A világ meggyógyulása – Babits Mihály: Riportok, interjúk, nyilatkozatok, vallomások

„Ha Babitsot olvasod, nem zuhansz tovább.” 
(Báthori Csaba)

Nem állíthatnánk, hogy Babits Mihály életműve és szellemisége a kortárs irodalmi törekvések legserkentőbb előzménye volna. A Magyar Napló Kiadó kritikai kiadássorozata ezért is missziós tett: modern klasszikusunk emlékezetét úgy illeszti vissza a művelt közgondolkodásba, hogy a teljesség történeti távlatait kimerítő jegyzetapparátussal hitelesíti. (A sorozat felelőse Sipos Lajos; a sajtó alá rendezés Téglás Andrea és Téglás János nagy ívű munkája. A kiadványt fotók, fakszimilék mellett név- és szövegmutató is gazdagítja.)

A Riportok, interjúk, nyilatkozatok, vallomások a költő 1905 és 1942 közötti megnyilvánulásait gyűjti egybe. Olyan paratextusai ezek az életműnek, melyek nemcsak a babitsi esztétikai gondolkodás alakulásához igazíthatják közelebb figyelmünket, de a korszak szellemtani mozgásaira is értelmező fényt vetnek. (Egyszersmind olykor meglepően nyílt vallomás alakját öltik; egy gyermekkort felidéző passzusban például a kreatív kíváncsiság, a megismerés szenvedélye mint antropológiai szeretetélmény lepleződik le, az erószi energiák szükségszerűségét az élet minden területére átérthetővé téve: „Egyszer cirkuszban voltam, és ott produkálta magát egy fiú és egy lány. Én beleszerettem magamat mind a kettőbe.” [65.])

Többször szóba kerül a l’art pour l’art eszménye, az elefántcsonttorony művészetfilozófiája. („Az elefántcsonttorony lakója messze van talán a piactól. De magasan van. S alighanem jobban lát, mint akik lent állnak. A mai zavaros világban inkább expediciókat kellene felküldeni a magasba, mint leráncigálni azokat is, akiknek sikerült feljutni.” [81.]) Bár a hangsúlyok módosulnak az évek, évtizedek során, Babits lelkiismereti álláspontja mindvégig önazonosnak tetszik: a közvetlen, napi pártpolitikával nem érintkező, de a közügyek (mindenekelőtt az emberiség közös ügyei) iránt értően és felelősen nyitott írástudó az ideája (az írót tehát csak megszorításokkal nevezheti a magány lényének – vö. „Az iró mindig egyedül van […], nem áll a Társ viszonylatában a világgal. Az iró egyedül van és benne van a világ.” [37.]). A művészet szolgálati szerepén is ennyit ért: a kiművelt szépség alakzataival segíteni elő önreflexiós kultúrára is képes egyének s közösségek kifejlését, fönnmaradását. (Lásd: „De szavam hangosabb lett, ahogy a fájdalom kiáltása hangosabb, mint az álmodozó dudolásai. Már tudtam, hogy nem csupán magamnak dudolok.” [257.])

A kultúrát egyébként is politika előtti-fölötti tényezőnek tekinti: hiszen az formál a civilizációból szép összéletet, az iskolából teljességgyarapító otthont. („Pedig csak a kultura tehet nagygyá, sőt magyarrá, sőt kereszténnyé is csak a kultura […] tehet bennünket; politikai jelszavak sosem tesznek azzá.” [42.; kiemelés és sajátos helyesírás az eredetiben – H. T.]) – Nem mellékes futamok marasztalják el a fiatal nemzedékeket, melyek viszonyulása az antik műveltséghez mind gyérebb, gyöngébb; amint az oktatói-nevelői munka intézményes feltételeivel is bírálati szigor vet számot.

A húszas évektől – a gépi civilizáció, a kommersz kultúra és a tömegtársadalmak százada kezdődvén – Babits a technológiai léptékváltásról és az amerikanizálódó életformáról is véleményt mond. Nehezményezi, hogy a kor hősei immár nem az írók (a szellem emberei), hanem a sportolók és a filmsztárok (a testi létmód kiváltságosai). A rádióban (293., 336.) ismereteket közreadó, sorsvonalakat cizelláló mediális lehetőséget lát; a hangosfilmhez – az első, értetlenkedő csalódás (242.) után – saját művészi formanyelv reménységét csatolja (346–347.). – Észrevételei ma hatványozottan igaznak tűnnek, jóllehet az antikvitás- és Európa-központú kultúrfilozófiai keserűséget eloldhatjuk magunktól, ha a világot nem mint antikvitás- és Európa-központú létrendet képzeljük el. (Erre a harmadik évezred nyitányán okunk is, késztetésünk is lehet épp elég.)

Közben kezdetét veszi csaknem két évtizedes kétlakisága. Az Esztergomban (a „magyar Firenzé”-ben [154.]) megvásárolt ház és telek a kisváros miliőjével, a panoráma tágasságával, a Dunakanyar aurájával és eredendő természeti békességgel ajándékozza meg mindennapjait. („Sokat és frissen dolgozik. A nap bronzos-feketére sütötte az arcát. Olyan, mint egy hindú.” Kárpáti Aurél, 1924. [120.]) Minden bizonnyal ennek az intim honalapításnak, az előhegyi alkotóház eleven ethoszának is köszönhető, hogy Babitsnak a katolicitás lelki és műveltségi alakzatait a szabadelvűség-felvilágosultság polgárságtanával összeegyeztető eszmélkedése a sötétebb esztendőkben sem a kilátástalanság nyugtázásába torkollik, hanem derűt igénylő s bizalomra hívó historikus diagnózisban fogja, foglalja össze magát: „Én, megvallva az igazat, optimista vagyok. Úgy gondolom, hogy az egész világon átszaladó szociális áramlat lefokozza majd előbb-utóbb az ellenünk támasztott túlzó nacionalista követeléseket, úgy hogy kétségbeesésre igazán nincs ok.” (1918; 32.) – „Emberi kötelességemnek tartom, hogy optimista legyek a nemzetek közötti kulturális érintkezések megindulásában. Minden pesszimizmus csak hátráltatná a világ meggyógyulását.” (1920; 49.)

A költő kultuszához ma sok vonással járul hozzá az esztergomi Babits Mihály Emlékház. Nemcsak földrajzi emelkedést tapasztalhat, aki oda fölkapaszkodik. S ha kalauzul magával viszi a Riportok… egy példányát (netán Báthori Csaba A lírikus 123 epilógja című verseskönyvével együtt), a hely szellemétől már aligha is szeretne szabadulni.

Babits Mihály: Riportok, interjúk, nyilatkozatok, vallomások, Magyar Napló, Budapest, 2018.

Fotó: Merényi Zita; Magyar Napló

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.