Az Egyház él, az Egyház fiatal – Papokat és diakónusokat szenteltek Esztergomban

Az ünnepi szentmisén koncelebráltak Cserháti Ferenc és Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspökök, valamint az egyházmegye papsága.

A bazilika orgonájának hangja töltötte be a templombelsőt, amikor az asszisztencia a bíboros fogadására vonult a főszékesegyház bejáratához. „Oltalmazó Isten, tekints le, és nézz fölkented arcára” – szólt a bevonulási ének, majd Erdő Péter köszöntötte a szentelendőket, a jubilálókat, és kifejezte örömét, hogy a járvány lecsengése lehetővé tette, hogy megteljen újra a bazilika ünneplőkkel.

A szentlecke Szent Pál Korintusiakhoz írt második leveléből hangzott el, mely szakaszban az apostol a gyengeségével dicsekedik.

Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a te gyöngeségedben lesz teljessé”

– hallhattuk a biztató szavakat, melyek biztosítanak, hogy a gyalázat, a nélkülözés és a szorongás idején különösen megmutatkozik Isten ereje.

Az evangéliumi részt a hegyi beszédből Szent Máté apostol megfogalmazásában hallhattuk. „Senki sem szolgálhat két úrnak” – hangzott el a döntésre hívás. A gondviselésnek hála nem kell aggodalmaskodnunk semmi miatt, ha Isten országát és annak igazságát keressük.

A szentelés kérése és a szentelendők méltóságáról való meggyőződés után Erdő Péter elmondta homíliáját, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk.

*

Kedves jubiláns Paptestvérek! Kedves szentelendő Testvérek! Krisztusban kedves Testvéreim!

A mai szentmisében hálát adunk Istennek jubiláns paptestvéreink szolgálatáért, erőt kérünk mindannyiunk számára egy járvánnyal és lezárásokkal megterhelt esztendő után, de örömmel és reménységgel szenteljük fel egyházmegyénk új papjait és diakónusait.

A mai evangélium mintha különösen is a papokhoz szólna. Senki sem szolgálhat két úrnak – mondja Jézus. Nem lehet egyszerre szolgálni Istennek és a mammonnak. De miért is nem? Hátha valaki úgy gondolja, hogy teljesíti apostoli szolgálatát, de közben megtalálja a társadalmi elismerést, az anyagi jólétet, a népszerűséget, a jó közérzetet az őt körülvevő és elismerő közösségen belül. Hol itt a probléma? Ott, hogy az élet napról napra és néha drámai módon is választás elé állít bennünket Isten ügye és ezek között a szempontok között. Akkor pedig el kell döntenünk, hogy mit részesítünk előnyben.

Kimondunk-e egy népszerűtlen igazságot? Szerényen és emberséggel képviseljük-e Krisztus ügyét, olyankor is, amikor van olyan közönség, amely éppen az egyoldalú keménységünkért tapsolna meg bennünket.

Néha pedig egyszerűen a fáradtságunk, a kedvtelenségünk vagy a lustaságunk gátol abban, hogy keressük az alkalmat Krisztus örömhírének átadására.

A mai evangéliumban ezután Jézus mondásait hallottuk arról, hogy bíznunk kell a gondviselésben. Ez a bátorítás ma különösen is időszerű, nekünk, papoknak pedig a szívünkhöz szól. Sokan vannak, akik valamilyen szempontból szépnek találják a papi küldetést, mégis félnek a hivatás felvállalásától. Félnek, mert esetleg úgy érzik, hogy túl gyengék vagy nem elég tökéletesek ahhoz. De gyakran tartanak tőle azért is, mert a katolicizmus jelenleg a világ legüldözötebb vallása, mert a papokra és a püspökökre rendkívüli nyomás nehezedik, mert itt is-ott is különleges fizikai erőszak vagy gyűlöletkeltés áldozataivá válnak. A világegyházban ma a korábbinál jóval többször fordul elő, hogy valaki, akit püspökségre jelölnek, nem vállalja a kinevezés elfogadását. Sokszor érezzük azt, hogy rendkívüli mértékben kiszolgáltatottak vagyunk a külső körülményeknek, a társadalmi feladatok változó és néha hullámzó elosztásának, a különféle elvárásoknak. Nem egyszer fordul elő, hogy egy plébános, aki szereti a templomát, a sok építkezésbe belefáradva úgy érzi, hogy nem ezért ment el papnak. Ugyanakkor

Jézus arra tanít, hogy ne aggódjunk az étel, az ital, a ruházat miatt, hanem keressük az Isten országát, az Ő igazságát, a többi pedig megadatik nekünk. Ez a többi lehet az isteni kegyelem segítsége egy hosszú, munkás élet során, de lehet a vértanúság rövid útja is, amely közvetlenül a világosság és a béke országába vezet.

