A szívem az, ami húzott – A Katolikus Karitász munkatársai ismét adományt vittek Kárpátaljára

Nézőpont – 2022. június 28., kedd | 16:30

A Katolikus Karitász munkatársai június 14–16-án ismét Kárpátaljára látogattak; Rátra és Nagyszőlősre vittek segélyszállítmányt. Az útról Wittmer-Besze Erika, a szeretetszolgálat sajtóreferense írt riportot.

Szinte már hazajárunk Kárpátaljára is a segélyszállítmányokkal. Szaporodnak a vízumot jelentő pecsétek, nem lepődünk meg a határátkelés minden alkalommal változónak tűnő papírmunkáján és barátainkként örülünk a találkozásokkor a kárpátaljaiaknak.

Árpi lesz az útitársam Kárpátaljáig, és az elején még csak nem is sejtem, mennyi mindent tanulok majd tőle a beszélgetéseink alatt. Pedig bőven van idő, előbb a végtelennek tűnő M3-ason, aztán meg a határátlépésre várva. Azt meséli többek között, hogy mind az öt fia felnőtt már, lassan mindegyiküknek sínen van az élete. Ki diplomás, ki kiváló szakember – hallatszik, hogy büszke rájuk. Ő maga a munka mellől jött most el, aminek a felesége nem örült. „De a szívem az, ami húzott. Megkérdeztem tőle, ő nem indulna útnak, ha hívták volna? »Azonnal!« – volt a válasza, így utána már könnyebben engedett el engem is erre az útra…”

Klaus Hoehn, segélyszervezetünk németországi jószolgálati nagykövete maga is elkísérte a szállítmányt, melynek támogatói a Szent Erzsébet Karitász Központ jó szándékú adakozói voltak. Klaus már nagyon régóta sokat tesz a magyarokért saját városa és járása lakosait segítségül hívva. A német kamionok ruhát, biciklit, bútort is szállítanak a csepeli raktárba, évtizedek óta. Klaust különösen is megérinti a kárpátaljai, délvidéki szórványban élő magyarok helyzete. Úgy gondolja, a szociális érzékét, szegények iránti empátiáját családjának, gyerekkorának köszönheti. A Katolikus Karitász orvosmissziójának szűréseit rendre elkísérő, azt anyagilag is támogató, most már nyugdíjas jószolgálati nagykövet csak a koronavírus-járvány miatt maradt távol néhány alkalommal. Ha hazánkba látogat, soha nem hagyja ki a Balatont sem.

A három autó ezúttal már a határ magyar oldalán sokat várakozik, a vámosok szúrópróbaszerűen ellenőrzik a segélyszállítmány tartalmát.

Örökkévalóságnak tűnik, mire továbbgurulhatunk az ukrán oldalra, ahol alkalomról alkalomra fiatalabbnak tűnnek a határőrség alkalmazottai.

Az átjutás után rövid felfrissülés a szálláson, s már kora este lesz, mire begördülünk a ráti Szent Mihály Gyermekotthon kapuján. Szőke kisgyerekek és két kutya is az udvaron játszik, felnőttet nem látunk, mégis mintha közöttük lenne. Lábbal hajtható gokartokkal gurulnak elénk, s már mutatják is az utat a Találkozás Háza felé, ahol Bíró Mária, az alapító házaspár tagja köszönt minket. Nem is lehetne méltóbb neve az épületnek: adományt hoztunk, de találkozni is jöttünk.

Péterrel, Mária fiával kezdek el beszélgetni, aki édesapja halála után jól fizető írországi villanyszerelő állását adta fel, s költözött haza feleségével a családi örökség továbbviteléért. „Pedig nem kértem rá. Csak hazajöttek, és bejelentették. Persze azért örültem nagyon neki” – mondja Mária. Az asztalon már a vacsora fogad, a kedvünkért felmelegítik. A kis konyhában készítik elő. Mária menye közben elmeséli, hogy most már csak egy menekült család lakik az otthonban, a nagy konyhát ők használják. Egy percig sem volt kétséges, hogy befogadják azokat, akik Ráton kerestek menedéket a háború elől.

Az asztalhoz ülve pedig az otthon működése a fő kérdés, s felsejlik az a rengeteg nehéz sors, melyről már Ancsel Éva is azt írta, hogy nagyon korán elkezdődik. Az öt házban most öt nagycsalád lakik. A szülők saját két-három gyermekük mellé befogadnak négy-öt gyermeket, akik állami gondoskodásba kerülnek, akik már nem mehetnek haza többé. Vagy mert nem lenne hová, vagy mert nem lenne kihez. Olyan is van, akinek sosem volt családja, s néhányan, akik itt kapták vissza a testvéreiket. Volt próbálkozás néhány esetben, amikor édesanyák meglátogatták itt nevelkedő gyermekeiket, de ezek általában egyszeri alkalmak.

A nevelőszülőket a ráti katolikus családok közül választják ki, őket évek óta ismerik, és megnézik, ki hogyan tartja fenn a már meglévő családját. Mária minden érdeklődő kérdésünkre válaszol, s a mondatok között átszűrődik az a mérhetetlen kitartás és lelkierő, amit hitének és családja támogatásának köszönhet. Minden adománynak örülnek, hiszen rengeteg pénzbe kerül a gyermekek nevelése, s eszközök kellenek az iskoláztatáshoz, ami harmadik éve – most a háború miatt – a digitális térben zajlik. Most értem csak meg Vova értetlenkedő nézését arra a kérdésemre, hogy hány napig kell még menni iskolába a nyári szünet előtt. Ő ötödikes, még van némi emléke arról, hogy milyen volt, amikor az osztálytársaival együtt járt órára.

A kicsik közül van olyan, aki még nem volt iskolában, pedig már harmadikos.

Az otthont 2005-ben Majnek Antal püspök atya ötlete nyomán alapították, akkor még a nagydobronyi református lányotthon itteni, katolikus párjaként tervezték működtetni. Közben máshogy alakult, de a két otthon között azóta is remek a kapcsolat, tavasszal is volt közös focikupa. Ezt már Bíró Péter, az édesapja nyomdokaiban járó intézményvezető mondja. Csendes szelídsége példája lehet a problémák megoldásának. Édesanyjára őszintén felnézve biztos vagyok abban, hogy nem csak annak ukrántudása miatt számít rá mind a mai napig az otthon ügyeiben. Meglepő, hogy bár Péter már ötödikes kora óta Magyarországon jár iskolába, gyökerei mégis milyen erősek és rátiak.

A desszertre, Mária rakott palacsintájára már Majnek Antal nyugalmazott munkácsi megyéspüspök atya is megérkezik. Nyugdíjas éveit itt, a ráti plébánián tölti. Persze, csak képletesen, hiszen mióta nincs hivatalban, még többet utazik. És nemcsak lelkigyakorlatokat tart (mint legutóbb a pécsi és a beregszászi karitász önkénteseinek), hanem folyton azon gondolkodik, hogyan erősíthetné meg még jobban a kárpátaljai magyarságot. A velünk való beszélgetésből is hamar ötletelés lesz, hogy melyik településen mire lehetne adott ingatlanokat használni a jó cél érdekében. Ebből a diskurzusból is megbizonyosodhatunk XVI. Benedek szavairól: „Az Egyház él, az Egyház fiatal!”

Napokig szívesen elidőznénk még itt, de estébe fordul, s a szállásra még vissza kell jutnunk, hogy másnap újult erővel induljunk a nagyszőlősi járási kórházba, ahol nagyon várják Klaus eszközeit. Elkészülnek az utolsó csoportképek, buszba pattanunk, s már megyünk is.

Gyorsan reggel lesz, rövid megbeszéléssel, kávézással indítjuk a napot. Kecskés László, a segélyszállítmány felelőse vázolja, hogy hol hogyan jutnak be az autók a kórházba, várhatóan hová tudunk lepakolni. Már gyakorlott ebben, sem a kórházban, sem Nagyszőlősön nem először jár. A kapunál is várnak minket, s hamarosan tolmácsunk, a nagyszőlősi karitász igazgatója, Német Sándor is megérkezik. Hivatalos, sajtónyilvános eseményen adjuk át az orvosi eszközöket. Csak a háttér disszonáns kicsit, egyelőre az üzemi konyha melletti raktárban fér el a szállítmány. Fejkendős hölgyek néznek ránk kíváncsian, hogy mi mindent pakolunk ki a nagy autókból.

A kórház igazgatója, Miljukov Olekszandr Valerijovics műtősruhájának felsőjére felvett fehér köpenyben érkezik a hivatalos átadásra. Némi megilletődöttség vegyül rutinjába, nem először jár itt a Katolikus Karitász. A TV21 Ungvár riporterének, Kovács Gézának mondja: „Mindenekelőtt nagyon köszönöm a magyarországi partnereinknek, akik már több alkalommal adakoztak nekünk. Nagy segítség ez számunkra a mostani nehéz helyzetben, amikor az üzemanyaghiány és más, logisztikai-technikai akadály miatt nagyon nehéz gyógyszerhez és egyéb egészségügyi eszközökhöz jutni.

Ma egészségügyi eszközöket kaptunk, amelyek segítségével műteni tudunk, valamint más módon a betegeket gyógyítani. Ugyanakkor ezek olyan eszközök, amikhez nagyon nehezen lehet itt hozzájutni.

Még egyszer nagyon köszönjük a Karitásznak, valamint a németországi adakozóknak is.” A sebész-urológus doktor ezek után rohan is tovább, mivel egy háromórás műtét vár rá.

Klaus Hoehn az adományozók nevében, képviseletében szól: „Röhn-grabfeldi lakosok önzetlen adományából származik az a pénz, melyből a gyógyszereket, gyógyászati és ortopédiai segédeszközöket vásároltuk. Ez egy nagyon értékes orvosifelszerelés-szállítmány, amit a Katolikus Karitásszal együtt hoztunk el ebbe a kórházba. Az összérték meghaladja a 30 ezer eurót. Ezek elsősorban olyan eszközök, melyeket az ortopédsebészet tud felhasználni, a sebesült katonák gyógyítására, infúziós és aneszteziológához szükséges eszközök, antibiotikumok és fájdalomcsillapítók.”

Écsy Gábor a Katolikus Karitász igazgatójaként az utolsó felszólaló az átadáson: „Újabb szállítmányt tudtunk hozni a rászoruló nagyszőlősi kórháznak. Ennek a kórháznak elég nagy ellátási területe van; az itteni munkát segíti a szállítmány, ami németországi segítséggel jutott el ide, és tartalmaz antibiotikumokat, műtéthez szükséges orvosi csavarokat, varráshoz szükséges dolgokat, kötszert és minden olyan fontos dolgot, ami itt most hiányzik. Eddig is nehéz volt ennek a kórháznak az utánpótlás, a háborús helyzet ezt most még jobban megnehezítette. Ezért nagyon fontos az, hogy most már másodszor hozunk ide olyan eszközöket, amik a gyógyításhoz szükségesek. Továbbá hoztunk tartós élelmiszert az itteni konyhára; e téren is akadozik az ellátás, sőt, az árak is nagyon felmentek, és ezért szükséges, hogy a jövőben is folytatódjon a segítségnyújtás Kárpátalján. A szállítmány tartalmaz még higiéniai és fertőtlenítő szereket, melyek a helyi vagy egyházmegyei karitászhoz kerülnek.”

A kórház után még elmegyünk a helyi karitászhoz, ahova ágyneműt, tartós élelmiszert hoztunk. Technikai okokból most adjuk át az igazgatónak azt a Toyotát is, amit a LAPP Hungária Kft. adományából tudtunk beszerezni. Sándor szerényen, de nagy örömmel mondja, hogy végre majd nem kell olyan sokat fordulni az autóval, mikor már benzint sem mindig lehet kapni. Gyuri bácsi, a helyi önkéntes kitörő örömmel fogad mindannyiunkat, pedig az ő élethelyzete sem egyszerű.

Egy hétig elég az a pénz, amit kapunk, annyira felmentek az árak. A kertben egyelőre nem nő semmi, szárazság van, locsolni nagyon drága. Reménykedünk mégis, olyan sokat volt már rossz nekünk, ennél csak jobb lehet!”

Az ő szavait visszük magunkkal a többórás hazaútra, s reménykedünk, hogy a mostani helyzetnél valóban jobb napok várnak a kárpátaljai magyarokra. Is.

A fordításokban nyújtott segítséget köszönöm Német Sándor nagyszőlősi karitászigazgatónak, valamint Kecskés Lászlónak, az orvosmisszió programkoordinátorának.

Fotó: Vermes Tibor

Forrás: Katolikus Karitász

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria