A szeretetben ott van az öröm, és ott van a szenvedés – Barsi Balázs OFM az apaságról

– Sióagárdon született, teljesen más néven. Hogyan lett Barsi Balázs?

– Édesapám sváb ember volt. A nagyszüleim a sváb Bonyhádvarasdról Sióagárdra költöztek tíz gyerekkel, öt fiúval és öt lánnyal. A Teixler család magyarosította a nevét a negyvenes években, a legtöbbjük Tegzesre, de édesapám az édesanyám nevét vette fel, így lettem Barsi. A rendben a Balázs nevet kaptam. Az anyakönyvemben még Teixler István szerepel. 

– Hogyan emlékszik vissza az édesapjára?

– Rendkívüli szeretet élt benne a család iránt. Tulajdonképpen semmije sem volt a ruháján kívül, semmihez nem ragaszkodott. A nehéz, szorongásos, sötét kommunista időkben is vidám maradt, és képes volt biztonságot teremteni. Az egész falut nevettette önmagát is kifigurázva, és velem is mindig viccelődött. Böllérkedett, besegített a disznóvágásba, ami nagy ünnep volt nekünk, gyerekeknek. Egyszer, amikor szavaltattak engem, a Nemzeti dalt kellett mondanom. Én így mondtam: „Esküszünk, esküszünk, hogy kommunisták nem leszünk!” De az utolsó soroknál hozzátettem: „Kommunisták nem leszünk ám soha!” Ez az ötvenes években történt. Hazafelé jövet édesapám fogta a kezemet, mert nagy tél volt, jeges volt az út, s közben azon kuncogott, amit mondtam.

– Hogyan kapta meg a hitet a szüleitől?

– Megismertették velem az Úr Jézust, megtanítottak keresztet vetni és imádkozni. A konyhában levő feszületről elmondták, hogy az az Úr Jézus, akit megöltek, de feltámadt.

Átadták a hitet, rákapcsoltak a végtelen szeretetre, és megtanítottak értelmesen és boldogan szenvedni. 

Az édesapa és az édesanya hite máshogyan hat a gyermekre. Mi, emberek mindannyian megtapasztaljuk ezt. Az édesanyám, mint minden anya, kilenc hónapon át úgy szeretett, hogy nem is ismert, még azt sem tudta, fiú vagyok-e vagy lány. A tulajdonságaim nélküli énemet szerette, ez pedig isteni szeretet. Erre a tapasztalatra vagyunk szomjasak egy életen át.

Amikor megszületünk, kiszakadunk ebből, de itt, a kinti világban is édesanyánk ölelése mondja el nekünk, hogy továbbra is minket szeretnek, és nem azt, amilyenek vagyunk.

Egy egészségesebb világ megteremtésében nagy előrelépés lenne, ha a személyt és nem a tulajdonságait értékelnénk és ismernénk el. Egy férfi és egy nő szerelmében is kellene lennie egy pillanatnak, amikor eljutnak oda, hogy nem csupán a tulajdonságaikért szeretik egymást, hanem a másik felcserélhetetlen személyét szeretik. Ettől szentség a házasság. Mivel Isten szeretetforrásától elszakadtunk, a szeretet megromolhat. Jézus úgy szeret bennünket, ahogyan az Atya szereti őt, és arra hív, hogy egymást is úgy szeressük, ahogyan ő szeret minket. Krisztusnak nemcsak a bűneinktől kellett megváltania bennünket, hanem a szeretetünk romlottságától is. Ő az emberi szeretetet fölemeli az isteni világba, és a szeretet elleni kísértésekben támogat minket.

– Miben különbözik az apa és az anya szeretete?

– Az apa irántunk való szeretete más, de lényegében ugyanaz. Ha belegondolunk, tulajdonképpen csak adoptív apaság van, mert a gyermeket a léte első pillanatától fogva ő nem érzi, később fogadja be, mint az anya. „Aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” Isten akarata szerint fogadja be. Az anya szeretete is megváltásra szorul, mert arra kísérthető, hogy birtokolja a gyermeket. A fogantatás pillanatában a személyünket Isten teremti. A személy nem az apából és az anyából van. Tulajdonképpen senkim sincs, csak Istenem van, mégis, benne hozzátartozom apámhoz és anyámhoz. Ez Szent József-i mozzanat. Az apa egy döntéssel fogadja el a gyermeke létét, de ugyanazzal a létére vonatkozó isteni szeretettel. Mélységes misztérium ez.

– Sokan úgy tartják, az anya az, aki feltétel nélkül szeret, az apa pedig normákat szab, elvárásokat támaszt a gyermeke felé, amitől az fejlődni tud. Ön hogyan látja ezt? 

– Az apai szeretetben rejtetten benne van az, hogy téged, gyermekem, örökre elfogadtalak, de ezért szeretném, ha a tulajdonságaid kifejlődnének. Ha férfi vagy, legyél férfi. Ha van tehetséged a technikához, akkor abban fejlődj. Az apa szeretetében ott kell lennie az isteni szeretetcsírának is: azért akarja, hogy kifejlődjek, mert szeret engem. Az apának vannak elvárásai, de akitől elvárja mindezt, azt feltétel nélkül kell szeretnie. A kisgyereknek sokszor mondják, ha rossz vagy, nem szeretlek. A gyerek tudja, hogy ez nem igaz, mert ha igaz, akkor nagy baj van. A szülő csak azt szeretné, ha a gyermeke jó lenne.

– Balázs atya hogyan tapasztalta a szeretetet az édesapja részéről?

– Állandóan gondoskodott rólunk. Emlékszem, örömében sokszor feldobott a levegőbe. És milyen érdekes,

mintha azt mondta volna ezzel a gesztussal: nyugodtan leeshetsz onnét, nem fogod megütni magad, a karomba hullasz...

Mindkét szülőmnek nagy örömet szerzett, hogy jó tanuló voltam és szavaltam. Megdicsértek, elismertek, de a kudarcokban is mellettem álltak. Sióagárdra jártam általános iskolába. Jók voltak a tanáraim, de előfordult, hogy négyest és nem ötöst kaptam, amiatt, hogy ministráns vagyok. Mint minden gyerek, érzékeny voltam a kettős mércére. Amikor sírva mentem haza, a szüleim nem mentek neki a tanító néninek, azt sem tanácsolták, hogy ne ministráljak, hanem azt mondták: „Tudod mit, ne törődj vele! Azt tanuld meg, amit tanít. Tanulj jobban! Nekünk is fáj, de tűrd el Jézusért.” 

– Mi volt az édesapja foglalkozása? 

– Borbély volt, Teixler Ferenc fodrászmester. Az öreg parasztokat hetente borotválta, akkor is, ha éjszaka kellett mennie hozzájuk. Sióagárdon, a szekszárdi borvidék egyik zsákfalujában földműves lett, parasztember. Erről a sajátos lelkiségű faluról Bálint Sándor azt mondta: Sióagárddal tartozom a szakrális néprajznak.  

– Hogyan élte meg a kamaszkorát? 

– Nem tudom, hogy kell-e viharos kamaszkor. A bátyám szelíd ember volt, a húgom is, aki egy Szent Erzsébet-i alkat. Én sem okoztam problémát. Néha duzzogtam, ha nem tetszettek a döntések, de a családban olyan volt a légkör, hogy a konfliktusok nem élesedtek ki. Akkoriban még kicsit később kezdődött a kamaszkor. Érdekes, hogy a faluban általában magázták a szülőket, mi azonban tegezhettük őket. Szerettük a családunkat. Velünk éltek az édesanyám szülei is, békességben, és láttam, hogy az apám milyen tisztelettel van az anyósa iránt, aki szinte a fiaként fogadta őt a családunkba. Amikor édesapám hatvanéves korában meghalt, a nagyanyámban óriási gyász volt. Ebben a légkörben mi hogyan lázadozzunk? A kamasz igényei abban a korban nem voltak felcsigázva. Örültünk, ha társasjátékot kaptunk karácsonyra vagy pár szem narancsot. Minden nehézség – a rokonok halála, a szörnyű hírek, amiket kaptunk – meg volt szűrve.

A családban és a templomban szabadság volt, Rákosi ott nem uralkodott. 

– Hova járt gimnáziumba?

– Tizennégy éves koromban, 1960-ban a győri bencésekhez kerültem, annak ellenére, hogy a hírzárlat miatt nem lehetett tudni, fennmaradnak-e a katolikus iskolák. A bencéseknél vidéki kis parasztgyerekként szívtam magamba a rengeteg tudást és azt a férfias, tiszta szeretetet, amely sugárzott felénk. Azt hiszem, körülbelül hatvanan voltunk az internátusban. A tizenöt-húsz bencés csak annak élt, hogy minket tanított és nevelt. Szeptember elsején beköltöztünk, és legközelebb karácsonyra mehettünk haza. Nem volt se mobil, se telefon, de megtanultunk levelet írni, és jöttek a csomagok is. A távolság felragyogtatta a kapcsolatokat. Nyáron otthon voltam, akkor együtt dolgoztunk a családdal, amit természetesnek tartottunk. 

Kellett a kollégiumi lét, mert messziről rá tudtam nézni a családomra. Szerintem minden emberi kapcsolatra jó messzebbről rátekinteni, akár a szerzetesi közösségre is, hiszen holnap meghalhatok, és a testvérem, akivel problémám volt, holnap ott lehet kiterítve… És így beszéltem vele utoljára?

Tulajdonképpen a halálon túlról, az örökkévalóságból kellene belépni a mindennapi életünkbe. Ezt szolgálná az elmélkedés, a szemlélődés. 

A családból egyszer ki kell lépni, de nem akárhová. A kollégiumban egy olyan közösség tagjai lettünk, ahol a szeretet volt a törvény: az elfogadás, a megbocsátás. De a faluban sem voltunk bezárva a családba. Egy jól működő falu egy nagy család, ott volt közöttünk a mély összetartozás. Az emberek kalákában építettek házat. Nem kellett meglennie minden konyhai felszerelésnek, mert természetes volt, hogy kölcsönkérjük ezeket egymástól. A disznótoron és az ünnepeken mindig csomagoltunk egymásnak ételt. Az esküvő vagy a primicia a falu ünnepe volt. Engem Cserháti József pécsi püspök szentelt fel Sióagárdon. Ritkaságszámba ment, hogy a szülőfaluban és nem a székesegyházban vagy a rendi templomban szenteltek. Óriási esemény volt ez a faluban, amelyre a hívek lelkigyakorlattal készültek. Felejthetetlen! 

– Hogyan fogadta az édesapja, hogy pap szeretne lenni? 

– Gyerekkoromtól kezdve mindig pap akartam lenni, és ez tetszett az édesapámnak. Lehet, hogy a felemelkedést látta benne, bár abban az időben a pap megvetett embernek számított. A bencéseknél Paszkál testvér, egy harmadrendi ferences volt a sekrestyés. Ő adott nekem egy könyvet Szent Ferencről. Édesapám azt is tisztelte bennem, hogy szerzetes lettem, nem akart lebeszélni. 

A belépésem után még az volt a szabály, hogy csak hét év elteltével mehetünk haza. Később jött a zsinati határozat, hogy ápoljuk a családdal való kapcsolatot, így néhány év után már hazamehettem. Amikor elbúcsúztunk erre a hosszú időre, láttam, hogy édesapámnak könnyes volt a szeme, édesanyámé nem. Ezekben a könnyekben minden benne volt.

Pilinszky mondja, hogy a szeretetben ott van az öröm, és ott van a szenvedés, külön-külön, nem pedig összevegyülve. Valószínűleg Európa ezt nem tudja elviselni. Azt hiszi, hogy a szeretet csak gyönyör. Óriási mélység, hogy a szeretetben dráma is van, amit egyedül Krisztus vitt jó kifejletre, amikor meghalt és feltámadt. A szeretetben való szenvedés is szeretet, és a benne lévő öröm is szeretet. 

– Gondolt arra, hogy novíciusmesterként megélheti a lelki apaságot?

– Nem gondoltam erre. A novíciusokat nem a lelki gyermekeimnek, hanem a testvéreimnek éreztem. Viszont olyan boldog voltam, mint egy fiatalember, akinek gyerekei születnek. A szerzetesekre is szoktuk mondani, hogy atya, és a papokra is – ezt nem szabad megtagadni. Az egyiptomi remetéktől is kérték: „Atyám, mondj egy szót, hogy üdvözüljek”, hiszen a szájról származó ige életet ad. Szent Pál is írja: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban.” Fiatalabb rendtársaim mondják a diáknak, hogy „fiam”, én ezt soha nem mertem mondani. Megidősödve tudtam meg, hogy akiket neveltem, mégis atyaként tekintettek rám.

Egy szép, egészséges emberi kapcsolat sokféle színezetet kap. Édesapám sem csak úgy viszonyult hozzám, mint apa, hanem úgy is, mint velem játszó, viccelődő társam. Szent Pál azt mondja, „a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek”. Ez nem azt jelenti, hogy feminin alkat lett volna, hanem hogy egészséges lelkű volt. Hiszen az édesanyában is benne van az apai felelősséget sugárzó magatartás. Egy normális világban ezeknek a megfelelő aránya teszi egésszé és egészségessé az embert.

– Szent József mit jelent Önnek? 

– Nagyon fontos Szent József, de nem biztos, hogy aki fontos számunkra, annak a jelentőségét azonnal észrevesszük. Eltelt vagy ezer év, mire az Egyházban elterjedt Szent József tisztelete, ami valamilyen formában már kezdetben is jelen volt. Magként elvetette a Szentlélek az Egyház szántóföldjébe a Szent József-tiszteletet, és ez szökött szárba.

Milyen gondviselésszerű, hogy Szent József alakja ma már reflektorfényben áll előttünk, mert napjainkra a férfi és az apa szerepe elhomályosult.

Szent Józsefben a lelki és a testi atyaság együtt van. Jézus a Szentlélektől fogantatott, Szűz Máriától született, Szent József mégsem a mostohaapja volt Jézusnak, hanem jobban volt az apja, mint nekem a biológiai apám. Miért? Mert az örök Isten rendelte annak. Az örök Atya a fiát e világba küldte, de egy embernek édesapja is kell, hogy legyen.

Atyád és én bánkódva kerestünk – mondja Mária a tizenkét éves Jézusnak. Együtt keresték őt, és a háromnapi keresés szenvedése számukra olyan volt, mint Jézus háromnapi sírban fekvésének gyásza, azt érezték meg előre. Elveszítettük, akit az Isten adott? Jézus ezután lement velük Názáretbe, és engedelmes gyermekük volt. Beszélünk erről a kamaszoknak? El tudjuk képzelni, ahogy József azt mondja Jézusnak: gyere, fiam, szedjük össze a szerszámokat, mert a szomszédban munkát kaptunk? Szent József Jézus nyilvános működése előtt halt meg, és Jézus több évtizeden át engedelmeskedett neki. Szent Józseffel való kapcsolatában az Atya iránti engedelmességét is megélte. 

Józsefet Isten rendelte a Szent Család fejének, de megpróbáltatások árán. Ki ez a gyermek? A Máriában való végtelen hite felülmúlt minden bizalmat, amit férfi érezhet a felesége iránt. Ebben Isten is segítette, amikor angyal által tudatta vele, hogy Izajás jövendölése Máriában teljesedik be: „Íme, a Szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmánuelnek neveztetik.” A Szent Család életében azt látjuk, hogy mindhárman elsősorban Istent szeretik, az Atyát, és egymást a tőle kapott isteni szeretettel. Példát adtak a keresztény családoknak. A bibliai szentek életének mondanivalója mélyen belenyúl az életünkbe, az ő történetük olyan, mintha rólunk szólna.

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 5-i számában jelent meg.