A szeretetbe veszve – Horváth Árpád SJ a száz éve született Nemeshegyi Péterről

Ez alkalomra jelenik meg A Szív című magazin februári tematikus száma is. Horváth Árpád templomigazgatóval, a Jezsuita Könyvek és A Szív folyóirat főszerkesztőjével az emlékmise előtt beszélgettünk Nemeshegyi atyáról.

– Immár huszonöt éve vagyok jezsuita, és persze már a noviciátusban, az újoncidő alatt megismertem az idősebb generációt, a rend akkori nagyjait. A rendszerváltozás után nem túl sokkal csöppentem be a magyar közösségébe, azután, hogy a nagyvilágból hazatért tizennégy – hetvenes éveiben járó – jezsuita, akik újraindították a provinciát. Péter bácsi is ilyen korú volt már, de én egyáltalán nem éreztem idősnek. Ő sem magát, sőt úgy vette, hogy várja az újabb misszió. Rendkívül dinamikus, jókedélyű, mozgékony ember volt. Rendszeresen járt úszni. Előfordult, hogy előbb szállt le a buszról, villamosról, vagy eleve hagyta elmenni a járműveket, hogy gyalog mehessen Pasarétre, az ottani rendházunkba. Szeretett sétálni, közben csodálta a természetet, nézegette a fákat, madarakat. Ha meglátott egy hangyát a kenyértartó körül, nem nyomta el, megfogta és kivitte.

Ő a szó szoros értelmében még egy hangyának sem tudott volna ártani.

– Rendkívül sokoldalú volt, távol-keleti missziója mellett rendszeresen írt, előadásokat tartott, a zenéért is rajongva többek között Mozart „spirituális népszerűsítője” volt Japánban…

– Péter bácsi írásai olvasó-, a beszédei hallgatóbarátok voltak. Azt vallotta, ha egyszer lesz magyar teológia, az a költészethez fog közel állni. Az ő szövegei tele vannak személyes vonatkozásokkal, anekdotákkal, általa hallott történetekkel, idézetekkel. Doktori dolgozatát a patrisztika kiemelkedő alakjáról, Órigenészről írta, aki a Szentírás „allegorikus olvasatát” szorgalmazta. Míg a zsidóság a szó szerinti olvasáshoz, a „szavakhoz és számokhoz” ragaszkodik, addig a katolicizmusban gazdag hagyománya van a Szentírás képekben történő, allegorikus értelmezésének. Ez abszolút átjön Péter bácsi teológiáján, beszédjein, írásain. Én Rómából léptem be a noviciátusba, a Casa Balthasarból, amit annak idején Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa alapított. Ott hallottam, hogy Nemeshegyi Péter személyesen ismerte őt, együtt ültek a Nemzetközi Teológiai Bizottságban, amelynek Hans Urs von Balthasar is tagja volt. A Casa Balthasarban két éven át olvastam a svájci teológus-filozófus írásait, Péter bácsi pedig mesélt róla.

Egyébként sok szempontból külsőre is hasonlítottak. Teológiája persze más oldalon állt: míg Balthasaré kifejezetten „felülről jövő”, arisztokratikus, addig Péter bácsié – Órigenésznek és az analógiáknak köszönhetően – inkább életközelibb, élettel teli.

– Mennyire ismerték a japáni küldetését? Nemeshegyi Péter mit tekintett a fő feladatának ott?

– Hagyományosan a jezsuita rend prioritásai közé tartozott a nagy múltú kínai, illetve az afrikai kontinensre vonatkozó misszió. Aztán a második világháború, Hirosima és Nagaszaki, a ledobott atombombák szörnyű következményei után a megvert Japán is kiemelt jelentőségű térséggé vált. A jezsuita rendtartományban eleve sok misszionárius volt, az 1930-as, 40-es években Katolikus Missziók címmel lapot is megjelentettek. Péter bácsit ez rendkívül lelkesítette, és a doktorálását követően Rómában, a rendi generálisnál jelentkezett a japáni misszióra. Miután itthon akkoriban üldözték a jezsuitákat, számára „biztosabb irányt” is jelentett ez. Nemeshegyi Péter századik születésnapjára jelenik meg A Szív februári száma, ami mondhatjuk, hogy emléklap lesz. Szerepel a magazinban egy olyan interjúszakasz is, amely kimaradt a „Tárt karokkal várnak ránk…” című, 2016-ban, a Jezsuita Kiadó által gondozott életútkötetből. Ebben Japánnal kapcsolatban elmondta, hogy a felkelő nap országa civilizációs szempontból még az atombombák ledobása után is magasabb szinten állt, mint Európa. A misszionáriusok is látták, megtapasztalták természetközeliségüket, az ottani tisztaságot, becsülték a japánok szervezettségét, kommunikációs kultúráját. Mindezekből fakadóan pedig a feléjük történő személyes közeledésnek két modellje létezett.

Az egyik út a klasszikus hithirdetés: terjeszteni a hitet, beszélni róla, szépen ünnepelni a liturgiát… – vagyis a kereszténység a japánok kulturális fogékonyságával és szépségigényével találkozhatott.

A kapcsolódás másik útja: a szociális vonal. Az összeroppant birodalomban a második világháború után sok szegényről, rászorulóról kellett gondoskodni. Így a „terepen”, a szegények körében is elindult a misszió. Szociális intézmények jöttek létre, többek között azzal a céllal, hogy jóvá tegyék a társadalmi igazságtalanságokat. Péter bácsi az előbbi vonalat képviselte, mondván: hiába tesszük szóvá a szociális problémákat, ha az Egyháznak nincs súlya, ha a társadalomban elenyésző a keresztények száma. Így azt képviselte, hogy szépen kell hirdetni az igét, és szép liturgiával kell ünnepelni a szertartásokon.

– Egyfajta szellemi hidat alakított ki Kelet és Nyugat, a kultúrák és gondolkodásmódok között. Utoljára éppen Endo Suszaku Némaság című regénye, illetve az abból készült film kapcsán beszélgethettem vele...

– Érdekes módon pont a Némaságot nem szerette annyira. A Jezsuita Kiadó igazgatójaként egyszer megkérdeztem tőle, hogy melyik a kedvenc könyve Suszakutól. Némi gondolkodás után kiválasztott egyet, amelyet aztán elkezdett fordítani. A Csodálatos bolond címmel magyarított regény sajnos az évfordulóra nem tudott kijönni, de februárra megjelenik. Azért lett a Csodálatos bolond, mert Dosztojevszkij hasonló című regénye, Az idióta már lefoglalta a szebb és érzékletesebb félkegyelmű szavunkat. Ez a különös történet az 1950-es, 60-as évek Japánjában (Péter bácsi korában) játszódik. Főszereplője ugyancsak egy Európából elszármazott hitvalló, afféle krisztusi figura. Kicsit csehovi a regény világa, ahol mindenki furcsa, őrült, kivéve a „bolond”.

– Nemeshegyi Péter lelkipásztori hitelességét, krisztusi elkötelezettségét számomra a hallatlan nyitottsága és állandó derűje igazolta leginkább. A rendtagok is így látták őt?

– Ez a tulajdonsága, karaktere több mindenből jöhetett. Korán elvesztette rajongva szeretett – eredendően unitárius – édesanyját, aki elmondása szerint a „békesség lelke volt a családban”. Azt hiszem, tőle örökölte, tőle tanulta meg azt, hogy mindenkihez a lehető legnagyobb tapintattal és szeretettel forduljon, akkor is, ha valami fáj, ha éppen nehéz az élet. Péter bácsit soha senki nem hallotta panaszkodni. Ő azzal is kitűnt, hogy

mindig mindenben a szépet, a jót látta meg. És nem azért, mert naiv lett volna, hanem mert ott volt az említett mélyen gyökerező tapasztalata.

Lehetnek szörnyű, igazságtalan dolgok, megválaszolhatatlan kérdések az életben, de mosollyal, derűvel, szeretettel felülemelkedhetünk ezeken. Japán ugyanebben erősítette meg őt.

– Röviden melyek azok a pontok, életelemek, amelyeket az évforduló kapcsán róla szólva szeretne feleleveníteni a rá emlékezők körében?

– Nehéz kiemelni valamit abból a gazdagságból, ami őt jellemezte, de a már többször említett derűjét mindenképpen. Aztán kitérnék arra, amit – a szintén Japánban misszionáló jezsuita kortársa – Nemes Ödön emlegetett vele kapcsolatban; nevezetesen, hogy miben ne kövessük Péter bácsit. Ő ugyanis egykor megfogadta, ha egyszer pap lesz, és küldetésről van szó, soha nem fog nemet mondani. Ha valaki segítséget kér tőle, és olyan szolgálatra hívják, amit papként csak ő tud teljesíteni, akkor ő megy. Lelkigondozók ma már a jezsuitáknak is tanítják, hogy tudjunk nemet is mondani; fontos az „énidő”, a határok meghúzása; küzdjünk a kiégés ellen… Ez mind igaz. De Péter bácsinál az önátadásnak és a kiüresedésnek olyan szintjét láttam, amit addig és azóta sem senkinél. Ő tényleg a hivatásának, a küldetésének élt.

Teljesen odaadta magát. Úgy fogyott el, úgy tudott beleveszni a szeretetbe, a szolgálatába, hogy azt végig áldás kísérte.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó (archív): Lambert Attila (Horváth Árpádról); Merényi Zita (Nemeshegyi Péterről)

Magyar Kurír