A veszprémi templomok harangjai – Érsekségi ékességek (3.)

„A hit és a kultúra közötti szintézis a kultúra és a hit számára is egyaránt szükséges. A hit, amely nem válik kultúrává, nem teljes mértékben befogadott, nem maradéktalanul átgondolt, nem hűséggel megélt hit” – fogalmazott Szent II. János Pál pápa.

A főegyházmegye honlapján heti rendszerességgel, szerdánként jelentkező sorozatban a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár, a Veszprémi Érseki Könyvtár gyűjteményét és a Veszprémi Főegyházmegye zenei értékeit mutatják be, valamint a főegyházmegye területén fellelhető kulturális kincseket, értékeket. A sorozat célja, hogy az eleink által létrehozott értékeket megismerjük, őrizzük és növekedjünk általa, s lehetőségeink szerint tovább is adhassuk az utókornak.

*

„Veszprémben vagy fúj a szél, vagy harangoznak”

Ezt minden Veszprémben élő nagyon jól tudja, és a városunkba látogatók is igen hamar megtapasztalják. Én szívesen használom a közmondást a „vagy” szócska nélkül, hiszen a bakonyi szél kellően szeszélyes, és szinte mindig fúj. A harangok pedig hol itt, hol ott kondulnak meg. A veszprémi vár épületei között három templomtoronyból is. Ha a Vár fokáról letekintünk, látjuk, hogy a Szent László- és a Szent Margit-templomok ölelik át a vár dombot. A belváros felől a Regina Mundi- és a Károly-templom tornyaiból csendül fel a szentmisére hívó szó, hogy aztán a harangok fenséges hangjukat átadják az orgonának. Katolikus templomainkon kívül evangélikus és református tornyokból is szólnak harangok.

Szól a harang vagy zenél a harang? Talán mindkettő. Megszoktuk már a hangjukat. Szinte nem is figyelünk fel rájuk, pedig érdemes lenne. Kevesen tudják még a városban lakók is, hogy a veszprémi vár harangjai igen különlegesek.

A Ferences templom (Szent István-templom) tornyában a II. világháború előtt három harang volt. Kettőt a rekvirálás során elvittek, és csak a legkisebb, 100 kilogramm súlyút hallhatjuk, amelyet Tóth Árpád veszprémi harangöntő műhelyében készítettek 1932-ben.

A Piarista templom (Szent Imre-templom) harangja hasonló módon maradt magára, mint a Ferences templomban található. Szerkezetét tekintve teljesen eredeti állapotban van 1839 óta. Eberhard Henrik készítette Budapesten ezt a 200 kilogramm súlyú harangot, amelyet ma is csak kézi húzással lehet megszólaltatni.

A Szent Mihály-főszékesegyháznak a II. világháború előtt hat harangja volt. Ezek közül kettőt rekviráltak, és csak egy került pótlásra. Mind az öt meglévő harang megérdemelne egy elemzést, de a legkülönlegesebb történettel a legnagyobb, a Szentháromság tiszteletére szentelt „Öreg Mihály”-nagyharang bír.

Az északi toronyban található 47 méter magasan, alsó átmérője 177 centiméter, hangja H. 3500 kilogramm tömegével a tizedik a magyarországi nagyharangok között. Korát tekintve azonban az első helyen van a 20 mázsa feletti harangok rangsorában. 1725-ben készült Franz Ulrich Scheichel harangöntő bécsi műhelyében. Elgondolni is nehéz, hogy Bécsből 300 évvel ezelőtt hogyan utazott ez a csodálatos öntvény, micsoda gondoskodással és odafigyeléssel vehették körbe. Még nehezebb elképzelni, hogy milyen erő és szakértelem kellett az akkori bazilika barokk tornyába helyezéséhez.

Majd megélte, hogy a templom 20. század eleji átépítésénél lebontsák körülötte a tornyot, és új neoromán stílusú, keskeny toronyba zárják. Ennek az átalakításnak köszönhető, hogy mérete miatt nem fért ki a lőrésszerű ablakokon, ezért nem vitték el az első világháború idején, mint akkori társait, és így ő is egyedül maradt. Csaknem két évtizedig árválkodott, majd Szlezák László harangöntő mester Budapesten az 1930-as években pótolta a hiányzó harangokat. Ha érseki szentmiséken megszólalnak a székesegyház harangjai, a téren mi is úgy érezzük, hogy benne ülünk valamelyik palástban. Magasztos és felemelő zenei élmény ez, amely megfelelő széljárás esetén a Bakony lábáig vagy akár a Balaton-felvidék falvaiba is elhallatszik.

Gyakran előfordul, hogy egyházzenei hangversenyek önkéntelen részeseivé válnak a harangok. A közönség egy-egy tétel között önálló zeneműként hallgathatja végig az esti harangszót, amelynek végén a lélekharang mindannyiunk áhítatos szívét az Istenhez emeli.

Nemcsak a mi történelmünket, hanem akár

évszázadok hosszú sorát élik meg és mondják el. Kísérői életünknek,

minden reggel, délben, este, szentmiséken, ünnepeken és gyásznapokon egyaránt velünk vannak. Hozzánk szólnak, nekünk dalolnak, Istent dicsőítenek, velünk imádkoznak. Őriznek, vigyáznak, és hívnak.

Szöveg: ​​​​​​​​Zsilinszky Cecília

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír