Akik új életet kaptak – Alkoholizmusból visszatérők tanúságtételei Leányvárról

A Katolikus Szeretetszolgálat fenntartásában működő intézmény 2004-es alapítása óta 120 Egyházhoz kötődő pácienst vettek fel terápiára. Ezt 80 fő fejezte be. 63 fő jól van, 11-en visszaestek, néhányan megszakították a terápiát, és többen időközben meghaltak. 2007 óta vesznek fel civil betegeket, közülük 209-en vettek részt a terápián, 138-an fejezték be, közülük 89 van jól, visszaesett 41 fő. Összességében 70 százalékuk kapta vissza életét, ami – összehasonlítva más terápiákkal – igen jó eredménynek számít.

Hidász Zoltán a jubileumi esemény szünetében

A Hivatásőrző Ház a Minnesota-modell alapján építi fel az egyénre szabott kezelést. A gyógyítás holisztikus szemlélettel történik: kiterjed az ember testi, lelki és szellemi dimenziójára. A terápiában együttműködik a belgyógyász szakorvos, a pszichiáter, a pszichológus, az ápoló és a terápiás munkatárs. A kezelés egyéni önismereti és csoportmunkán alapszik. A terápiás munkatárs kísérőként áll a beteg mellett, és saját felépülése tapasztalataival segíti a folyamatot. A Hivatásőrző Ház programjának integráns része a spirituális kísérés – mutatta be működésüket a jubileumi eseményen Hidász Zoltán intézményvezető.

Nyolcan vállalkoztak arra, hogy beszélnek útjukról. Közülük a legidősebb István atya, a ház első lakója. 85 évesen ma is szolgál.

Ferenc: „55 éves vagyok, verbita. 2005-ben szenteltek pappá. Nem tudom megmondani, mikor váltam alkoholistává, és azt sem tudom felidézni, mikor volt az a pont, hogy még le tudtam volna tenni a poharat, mikor még volt önuralom ehhez. Aztán teljesen függővé váltam. Mikortól beléptem a verbitákhoz, közösségben éltem, utána káplán lettem egy precíz, korán kelő és korán fekvő atya mellett. Én az ellentettje vagyok, ezért gyakran töltöttem egyedül az estét, s azt vettem észre, magamban iszom. Sűrűn elfogyott egy üveg bor egy este. Megijedtem: alkoholista lennék? Nem tartottam magam annak, és nem is foglalkoztam vele többet. Aztán kineveztek tartományfőnöknek. 38 éves voltam, alig két éve pap. Fiatal, tapasztalatlan és naiv voltam, és a mai napig konfliktuskerülő ember vagyok. Olyan helyzetek vártak, amikor meg kellett mondanom az igazat akkor is, ha tudtam, nem fognak érte szeretni. Most is tanulom, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni.

Teltek az évek, egyre többen látták az alkoholproblémámat. 2012-ben történt az első szembesítés, de ez rossz időben, rossz helyen történt. Még nagyobb volt bennem az ellenállás, próbáltam elhitetni magammal az ellenkezőjét, miközben minden este ittam. Elkezdtem járni pszichiáterhez, próbáltak elküldeni Leányvárra, de én nem engedtem, hogy segítsenek, hazudtam mindenkinek. A covid jelentette a mélypontot; már nem tudtam nem inni. Egyre több kellett. Borsodban szolgáltam, egyik este egy cigány családdal ittam. Hajnali kettőkor mentem haza, a káplán hívta a tartományfőnököt, hogy ez nem mehet így tovább, aki azt mondta, nem lát más megoldást, terápiára küld. Nem örültem, de nem mondtam nemet. 2021 januárjában érkeztem meg ide. A legnehezebb a bejövetel volt. Azt hittem, belehalok a szégyenbe. Úgy éreztem, megkaptam a szégyenpecsétet, amit többé nem mosok le magamról. Mit fognak mondani az emberek, a rokonság, a testvérek? Kiderült, sokan vártak arra, hogy elkezdjem a terápiát. Mindenki tudott a problémámról, csak én nem akartam meglátni. Úgy jöttem be, hogy előtte este még ittam. Néztem az üvegre: tényleg ez lesz az utolsó? Nem akartam elhinni. A csoda kezdete az volt, amikor beismertem, hogy alkoholista vagyok, mertem segítséget kérni, és elhittem, hogy van kiút. Isten kegyelmének, a Hivatásőrző Háznak, az itt dolgozóknak köszönhetem három és fél éve tartó józanságom.

Méltó a ház nevéhez: enélkül mindent elveszítettem volna.”

Gergely: „Leányvárra hazajöttem. Itt kaptam újra életet, és kaptam vissza papi hivatásomat. 2007-ben kezdtem a terápiát. Felismertem és elfogadtam a betegséget, amivel lehet boldogan élni. Nem gondoltam, hogy ebben még részem lesz. Itt megtaláltam magamat és az Istent, aki engem mindig keresett. 

Mindig azt gondoltam, tudom kezelni ezt a problémát. Éltem az életem, sok sikert és kudarcot értem el papi életemben, közben mindig ittam – örömre, bánatra egyaránt. Egyre rosszabb lett a helyzet. Úgy éreztem, mint papnak tökéletesnek kell lennem. Folyamatosan ígérgettem magamnak, hogy nem iszom, és mégis megtettem, és azt gondoltam magamról, hülye vagyok.

Elkezdtem tanulni élni: kezelni érzéseimet, örömöket, kudarcokat, feszültségeket, konfliktusokat, és elengedni azt, amin nem tudok változtatni. Megtanultam, hogy szabad hibázni.

Megértettem, nem hülye, hanem beteg vagyok. Az alkoholizmus nem akarat kérdése, hanem a tehetetlenség felismerése és elfogadása. Az alkoholizmus nem bűn, hanem betegség, de amikor ezt felismertem, azt is megértettem, felelős vagyok a józanságomért. Az alkoholizmus gyógyíthatatlan, progresszív és halálos betegség.

Korábban úgy véltem, Isten büntet engem. Isten nem hagyott el engem, hanem én hagytam el, amikor életem középpontjában az alkohol volt. A csendben, amitől régen menekültem, megtalálom a lelki békét és a szerető Isten jelenlétét. Tudom, Isten bízik bennem. Ezt a kegyelmet, felismerést kaptam a terápiában.

Megtanultam a jelenben élni. Ahogyan Isten engem ölel, én is megölelem magamat.

Nem bántom magam, hanem megértő vagyok magammal is. Megélni az adott napot, figyelni a bennem élő szerető Istenre. Ez a józanságom útja. Hálás vagyok Istennek és sorstársaimnak, akik segítségével felismertem betegségemet.”

Tamás görögkatolikus pap: „A feleségem hozott Leányvárra. Alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy hat hónapig maradok. Hiszen én ennél fontosabb ember vagyok, hogyan maradhatnék hat hónapig? – gondoltam magamban, és haza akartam menni.

25 éve szentelték pappá. Ekkor úgy éreztem, semmi nem tántoríthat el ettől a hivatástól. Jó, erős, határozott, sikeres pap akartam lenni, mellette tökéletes férj és családapa. Kisebbségi érzéssel küzdöttem, nem volt mögöttem papcsalád, faluról származom, megfelelési kényszer hajtott. Jó fiú akartam lenni mindenki szemében, a Jóisten előtt, a paptestvérek, főpásztorom előtt. Ehhez jó segítőtárs volt az alkohol, jófej voltam tőle, közvetlen tudtam lenni, és szabadon tudtam beszélni. Éreztem, oldja a bennem lévő feszültséget. Életem természetes velejárója lett az alkohol. Mindennapi ivóvá váltam. A feleségem és a négy gyerekem mellett is magányos voltam. Sokáig működött így az élet, aztán elkezdtek fizikai tüneteim lenni. Dadogtam, remegett a kezem. A Xanax segített a délelőtti pár józan óra elviselésében, csak a délutánt vártam, amikor az alkohol átvehette az irányítást. Egy idő után csak olyan programot vállaltam, ami előtt megvolt a lehetőségem inni. A hivatásom, a házasságom, az életem válságba került.

Katolikus pszichológus javasolta ezt a házat. Megjöttem, és élveztem azt, hogy tudok nem inni. Hálás vagyok a józan életemért. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe mindig visszahoz ide. Nem volt egyszerű rendezni az Istennel való kapcsolatomat. Megértettem, elég, ha csak pap vagyok, és

engedem, hogy Isten használjon. Az ő kegyelme tesz erőssé.”

Kati a férje révén került kapcsolatba a Hivatásőrző Házzal. Arról beszélt, mit élt át feleségként. Férje is beszélt volna, de csípőprotézis-műtéte miatt nem tudott eljönni és tanúságot tenni útjáról. „2010-ben hoztam ide a férjemet. Amikor házasságot kötöttünk, azt fogadtuk meg, hogy jóban és rosszban kitartunk egymás mellett. Ami azt jelenti, vállaljuk a következményeket. Nekem ez a következmény volt az alkoholizmus. Érzelmi viharokat éltem át, belecsúsztam a társfüggőségbe. Az a kérdés foglalkoztatott, hogyan tudok segíteni a férjemnek. Azt kérdeztem magamtól, mit tehetnek én, hogy ő ne igyon. Nem értettem, hogyan tud önmaga ellensége lenni egy értelmes felnőtt ember. A tudatlanságomban csak rossz elvárást fogalmaztam meg. Le akartam beszélni az ivásról. Piszkáltam, kiöntöttem az alkoholt, majd végső lépésként elköltöztünk a szülőfalujába. Kiderült, vittük magunkkal a problémát. Hegyeshalomban férjem ivócimborákat talált. Nekem nagy segítséget jelentett, hogy apósommal meg tudtam beszélni a gondjaimat. Nekem sokat segített, a lelki viharaimat csökkentette, hogy valakivel nyíltan tudok beszélni. Egy idő után nem voltam képes megfelelően koncentrálni a munkámra. Arra jutottam, feltárom a helyzetem a főnökömnek. Nagy élmény volt, hogy megértett engem. Kiderült érintettsége a bátyja révén, aki részt vett egy terápián. Kaptam tőle egy könyvet, mindketten elolvastuk. Kezdtem látni, mit tehetek, és mit nem.

2010-ben a férjem eldöntötte, eljön Leányvárra. Minden szombaton látogathattam. Egyik hétről a másikra érzékelhető változáson ment keresztül. Közben én is tanultam, hiszen nekem is követnem kell a programot. Megértettem, mennyire fontos a lelki béke. 

Járok az anonim alkoholisták gyűlésére. Láttam, szörnyű mélységekből vissza lehet térni. A férjem terápiáját követően életmódváltozásra kellett vállalkozunk. Nem kényelmes, de mindenképpen szükséges ez. Hogyan változzam empatikus, megértő emberré, a másik problémái felé nyitottá? Az anonim alkoholisták csoportjában tisztelet és megértés alakult ki bennem mindenkivel szemben. Az a tapasztalatom, sokat segít, ha a társ tudja, hogyan viszonyuljon a problémához. Azóta sokat olvasok, fordítok. Megtaláltam a helyem. Kijöttem a társfüggőségből.

Útmutató lett nekem: mindent szabad, de nem minden épít, nem minden használ.”

Gábor: „60 éves koromig kísért az alkohol. Eljött a pont, amikor kilátástalan helyzetbe kerültem. Úgy éreztem, az egész világ ellenem van, ezt az alkohollal kezeltem. Arra vágytam, legyen vége mindennek. Sokat elértem az életben, de ez sem érdekelt; nem bántam, ha ennek vesznie kell. Látszólag elengedtem mindent, amiért megdolgoztam. Számos baleset ért, mindig az alkohol miatt. Aztán ultimátumot kaptam a családtól. Rokoni ajánlás hozott ide Leányvárra. Először nem fogadtak. Ide sem kellettem, gondoltam. Elküldtek, végül mégis lehetőséget kaptam, hogy elkezdjem a terápiát.

Körülnéztem, kik a társaim, milyen közös dolgaink vannak. A legfájdalmasabb az önmagammal való szembesülés, a beismerés volt. Felismertem társaimban a támogató közeget – ez rengeteget segített.

A betegtársakkal harcostársak lettünk, nem hagytuk hátra egymást, biztattuk egymást: »Nem adhatod fel.« Leányvár emberi és szakmai hozzáállása segített nekem. Szeretetet kaptam, soha nem tapasztaltam megvetést, türelmetlenséget.

Megértettem: a saját lelkemben folyó háborút kell megfékezni. Van-e jövőm? Ezzel a kérdéssel ültem sokszor a kápolnában. Várakozó, ünnepélyes csendben, amikor minden megváltozott, »átölelt az Isten«. A belső küzdelem a legnehezebb. Öt és fél éve nem ittam, visszanyertem szeretteim bizalmát, megnyertem unokáim szeretetét. Rendszeresen visszajárok – Leányvár nekem menedék. Szeretek itt lenni. A csend a barátom, megtaláltam itt az életkedvet.”

Pál: „35 év telt el életemben súlyos alkoholizmusban. Kemény fickó vagyok, de az alkohol bábjává váltam. Esténként sírva ígértem a feleségemnek, hogy ez volt az utolsó. A munkahelyemen megbélyegzett az alkoholizmus. Mondani nem merték, mert én voltam a vezető.

2011-ben kezdtem meg a terápiát Leányváron. Nem akartam jönni. Itt rögtön reményt kaptam. Várakozás és öröm fogott el. Hétről hétre látogatott a feleségem. Láttam mosolygós arcát; éreztem, teli van reménnyel. Az addig feszült viszony helyett beszélgetni tudtunk. Amikor hazakerültem, az első reggel elküldtek vásárolni. Kezembe adták a pénztárcát, holott addig eldugták előlem a pénzt. Azóta felszabadult örömmel ébredek. Csodálkozva néznek rám a munkahelyen. 71 éves vagyok, 10-12 órát dolgozom.

Elmúlt a kivetettség, a családom elfogadott. Megértettem, mennyi bánatot okoztam nekik. Kiszámíthatatlan voltam, most pedig tudunk beszélgetni, meghallgatom a problémáikat, ők is az enyéimet. Hat gyerekem van. Hárman közülük féltek elkezdeni az életüket. Most végre a saját életüket valósíthatják meg. A legkisebb fiamat nyár elején szentelték diakónussá, jövőre pappá szentelik. Végre tudom teljesíteni a küldetésem: férj, apa, nagyapa, családfő vagyok. Anyagi biztonságot tudok nyújtani a családomnak. A feleségemmel az első öt év szeretetével-szerelmével élünk együtt. Sajnálom a 35 évet.

Leányváron szeretetet, gondoskodást, isteni kegyelmet kaptam. Gyerekkoromban egyetlen biztos pont az otthonom volt. A családalapításkor is ezt éltem meg. 14 éve újra az otthon a biztos pont. Újjászülettem, új életet kaptam.”

Fotó: Fábián Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír