A mundér becsülete – Gondolatok a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy című filmről

Igazi érdekessége a rendezője: Roman Polański. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél. 

Polański a saját elmondása szerint régóta küzdött Robert Harris dokumentumregényének forgatókönyvvé formálásával, amely a századforduló Franciaországának talán leghíresebb botrányát tárja fel. Egy magát zsidónak valló katonatisztet, Alfred Dreyfust (Louis Garrel) hazaárulással vádolnak meg. A katonai bíróság szinte azonnal megfosztja a rangjától, és életfogytig tartó száműzetésre ítéli. A frissen kinevezett francia titkosszolgálati vezető, Georges Picquart (Jean Dujardin) azonban nem hisz az ingatag lábakon álló vádnak, és csakhamar egy, a legfelsőbb körökig vezető, sötét összeesküvés közepén találja magát. A szinopszis tulajdonképpen kimerül ennyiben. Ám pusztán emiatt indokolatlan lenne leforgatni a történelemkönyvekbe rég bekerült ügy újabb mozgóképes feldolgozását. Polańskit azonban nem a múltidézés érdekli, és ettől válik a Tiszt és kém kiváló, ugyanakkor zavarbaejtő alkotássá.

Ami a kivitelezést illeti, a világhírű író-rendezőt rég láttuk már ennyire jó formában: fölényes eleganciával teremti meg a századforduló Párizsának miliőjét, festményszerű beállításai azonban nem válnak öncélúvá, jelenetezése könnyed és lényegre törő. Figyelemreméltó aprólékossággal dolgozza fel a hírhedt ügyről készült korabeli dokumentum- és képanyagot, ám tudásával nem hivalkodik, a feszültséget értőn, a kirakóst türelemmel építi fel a cselekmény során. Mesteri húzással nem a vádlottat, hanem a nyomozót teszi meg főhősének. Dujardin remekel a szerepben. Jelleme nem makulátlan, viszont ideális rezonőr: a néző rajta keresztül fedezi fel a kezdetben érdektelen ügy egyre izgalmasabb részleteit. A titkosszolgálati főhadiszállás leromlott épülete taszító, az irodaablak nem akar kinyílni, az alkalmazottak hallgatagok – érezzük, hogy Picquart ezredes milyen fojtogató közegbe érkezett. Polański megtehetné, hogy az ügy főszereplőjét jólelkű áldozatként mutatja be, ám Dreyfust inkább egy merev, kisebbrendűségi komplexusát túlkompenzáló katonaként ábrázolja, és ezzel is a hollywoodias dramaturgia ellenében dolgozik. A Tiszt és kém ritmusa itt-ott megakad, ám hangvétele mindvégig dicséretesen visszafogott marad. 

Hogy Polański filmje mindezek ellenére nyugtalanító élmény, azt jól bizonyítják a körülötte dúló indulatok. A mondanivaló primér rétege eleinte nem is lehetne egyértelműbb: az igazság mindenáron való érvényesítésének története ez, melynek során hősök és antihősök buknak el és dicsőülnek meg, miközben rendezőnk hatásos (ám kissé avíttas) kommentárt fűz napjaink elszabadult médiaviszonyaihoz. Bizony, volt még kor, amelyben néhány ember mindennél fontosabbnak tartotta a sallangmentes igazság érvényre jutását a vélemények, hiedelmek és félinformációk özönében.

A film egyik nagy érdeme, hogy helyet kapott benne Émile Zola híres nyílt levele, a film eredeti címét adó J’accuse…! (Vádolom…!) is. A játékidő derekához érve azonban nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez valójában Polański kifinomult önfelmentési kísérlete. A rendező a pályája elején átélt egy borzalmas tragédiát, majd később maga is súlyos tragédia okozójává vált. Az előbbiért a filmes világ meggyászolta, az utóbbi miatt máig szökésben van az amerikai igazságszolgáltatás elől. A két történés egyenként is elég lenne egy életre szóló traumához, Polański pedig – tekintélyes életműve igazolja – a filmjeibe ölte dühét, kétségbeesését.

Elég-e a kitartó (és látható tehetséggel végzett) művészi önterápia az erkölcsi megtisztuláshoz? Emberileg talán igen, ugyanakkor az igazságérzet tiltakozik bennünk. S erre itt egy kései, remek mesteremberi invencióval filmvászonra vitt allegória, amely nem különösebben takargatja magát: a mundér ellenében alkotója becsületét védené. Drámai feszültség ez, melyből ebben a földi életben nincs végső kiút. Ez a dimenzió azonban már hiányzik a Tiszt és kémből, amely hiába tisztes munka, filmtörténeti jelentőségét mégsem az fogja adni, ami a cselekményében zajlik, hanem az, ami körülötte.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Imdb.com

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 4-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.