A másikra figyelve gyógyítani a sebeket – Interjú Večerin Slavko szabadkai megyéspüspökkel

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezése hírét, és milyen gondolatokkal készült a szentelésre?

– A Szentatya döntése váratlanul ért. Nem számította rá, ezért nagyon meglepődtem a hír hallatán. Azután pedig egyetlen kérdés kezdett foglalkoztatni, amit valahogy így tudnék szavakba önteni: Akkor most hogyan tovább? Miként fog megvalósulni az, amit hallottam? Hasonlít ez a Szűzanya kérdéséhez, amit akkor tett fel, amikor meglátogatta őt Gábor angyal, hogy közölje vele a nagy hírt. Erősen hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Az Úrnak bizonyára terve van ezzel a kinevezéssel.

Most az a legjobb, ha rábízom ezt az új helyzetet, amibe kerültem, én pedig igyekszem megtenni, ami tőlem telik.

– Mit választott püspöki jelmondatául, és miért?

– Amikor nyilvánossá vált, hogy én leszek a Szabadkai Egyházmegye új főpásztora, éppen Kisboldogasszony ünnepe volt. Azon a napon, a legszentebb áldozat bemutatása közben, amikor az eucharisztikus imát lezáró dicsőítés következett, ami így indul: „Őáltala, ővele és őbenne”, úgy éreztem, a Szentlélek most azt sugallja nekem, hogy ez legyen a jelmondatom. A papságban eltöltött évek során arra törekedtem, hogy Krisztus foglalja el az első helyet az életemben, ő legyen az életem középpontjában.

Ha őáltala, ővele és őbenne élek, akkor megérkeztem, akkor a helyemen vagyok, és szép lassan a többi dolog is a helyére kerül.

– Német László nagybecskereki megyéspüspök, a főszentelő, így fogalmazott a homíliájában: „A szolgálatban a főpásztornak új kihívásokkal kell szembenéznie. (…) Ami jobbá válhat, az a szemed, a füled és a szíved.” Véleménye szerint milyen kihívások várnak Önre, és főpásztorként hogyan tud majd jobban látni, érezni?

– Az egyik legnagyobb kihívást most mindenképpen a vidékünkre jellemző erőteljes elvándorlás jelenti. Sok család elmegy a jobb élet reményében. Ez fájdalmas veszteség az egyházmegye számára, különösképpen, ha a kisebb települések közösségeire gondolok. Az utóbbi években már a templomainkban is jól érzékelhetők ennek a folyamatnak a hatásai. Leginkább az idősebb nemzedékek tagjai vesznek részt a szentmiséken, és a több hónapja tartó járványhelyzet miatt közülük is egyre kevesebben jöhetnek. Az elvándorlás következményeképpen még kevesebb gyermek születik, és így veszélybe kerül a jövőnk. Fontos lépéseket kell megtennünk azok felé, akik még itt vannak, és itt most leginkább a családokra gondolok. A plébániákon szerzett tapasztalataim arról győztek meg, hogy égetően nagy szükség van erre. Ahhoz, hogy jól lássam és jól érzékeljem a helyzetünket, mindenképpen nagy segítséget jelentenek majd számomra azok a tapasztalatok, melyeket elődöm, Pénzes János püspök úr titkáraként, majd általános helynökként szerezhettem a püspökségen eltöltött idő során. Hasznomra válnak azok az évek is, amikor plébánián szolgáltam, és közelről láthattam az emberek mindennapi életét.

– Röviden összefoglalná az egyházmegye történetét? Mi jellemzi leginkább a múltját és a jelenét?

– A Szabadkai Egyházmegye 1968. január 25-én alakult meg VI. Pál pápa Preclarissimi Pauli kezdetű bullájával, Zvekanović Mátyás püspök kormányzása alatt. Az egyházmegyében, de azt is mondhatnám, hogy Bácska területén közel egymillió ember él. Ennek nagyjából a negyede katolikus. A plébániák száma száztizennégy, közülük hetvenkettőnek van saját plébánosa. A papok száma érdekes módon megegyezik a plébániák számával, ám közülük néhányan az egyházmegyén kívül szolgálnak. A papok közül nyolcan szerzetesrendek tagjai. A papságot állandó diakónusok, szerzetes nővérek és hitoktatók segítik a szolgálatban. Közelmúltját tekintve a vidékünk sok sebet hordoz, ami pedig a jelent illeti, annyit mondanék, hogy kihívásokkal és új lehetőségekkel egyaránt szembesülünk.

– Hogyan tekint a jövő felé? Milyen főbb irányok mentén szeretné vezetni a híveket?

– Rövid távon most az a legfontosabb, hogy megtaláljam azokat a közelebbi munkatársakat, akik az egyházmegye kormányzásában segíteni fognak. Néhány helyre már megvannak az emberek, de a teljes kormányzati szervezet kialakítása még folyamatban van. Hamarosan tanácsadókat fogok választani, és megalakulnak a különféle ügyekkel foglalkozó bizottságok is. Ha hosszabb távra tekintek, akkor ismét a családokhoz kell visszatérnem. Központi kérdés, hogyan foglalkozunk velük a jövőben. Hiszen alapvetően a család az a hely, ahol az ember otthon érezheti magát a világban.

Ha a társadalom sebeit gyógyítani szeretnénk, az első lépések a családokhoz vezetnek el bennünket. 

Hitem szerint mindennek az a kulcsa, hogy odafigyeljek a másik emberre és foglalkozzam vele. Ez egyszerű, mégis a mai, rohanó életmódra gondolva azt kell mondanom, hogy sokszor luxusnak számít.

– 2005-től általános helynökként is szolgált az egyházmegyében. Miben gazdagította a szolgálatát ez az időszak?

– Az általános helynök feladatkörébe tartozik, hogy meglátogatja a plébániaközösségeket, ahol azután személyes tapasztalatokra tehet szert. Lényegében az egész egyházmegyét bejártam, megismertem a papok mindennapjait, a közösségek állapotát, a plébániák gazdasági helyzetét, a különböző pasztorális tevékenységeket, és az esetleges új lehetőségekre is rálátásom nyílt. Ezek az ismeretek és tapasztalatok nagyon hasznosak lesznek a kormányzásban. Ha meg kell hoznom egy döntést, annak így konkrét tapasztalati alapja lehet, és nem azon fog múlni, hogy mit gondolok vagy hogy elméletben miként látom a dolgokat.

– Egyházmegyéjében több nemzetiség él együtt. Miben jelent ez értéket, és miben nehézséget?

– A Szabadkai Egyházmegye többségében magyar és horvát közösségekből áll. Emellett szlovák és német kisebbségről is beszélhetünk. A több nemzetiség mindenképpen gazdagságot jelent, és lehetőséget arra, hogy az itt élő népek tanuljanak egymástól. Ha megismerjük egymást, megtapasztalhatjuk, hogy a különbözőségeink ellenére Krisztusban egyek vagyunk.

Erről az egységről, az egy testről tanúskodik a püspöki címer és a jelszó is. Ha megnézzük a címert, a bal oldalán felfedezhetők a horvát lobogó színei, a jobb oldalon pedig a magyar trikolor. A kettő között pedig ott van Krisztus keresztje.

A bezárkózás, az ellenséges magatartás, a különbözőségek túlzott hangsúlyozása mindig veszélyt jelent, és sebeket is okoz a testen. Krisztus segítségére szorulunk. Az őáltala, ővele és őbenne élt élet gyógyíthatja ezeket a sebeket, táplálhatja és megerősítheti az egységünket.

– A pandémia lassan egy éve meghatározza az életünket. Milyen korlátokat és milyen új utakat mutatott meg ez az időszak a Szabadkai Egyházmegyében?

– Ami eddig szinte magától értetődő volt, az többé már nem az, nehezen működik vagy egyáltalán nem. Ez érinti az Egyházat, de az élet minden más területét is. A járvány elleni védekezés többé-kevésbé mindnyájunk életét korlátozza. Itt nálunk már az első hónapokban erősen látszódott mindez. Viszonylag hamar életbe lépett a kijárási tilalom. Voltak olyan hetek, amikor négy napon át nem lehetett elhagyni az otthonokat. A vasárnapi szentmiséket hívő közösség nélkül mutatták be a templomokban, a hitoktatás és más közösségi alkalmak egyik napról a másikra megszűntek, és a húsvét megünneplésére is csak zárt körben kerülhetett sor. A nyári hónapok alatt javult a helyzet, de most ismét komoly korlátozó intézkedésekre van szükség. A nehézségek közepette azonban új ajtók nyílhatnak. A szentmiséket, illetve azokat az alkalmakat, melyeken keresztül az Úr szavai eljuthatnak az emberekhez, követni lehet az interneten. Ez jó dolog, de veszélyt is hordoz magában. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a digitális eszközök nem helyettesíthetik a személyes találkozásokat Isten és ember, valamint ember és ember között.

– Elkezdődött advent, a várakozás ideje. Miben látja a megújulás lehetőségét? Hogyan tudunk jól készülni a karácsonyra, a megtestesülés titkának ünneplésére?

– Ami a karácsonyi készületet illeti, advent első vasárnapjának evangéliumi szakaszát venném alapul. Az Úr Jézus így fejezi be a tanítását: „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” Akkoriban a tanítványaihoz szólt, de üzenete, ahogyan fogalmaz, minden embert érint, bennünket is. Virrasszunk hát, legyünk éberek! Azt hiszem, mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyeket a legjobb lenne rögtön elfelejteni, valamiképpen kitörölni a lélekből. Lehetnek ezek súlyos kérdések, kételyek vagy aggodalmak, sérelmek vagy veszteségek, esetleg káros ragaszkodások vagy vágyak. Tapasztalataim szerint a felejtés nem éppen működőképes megoldás. Ha mondjuk nagyon megbánt engem egy másik ember, azt nem lehet csak úgy elengedni, mintha meg sem történt volna. De

Istent be lehet engedni minden terhünkbe, minden fájdalmunkba. Mégiscsak más, ha ő is ott van velem. Akkor többé már nem vagyok egyedül, hiszen teret engedek annak, hogy Isten beletestesüljön az életem történéseibe.

Senkit nem hívok nagy és különleges dolgokra. Az Anyaszentegyház megadja nekünk a kellő útmutatást és a lehetőségeket az előttünk álló időszakra, gondolok itt elsősorban a kiengesztelődés szentségére és a szentmiseáldozatra, azután pedig minden egyéb olyan alkalomra, ami segíti a felkészülésünket. Amennyiben nem korlátozzák ezeket a járvány elleni intézkedések, ne habozzunk élni velük. Végül megragadnám az alkalmat, hogy minden kedves magyar olvasónak, minden kedves testvéremnek, fivéremnek és nővéremnek áldott adventi készületet kívánjak.

Fotó: Vedran Jegić/Szabadkai Egyházmegye

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 6-i számában jelent meg.