A szentek nem hibátlan diktátorok – Hiánypótló kutatás, amely a Mindszenty-kérdést is tárgyalja

– Mindszenty, Tomek, Barankovics – Arcvonások és fordulópontok a keleti politika világában címmel jelent meg könyve a korábbi hónapokban. A három név közül igazából kiről szól ez a kiadvány?

– A piarista atyák és levéltáruk igazgatójának, Koltai Andrásnak jóvoltából az elmúlt években Tomek Vince (1892–1986) piarista generális hagyatékát kutathattam Rómában. Tomek Vince naplójegyzetei – amelyek 1947-től a hetvenes évekig terjednek –, egyéb feljegyzései, valamint Barankovics Istvánnal folytatott levelezése alapján azt próbáltam bemutatni, hogy egy a magyar helyzetről személyes tapasztalatokkal rendelkező, a vatikáni és a világpolitika irányvonalait pedig Rómában megismerő személy

miként látja a Szentszéknek a kelet-európai országokhoz való viszonyát, annak pozitív és negatív vonásait; és mi mindent tesz azért, hogy kapcsolatrendszerén keresztül előmozdítsa a magyar egyház javát.

Vagyis elsősorban nem valakikről, hanem valamiről, a keleti politika aspektusairól szól ez a kiadvány. A forrásanyag érdekessége, hogy az a piarista generális szándéka szerint is a kései kutatók számára készült, feljegyzésében ugyanis ezt olvassuk: „Mostani alakjában is jó forrás lehet egy magyarul tudó kutató számára – akár ha rendtörténetről van szó, akár ha a magyar egyháztörténelem egy része iránt érdeklődik” – írta 1974-ben.

Tomek Vince SchP

– Egy új könyvtől mindig azt várjuk, hogy új ismeretekkel gazdagít bennünket. Számíthatunk-e új szempontokra a tárgykör vonatkozásában?

– Azt hiszem, igen. A könyv első részében Tomek Vince jegyzetei és a szakirodalom vonatkozó megállapításai alapján bepillantást nyerünk azoknak az 1945–1950 közötti folyamatoknak római visszhangjába, hatástörténetébe, amelyek Mindszenty bíboros álláspontjától eltértek, de azzal is szembesülhetünk, hogy a Szentszéknek igazából nem volt kiforrott keleti politikája a II. világháborút követő években, hanem a helyi püspöki karokat, sokszor országonként eltérő álláspontjukat próbálta támogatni, Magyarország esetében Mindszenty bíborosét. Mindeközben pedig kereste a kapcsolatot a szovjet érdekszféra vezetőivel, azonban nem talált utat hozzájuk. A piarista generális közvetítésében a magyar püspökök 1962-es első római útjának fordulatairól ugyancsak első kézből értesülhetünk. Tomek jegyzeteiből láthatóvá válik, hogy XXIII. János pápa először egy idős emberről való gondoskodás kötelezettségétől vezetve gondolta megoldani a Mindszenty-kérdést. De amint ezt Tomek és Barankovics a magyar püspököktől megneszelte, Barankovics gyorsan készített egy beadványt, amely a bíborosnak később a szentszéki képviselők előtt is hangoztatott szempontjait hangsúlyozta:

Kijövetelére csak abban az esetben mondjon igent Róma, ha azzal jelentős és szilárd engedményeket tud kicsikarni a rezsimtől a magyar egyház szabadságának helyreállítására.

A könyv legjelentősebb újdonságának e feljegyzés közlését tartom. Úgy tűnik ugyanis, e pro memoria hatására néhány hét alatt módosult az államtitkárság és a pápa hozzáállása a kérdéshez, így amikor búcsúlátogatásra mentek a magyar főpapok, már mindenki azt mondta nekik, még sok egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy ezt a kérdést megoldják. A harmadik új információréteg pedig a Barankovics–Tomek-levelezésből derül ki, ami alapján úgy tűnik, az USA igazából magára hagyta a Szentszéket a magyar-vatikáni tárgyalásokban. A Mindszenty-kérdés megoldásában ugyanis az USA nem akart újabb konfliktust Moszkvával, sőt ezt a tárgyalássorozatot egyfajta kísérleti területnek tekintette mindkét nagyhatalom, mégpedig annak kipróbálására, sikerül-e pontot tenni ’56 utolsó „problémájára”. A keleti politikának ez a mentalitás lett aztán a tragédiája, mert ezzel

az Egyház szabadságának kérdése lekerült a világpolitikai kérdések színpadáról, és „besüllyedt” a Szentszék és az adott szocialista állam „magánügyének” világába.

Tomek Vince és Száll József római magyar nagykövet

– Kutatásai alapján kiknek és miben különbözött a véleménye a világháború utáni években Mindszenty bíboros álláspontjától?

– Czapik Gyula egri érsek és néhány püspöktársa Mindszentyvel ellentétben hosszú ideig tartó diktatúrával számolt, de ugyanígy volt ezzel Tomek Vince, többen az emigrációban lévő magyar diplomaták közül, aztán Barankovics István, valamint a magyar szerzetes elöljárók jelentős része.

A piarista generális 1948-as magyarországi látogatása során az ő véleményüket megismerve kérte az esztergomi érseket, hogy számoljon ennek valószínűségével, ám a bíboros másként látta az események várható alakulását.

A különbözőségnek azonban szinte mindannyian úgy adtak hangot, hogy a prímás személyét a legnagyobb tisztelettel vették körül. Tomek ezt úgy fogalmazta meg,

a bíboros „rossz politikus és kitűnő hős”, amit nem pejoratív értelemben gondolt,

ahogy ezt más, méltató megállapításai is bizonyítják: „1) Sokat szenvedett a kommunistáktól, 2) nagy körutakat tett az emigrációban, 3) senki magyarról annyit nem beszéltek és írtak, mint róla. Jól tudom, hogy sok dologban nem mindig szerencsés (politika, magyarsága, etc.). De ezek kisebb rossz, az említett javakhoz képest.”

Száll József római követ, Agostino Casaroli és Hamvas Endre a magyar követségi fogadáson

– Mindszenty bíboros személyénél maradva, milyen fejleményekre mutatnak rá Tomek Vince feljegyzései?

– A kérdés általános szemléltetéséhez Agostino Casaroli egy más forrásból ismert képét szeretném felidézni. Ő azt mondta a magyar tárgyalófélnek, az úton ott egy hatalmas szikla – Mindszenty –, mi a sziklát nem elhengeríteni vagy szétzúzni akarjuk, hanem mellette továbbmenni. A Vatikánnak tehát az elsődleges célja nem a Mindszenty-kérdés megoldása volt a keleti politikában. Róma ugyanis a Mindszenty-kérdést mint tárgyalási pontot csak eszköznek használta a tárgyalások megkezdésére, azért, hogy Róma az egyházhűséget legalább alapjaiban garantáló személyekkel pótolja a hierarchiát, így megakadályozza az egyházszakadást, biztosítsa a szentségek kiszolgáltatását, ami az üdvösség szolgálata szempontjából teljesen vállalható megoldás. Hamarosan azonban a magyar fél rájött erre, és miként Tomek ezt egyértelműen be is mutatja, a püspökkinevezések megakasztásával zsarolta Rómát, így próbálta elérni, hogy az Egyház házon belül intézze el a szikla elhengerítését, vélt szétzúzását.

– Publikált kutatása miatt kritika is érte munkáját. Hogyan látja a kérdést?

– A fent elmondottak fényében érdemes arra is utalni, hogy napjainkban a korszak iránt érdeklődők 85 százaléka a Mindszenty-kérdés szempontjából közelíti meg a magyar egyház és a keleti politika világát. A marxista történetírás ráadásul beleírta az emberek zsigereibe, hogy mindenért a bíboros a hibás, ezért, ha ma megjelenik egy forrásfeltáró munka, ami a dolgok összetettségét próbálja bemutatni, akkor sokak összerezzenek, hogy ez a bíboros elleni támadás, holott

a szentek nem hibátlan diktátorok, hanem gyengeségekkel küszködő, bizonyos döntéseikkel kérdéseket felvető, de életük egészében a szent erényeket hősiesen gyakorló emberek.

Ezért is örülök annak, hogy Ferenc pápának Mindszenty József életszentségét elismerő megnyilatkozása után jelenhetett meg e kiadvány.

Mindszenty József Rómában

– Milyen szerepet töltött be ezekben a folyamatokban Tomek Vince?

– A piarista generális a napi szintű harcokból teljesen kivonta magát, ezért bízott meg benne mindenki. Az emigráció tekintélyként tekintett rá, hungarus identitása (Palocsán született, Sáros vármegye) miatt bizalommal fordult hozzá a szlovák egyház, a magyar püspökök ismerték, gyóntak nála, kikérték véleményét, illetve ő fordította Agostino Casaroli számára a tárgyalási jegyzőkönyveket, valamint Mindszenty bíboros és az államtitkárság levelezését. Ugyanakkor a Kádár-rendszer Rómában élő, megjelenő képviselői is többször felkeresték, mert Sík Endre külügyminiszterrel, az egykori piarista szerzetessel való ismeretsége jó ajánlólevél volt számára. Ezért nem csoda, hogy Tomek Vincét mindegyik fél szívesen látta volna már a hatvanas évek elején magyarországi vizitátorként, valamint az esztergomi érseki székben, ez azonban egy ponton megbukott:

ő nem vállalta, mert érezte, nem tudna Mindszenty nyomába lépni, és nem akarta engedni más alkalommal sem, hogy a prímás személyét vele kijátsszák.

Barankovics István

– És ott a harmadik személy, Barankovics István…

– A demokrata politikus mindig az Egyházért dolgozott, nyugatra is azért távozott, mert Rákosi vele akarta megalapíttatni a nemzeti egyházat. Szókészletéből megfigyelhető, hogy olvasta a zsinatot előkészítő irodalmat, amikor pedig megtudta, hogy magyar püspökök is érkeznek Rómába, azonnal az Örök Város felé vette útját. Itt főként Brezanóczy Pált, a későbbi egri érseket próbálta közelebb hozni az egyetemes Egyház gondolatvilágához, illetve a már említett beadványában a Szentszéknél a magyar egyház szempontjainak érvényesítése mellett azt szerette volna elérni, hogy Mindszenty bíborost esetleges kihozatala esetén ne alázzák meg (a világ előtt) egy jól berendezett római lakással, hanem ezt a folyamatot illesszék be egész élete áldozatvállalásába. Ugyanakkor a magyar egyház ügyében sokat mozgott az amerikai diplomácia bizonyos köreiben is, és szállította az információkat Tomeknek Rómába, Rómából Amerikába. Sajnos élete végén teljesen kiábrándult mindenből, iratanyagát elégettette, ezzel szinte teljesen megsemmisült egy kiemelkedően fontos forráscsoport az utókor számára.

 

Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök a II. vatikáni zsinaton

– Mi volt az ön számára a legfontosabb tapasztalat ebben a munkában?

– Nagyon szimpatikussá vált Tomek Vince piarista generális személye, aki csendes szolgaként, rendje,

Egyháza és nemzete szempontjait egységben látva tudott jelen lenni feladatában, de nem szolgalelkűként,

mert mindig egyértelműen megfogalmazta akár Mindszenty, akár Sík Endre vagy éppen Casaroli, előtt, ha valamivel nem értett egyet az események alakításában. Ugyanakkor, ha egyházi elöljárói döntöttek, tisztelettel elfogadta és nem játszotta ki azok elhatározását. Mindemellett érdekes volt azt is látni, amire a magyarországi forrásokban kevés utalást találunk, hogy a világpolitikai folyamatokból épp’ a keleti politika kezdetén mennyire kiszorították és magára hagyták a szekularizált államok az Egyházat, s hogy többek között ezért és számos Egyházon belüli emberi tényezők miatt tudott csak kevés eredményt elérni Róma a szocialista blokk egyházai számára. Az előbb felsoroltaknak lett következménye az, amitől Barankovics már pro memoriájában felhívta a vatikáni diplomaták figyelmét: ne engedjék, hogy Mindszenty bíboros személye a tárgyalások tárgya legyen, hanem tekintsék őt, annak alanyának. A hatvanas évek elején ez talán még így is volt, a hetvenes évek elejére azonban sajnos megtörtént a teljes áthangolódás – amelynek híre különböző okokból nem jutott el a bíboroshoz, ezért ő alanyként értelmezte még magát –, ez volt a Miklós Imre által kialakított kommunista egyházpolitika nagyon ravasz fogása.

A fotókat Kálmán Peregrin bocsátotta rendelkezésünkre. 

Nyitókép: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír