Apa-lánya hétvége a Martineum Felnőttképző Akadémián

25 évesen

Ülünk elvonulva egy szobában, körben nyolcan apák, lopva még egymást fürkésszük – ki mi lehet a „nagybetűsben”? –, és közben a lányunkról gondolkozunk. Milyen lesz 25 évesen? Milyennek szeretnénk látni őt ebben a nem is oly távoli jövőben? Írjuk, majd mondjuk a vágyainkat vakmerően kitárulkozva egymás előtt. Beszélünk a hitünkről, az értékeinkről, amelyeket szeretnénk majd viszontlátni a gyermekünkben, miközben riaszt minket saját gyengeségünk és következetlenségünk. Hallgatva őket, melléjük képzelem a feleségeket, és az jut eszembe, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy a teher nagy része nem rajtunk van, hanem rajtuk.

Táncparkett

Előre-oldalt-zár-hátra-oldalt-zár... Zavartan bámuljuk a táncparketten kecsesen mozgó tánctanárt, amint a keringő alaplépéseit mutatja. „Velem nem sokra megy” – nevetek magamban –, de a többieken is látok némi bizonytalanságot. A tanár, az optikus, az autószerelő, a tolmács az élet más „parkettáin” szokott fellépni. De most a lányunkról van szó, ezért aztán beállunk, és előre-oldalt-hátra...

Csó-tó

Ketten. Fekszünk az őszi napsütésben a csónakház napozóján, és próbáljuk kitalálni, hogy például „Ha tehetnéd, mit változtatnál meg a világban?” Másfél napja együtt vagyunk, mostanra tágra nyíltunk a másik előtt, őszintén, nevetve jönnek a szánkra régi emlékek, gyerekkori szerelmek, iskolai csínyek. Ahogy fekszünk egymás mellett, a családon belüli szerepek is elmélyülnek: baráttá válunk egymás számára, akivel jó beszélgetni.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Magyar Kurír