A mai ember gyakori lelki állapota a szorongás. Félünk a jövőtől, féltjük a világot, aggódunk a teremtett világ, az egészséges környezetünk miatt, de aggaszt sokakat az Egyház sorsa is. Szaporodnak az olyan helyzetek, amiben sokan egy kezdődő globális keresztényüldözés jeleit látják. Ne aggódjatok a holnap miatt – mondja Jézus. Az Egyházat sokan elidegenedett szervezetként akarják bemutatni még a papoknak is. Minden nehézség ellenére, a kor minden kísértésén túl látnunk kell Egyházunkban Krisztus testét és az ő uralmának szenvedésekkel teli, de ellenállhatatlan bontakozását a történelemben. 

Jézus azt kívánja, hogy a holnap miatt ne aggódjunk, hanem tegyünk meg mindent a lelkekért, az Egyházért, Krisztusért a mában. A történelem ugyanis napokból áll. Ha ma megtettük a kötelességünket, akkor mindent megtettünk. A holnapot pedig, bár tudatosan dolgozunk a jövő építésén, mégiscsak Krisztusra kell bíznunk.

Legyen biztatás és erőforrás az ő ígérete. Máté evangéliuma szerint tanítványainak ezt mondja: ha az egyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba, „nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön” (Mt 10,23).

Adjunk hálát a Gondviselésnek, hogy gyakorolhatjuk papi hivatásunkat. Kérjük, hogy a diakonátussal és a papsággal kapott kegyelem legyen különleges erőforrás számunkra, hogy átérezhessük már itt a földön is hivatásunk örömét az isteni Ige, a szentségek és a keresztény közösség szolgálatában.

Boldogságos Szűz Mária, papok édesanyja, könyörögj értünk! Ámen.

*

A szentelendő szerpapok és az áldozópapok, miután kinyilvánították szándékukat, hogy Istennek tetsző módon élik meg szolgálatukat, megígérték tiszteletüket és engedelmességüket a főpásztornak.

A Mindenszentek litániája alatt a szentelendők a földre borultak, kifejezve önátadásukat a szolgálatra. Majd a bíboros elsőként egyesével a diakónusokért imádkozott, hatalmat adva nekik a szerpapi tisztségre. Miután a három fiatalt dalmatikába öltöztették, megkapták az evangéliumoskönyvet:

Amit olvasol, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”

A felszentelt szerpapok köszöntése után az öt leendő áldozópap járult Erdő Péter elé, aki kézrátétellel adta át nekik a hatalmat feladatuk betöltésére, majd ugyanígy imádkoztak értük a segédpüspökök, a kanonokok és a számos jelen levő paptestvér is. A főpásztor imájában megemlékezett a papi méltóság ószövetségi eredetéről, és könyörgött többek között azért, hogy a szentelendők által az evangélium igéi az emberek szívében gyümölcsöt hozzanak, a bűnösök kiengesztelődjenek Istennel, és a betegek enyhülést nyerjenek.

Ezután kapták meg a stólát és a miseruhát az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye leendő papjai, majd a bíboros elmondta a felszentelés szavait, és megkente kezüket olajjal:

A mi Urunk Jézus Krisztus, akit az Atya Szentlélekkel és erővel kent föl, őrizzen meg téged, hogy megszenteld a keresztény népet, és áldozatot mutass be Istennek.” 

Ezt követően térdelve vették át a főpásztortól a kelyhet és a paténát, az áldozat bemutatásának eszközeit, e szavakkal kísérve:

Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatni. Ismerd fel és kövesd, amit teszel, és alakítsd életed az Úr keresztjének titka szerint.”

A bíboros békecsókot váltott minden újonnan felszentelt áldozópappal, majd a püspökök, kanonokok, jelen lévő papok köszöntötték őket, akik életüket most Jézusnak és a testvéreik üdvösségére adták.

A szentmise ezt követően a felajánlással folytatódott, a felszenteltek a főpásztorral együtt imádkoztak szerpapi vagy áldozópapi szolgálatuknak megfelelően az áldozati liturgiában az oltár körül.

Az áldoztatás után a bíboros elsőként kért áldást az új papoktól, akik kezüket a vállára téve egyesével könyörögtek a főpásztorért.

A szentmise végén Erdő Péter köszöntötte a jubiláns papokat is, valamint kifejezte kívánságát, hogy a budapesti eucharisztikus kongresszus elsöprő találkozás legyen mindnyájunk számára a Szentlélekkel és egymással. 

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír