A nemzetség első tagja fához van kötve… – A Száz év magány regényben és filmen

Szövevényes cselekménye, az elbeszélés idejét szabadon kezelő szerkezete, számtalan szereplője és magával ragadó nyelvezete miatt azon írások közé tartozik, melyeket nem feltétlenül nem lehet, inkább nem érdemes megfilmesíteni. Most mégis akadt vállalkozó szellemű stáb, amely filmre álmodta Márquez regényét. A sorozat hitelességét az is szavatolja, hogy egy kolumbiai alkotásról van szó.

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott…” Így kezdődik a regény – és a film is –, melynek hulláma abban a pillanatban felkapja az olvasót, amint belekezdett. A bravúros, lírai mondatok oly könnyűek, mint a pillangó szárnya, ugyanakkor magukkal sodornak, mint az őserdő vad vizei. A Száz év magány nem egy ember – José Arcadio –, de még csak nem is egy család – a Buendía –, egy falu – Macondo – vagy egy ország – Kolumbia – története. A regény mind térben, mind időben tágas, sőt, a horizontális dimenzió mellett az emberi létezés mélységére és magasságára is rálátunk. Öt nemzedék életébe nyerünk bepillantást, amit azért sem egyszerű követni, mert a keresztnevek rendszeresen ismétlődnek. És valamiképp a sorsok is. Ahogy haladunk előre az időben, a szereplők életét jellemző motívumok vissza-visszatérnek: egy-egy sajátos magatartás, esemény variációit láthatjuk végtelen formában. Erre csak ráerősít az időben ide-oda lépegető meseszövés.

S a történet? Nos, az elmesélhetetlen. José Arcadio Buendía a családjával és néhány barátjával nekiindul a világnak. Célja, hogy eljusson a tengerig. Több mint két éven át vándorol, mire úgy dönt, nem megy tovább. A néhány tucat emberből álló társaság végül letelepedik egy mocsár kellős közepén, megalapítva Macondót. A regény és a film cselekménye is nagyrészt itt játszódik, hősei a Buendía család tagjai mellett a falu – később város – lakói, és persze mindazok, akik valami csoda folytán idevetődnek. Márquez jellemábrázolása mesteri és árnyalt. A számtalan szereplő közül igazából egy sem lesz teljesen ellenszenves, mint ahogyan a család tagjai sem mentesek a gyengeségektől – vagyis ez nem egy jókra és rosszakra felosztott, hanem egy igencsak valóságos világ. Ami szinte minden szereplőről elmondható, az az, hogy karakteresek, igazi egyéniségek. Szenvedélyesek abban, amit csinálnak, legyen az akár a harc, a szerelem, a világ titkainak megfejtése vagy az őrület.

Márquez úgy írja le a macondóiak mindennapjait, mintha kivételesen érdekesek lennének, nem beszélve azokról a történésekről, melyek cseppet sem hétköznapiak. Ezekből pedig van éppen elég. A regényt nem csak a nyelvezet és a fordulatos cselekmény teszi olvasmányossá. Az egész történetet belengi a mágikus realizmusnak nevezett stílus bája. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a meseszerű elemeket úgy ábrázolja, mintha azok teljesen természetesek volnának – például senki nem lepődik meg azon, hogy a Rebeca szüleinek csontjait rejtő zsák ide-oda vándorol a házban. Márquez ábrázolásmódjában ugyanis nemcsak a mágikus valóságos, hanem a világ maga is mágikus természetű. Mint amikor José Arcadio Buendía két fiával elmegy a cigányokhoz, ahol a valóban meghökkentő szerkezetek, tárgyak és állatok mellett először látnak jeget. A varázstalanított világ mégiscsak varázslatokkal teli.

Hosszasan lehet elemezni a regény megannyi, önmagán túlmutató motívumát, itt most csak néhányat említek. A család férfi tagjai megszállottan keresik a mindennek mélyén megbúvó titkok megfejtését. Alkimistaként kutatják a csodát – ami ott van körülöttük. Az álom és az emlékezet valamiképp összefügg egymással: miután a falu lakói elkapják a rejtélyes álmatlansági kórt, egy darabig örülnek, hogy éjszaka is tevékenykedhetnek, ám kiderül, a megnyert órákért nagy árat kell fizetni, lassan ugyanis mindent elfelejtenek. José Arcadio a cigány bölcs Melchiadestől kapott térképeken keresi, hol helyezkedik el Macondo. Felesége, Ursula erre így szól: „Hogyhogy hol van Macondo? Itt van Macondo.” A bámulatos szerkezetektől – így a dagerrotípia-készítőtől is – rabul ejtett José Arcadio egész Macondót körbefényképezi, ám szomorúan kénytelen megállapítani: Isten egyik képen sincs rajta. Az idő misztikus természete nem csak a regény előre-hátra ugrándozó szerkezetében érhető tetten. Az idő „pusztító”, melynek „gépezete elromlott”: „– Mit akarsz? – sóhajtott Ursula. – Múlik az idő. – Múlik – bólintott Aureliano –, de nem ennyire.”

A halál és az élet között nem mindig éles a határvonal. A José Arcadio által megölt Prudencio miatt kel útra a család, lévén, hogy az nem akar megtérni a holtak birodalmába. De Melchiades is azt állítja, hogy valamikor már meghalt. Méghozzá nem is egyszer. A történetben – bár elsőre úgy tűnik, a férfiak a főszereplők – rendkívül fontos szerep jut a nőknek. Olyannyira, hogy a végén elbizonytalanodunk: talán ők a regény igazi hősei. A Buendía család vándorlása, letelepedése is többféleképpen értelmezhető. Macondo kezdetben nem egy átlagos 19. századi település, lakói egy ideig szinte paradicsomi állapotban élnek. Az újra és újra megjelenő cigány mutatványosok, a betelepülő arabok, az indiánok és a falu alapítói békésen élnek egymás mellett. Ám egyszer csak megjelenik egy idegen, és az Isten háta mögötti falu a politikai csatározások kellős közepébe kerül.

A sorozat képi világa lenyűgöző, a szereplők is hitelesek, így a nézőt hamar magába szívja a Száz év magány-érzés: felkap, és ki tudja, hol tesz le. Az alkotók az eseményeket sorba rakták, ami mindenképpen segít a befogadásban. Bár a mágikus epizódok egy része sajnos eltűnik, ám cserébe – ha jól figyel a néző – észrevehet néhány, csak a háttérben felbukkanó csodás elemet. A Gyűrűk Ura filmfeldolgozásánál láttuk a hosszasan bemutatott csatajeleneteket is, attól függetlenül, hogy Tolkien erre nem szánt időt. Mint ahogyan Márquez sem. A filmben ennek ellenére tanúi lehetünk a harcoknak, melyek meglehetősen brutálisak.

A sorozatok óriási előnye, hogy lassan, tégláról téglára építhetik fel a cselekményt, el-elidőzve a részleteken, miközben a néző idegeivel játszanak, aki alig várja a folytatást. Ez itt is érvényesül – egészen addig, amíg le nem peregnek az utolsó képkockák. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a várakozásnak még nincs vége, mivel csak a könyv harmadáig jutottunk.

Minden elemző kiemeli, hogy a regény kulcskérdése a címben is jelzett magány. A szó majd százszor fordul elő a könyvben. De hogyan lehet ezt bemutatni, hiszen a szereplők egy pillanatig sincsenek egyedül? Egyelőre úgy tűnik, sehogy, bár az is igaz, hogy a történetből elég sok van még hátra.

A Száz év magány sorozat elsőrangú lett, méltó a kiváló regényhez. Érdemes megnézni, akár úgy is, hogy előtte elolvassuk a könyvet. Ám ne feledjük, egyelőre csak ott tartunk, hogy „a nemzetség első tagja fához van kötve…”.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.