mellett. Őket látjuk fejet hajtani az ikonok előtt – megrendítő. A vecsernye végén az érsek a Miatyánk kapcsán arról beszél, hogy Isten mindnyájunk atyja.

Hazafelé menet elgondolkodom a feliraton, amit olyan sokszor láttam a délután folyamán a színes pólókon: „Hordozzátok egymás terhét!” Ez a tábor jelmondata. A görögkatolikus kispapok kezdeményezése sokaknak segít megtapasztalni, milyen szeretni azokat, akikre egyébként nem nézünk, nem mosolygunk, akiket otthonokban vagy otthonukban napi huszonnégy órában gondoznak mások. Eszembe jut, milyen volt összekapaszkodni velük. Ezt a valóban felejthetetlen élményt nem kaphatjuk meg addig, amíg el nem megyünk közéjük.  

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 15-i számában jelent meg.