Az Egyház végérvényes tanítása, hogy nem lehet nőket pappá szentelni

Az olaszul megjelent cikk magyar fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

„Maradjatok bennem, és én tibennetek! Ahogy a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem” (Jn 15,4). Ha az Egyház életet és üdvösséget tud kínálni az egész világnak, ez Jézus Krisztusba, az ő alapítójába való gyökerezettségének köszönhető. Ez a begyökerezettség elsősorban a szentségeken keresztül valósul meg, középpontban az eucharisztiával. Mivel Krisztus alapította őket, a szentségek az Egyház tartóoszlopai, melyek folytonosan fenntartják mint az ő testét és jegyesét. Az eucharisztiával szoros kapcsolatban áll az egyházi rend szentsége, amelyben Krisztus jelenvalóvá teszi magát az Egyház számára, mint életének és tevékenységének forrása. A papok hasonlóvá váltak „a pap Krisztushoz oly módon, hogy Krisztusnak, az Egyház fejének nevében cselekedhetnek” (Presbyterorum ordinis, 2).

Krisztus ezt a szentséget a tizenkét apostolnak akarta kiosztani, akik mind férfiak voltak, ők pedig továbbadták azt más férfiaknak. Az Egyház mindig kötve érezte magát az Úr eme döntéséhez, amely kizárja, hogy a szolgálati papságot érvényesen lehessen nőknek kiszolgáltatni. II. János Pál, az 1994. május 22-én kelt, Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelében azt tanította – „minden kétség eloszlatására egy olyan nagy fontosságú kérdéssel kapcsolatban, amely az Egyház isteni alkotmányát érinti”, és „azon szolgálat[a] értelmében, hogy megerősítse testvéreit” (vö. Lk 22,32) –, „hogy az Egyháznak semmilyen módon nincs jogképessége arra, hogy kiszolgáltassa a papszentelést nőknek, és hogy ezt az ítéletet az Egyházhoz tartozó minden hívőnek véglegesnek kell tartani” (4. pont). A Hittani Kongregáció pedig – válaszul az Ordinatio sacerdotalis tanításával kapcsolatban felmerült kétségre – ismételten megerősítette, hogy igazságról van szó, amely a hitletéteményhez tartozik.

Ennek fényében komoly aggodalomra ad okot azt látni, hogy egyes országokban még mindig megjelennek olyan vélemények, amelyek kétségbe vonják e tanítás végérvényességét. Annak alátámasztására, hogy az nem végleges, azzal érvelnek, hogy azt nem „ex cathedra” hirdették ki, és így egy jövőbeli pápa vagy zsinat megváltoztathatná. Ilyesfajta kételyek megfogalmazásával nagy zavart keltenek a hívők között, nemcsak az egyházi rend szentségével mint az Egyház isteni alkotmányának részével kapcsolatban, hanem a rendes tanító hivatallal kapcsolatban is, amely tévedhetetlenül képes tanítani a katolikus tanítást.

Először is, ami a szolgálati papságot illeti, az Egyház elismeri, hogy a nők felszentelésének lehetetlensége az egyházi rend „szentségének lényegéhez” tartozik (vö. Denzinger–Hünermann, 1728). Az Egyháznak nem áll hatalmában, hogy változtasson ezen a lényegen, mert éppen a Krisztustól alapított szentségekből kifolyólag születik mint Egyház. Nemcsak fegyelmi, hanem tanbeli összetevőről van szó, minthogy a szentségek struktúráját érinti, melyek a Krisztussal való találkozásnak és a hit átadásának eredendő helyét jelentik. Következésképpen nem egy olyan korláttal állunk szemben, amely meggátolná az Egyházat abban, hogy hatékonyabb tevékenységet fejtsen ki a világban. Ha az Egyház nem tud beavatkozni, annak ugyanis az az oka, hogy ezen a ponton Isten eredendő szeretete avatkozik be. Ő működik ugyanis a papok felszentelésében oly módon, hogy az Egyház mindig – történelmének minden helyzetében – rendelkezzen Jézus Krisztusnak „mint a kegyelem elsődleges forrásának” látható és hatékony jelenlétével (Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 104).

Annak tudatában, hogy az Úrnak való engedelmességből nem tudja megváltoztatni ezt a hagyományt, az Egyház arra is törekszik, hogy egyre mélyebben megismerje ennek jelentését, minthogy Jézus Krisztusnak – a Logosznak – az akarata sosem értelem nélküli. A pap ugyanis Krisztusnak, az Egyház jegyesének személyében cselekszik, és az ő férfi volta nélkülözhetetlen összetevője ennek a szentségi képviseletnek (vö. Hittani Kongregáció: Inter insigniores, 5). Nyilvánvaló, hogy a férfi és a nő közötti szerepeket érintő különbség nem hoz magával semmilyen alárendeltséget, hanem kölcsönös gazdagodásra szolgál. Emlékezzünk arra, hogy az Egyház beteljesedésre jutott alakja Mária, az Úr anyja, aki nem kapta meg az apostoli szolgálatot. Így látszik, hogy a férfi és a női nem, a teremtő által az emberi testbe írt eredendő nyelv, szerepet kap megváltásunk művében. Éppen Krisztusnak a szolgálati papsággal kapcsolatos tervéhez való hűség teszi így lehetővé, hogy egyre jobban megértsük és előmozdítsuk a nők sajátos szerepét az Egyházban, minthogy „az Úrban nincs férfi asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül” (1Kor 11,11). Ezenkívül, ily módon fényt lehet gyújtani kultúránk számára is, mely nehezen tudja megérteni a férfi és nő közötti különbözőség jelentését és jóságát, mely érinti a társadalomban teljesítendő, egymást kiegészítő küldetésüket is.

Másodszor, az Ordinatio sacerdotalis véglegességéről megfogalmazott kételyek súlyos következményekkel járnak az Egyház tanító hivatala felfogásának módjára vonatkozóan is. Fontos hangsúlyozni, hogy a tévedhetetlenség nemcsak egy zsinatnak az ünnepélyes megnyilatkozásaira vonatkozik, vagy a pápáéra, amikor az „ex cathedra” beszél, hanem a világban szerte élő püspökök rendes és egyetemes tanítására is, amikor – egymással és a pápával közösségben – a katolikus tanítást mint végérvényesnek tartandót előadják. Erre a tévedhetetlenségre utal II. János Pál az Ordinatio sacerdotalisban. Ekképpen ő nem új dogmát nyilvánított ki, hanem azzal a tekintéllyel, amelyet Péter utódaként kapott, minden kétely eloszlatására formálisan megerősítette és kifejezetté tette azt, amit a rendes és egyetemes tanító hivatal az Egyház egész történelme folyamán a hitletéteményhez tartozónak tekintett. A megnyilatkozásnak éppen ez a módja az egyházi közösségi stílust tükrözi, mivel a pápa nem egyedül akart cselekedni, hanem mint a szakadatlan és megélt hagyományra hallgató tanú. Másfelől senki sem tagadhatja, hogy a tanító hivatal tévedhetetlenül képes beszélni olyan igazságokról, amelyek szükségszerű kapcsolatban állnak a formálisan kinyilatkoztatott igazságokkal, hiszen csak ily módon láthatja el azon feladatát, hogy szentül őrizze és hűségesen előadja a hitletéteményt.

További bizonyítéka annak az igyekezetnek, amellyel II. János Pál a kérdést megvizsgálta, az az előzetes megbeszélés, amelyet Rómában a püspöki karok elnökeivel akart folytatni, akik komoly érdeklődést mutattak e kérdéskör iránt. Kivétel nélkül mindnyájan kijelentették, teljes meggyőződéssel, Egyháznak az Úr iránti engedelmességével, hogy az Egyháznak nincs hatalma arra, hogy a papszentelést nőknek kiszolgáltassa.

Ezt a tanítást XVI. Benedek is hangsúlyozta, emlékeztetve – a 2012. április 5-én tartott krizmaszentelési misében – arra, hogy II. János Pál „visszavonhatatlanul kijelentette”, hogy az Egyház a nők pappá szentelését érintően „semmilyen felhatalmazást nem kapott az Úrtól”. Ezt követően XVI. Benedek némelyekkel kapcsolatban, akik nem fogadták el ezt a tanítást, feltette a kérdést: „Vajon az engedetlenség valóban egy lehetséges út? Fel lehet fedezni ebben valamit a Krisztushoz való hasonlóvá válásból, amely minden igazi megújulás előfeltétele, vagy inkább csak azt a kétségbeesett próbálkozást lehet látni, hogy csináljunk valamit, hogy átalakítsuk az Egyházat saját vágyaink és elgondolásaink szerint?”

Ferenc pápa is kitért erre a témára. Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában újra kijelentette, hogy nem lehet kétségbe vonni „a férfiaknak fenntartott papságot, mint az Eucharisztiában önmagát adó vőlegény Krisztusnak a jelét”, és azt kérte, hogy ezt a tanítást ne a hatalom, hanem a szolgálat kifejeződéseként értelmezzük, oly módon, hogy jobban érzékelhetővé váljon a férfiak és nők egyenlő méltósága Krisztus egyetlen testében (104. pont). 2016. november 1-én, amikor Svédországban tett apostoli látogatásáról hazatérőben sajtótájékoztatót tartott a repülőgép fedélzetén, Ferenc pápa hangsúlyozta: „A nők pappá szenteléséről a katolikus Egyházban Szent II. János Pál kimondta az utolsó világos szót, és az így is marad.”

A mai korban, amikor az Egyháznak kultúránk sok kérdésére választ kell adnia, lényegi fontosságú, hogy az Egyház megmaradjon Jézusban, mint a szőlővesszők a szőlőtőn. A Mester ezért hív minket olyan életvitelre, amely elősegíti, szavai megmaradjanak bennünk: „Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Egyedül az ő el nem múló szavaihoz való hűség biztosítja Krisztusba és az ő szeretetébe való begyökerezettségünket. Egyedül az ő bölcs, a szentségekben alakot nyerő tervének befogadása szilárdítja meg az Egyház gyökereit, hogy az az örök élet gyümölcseit teremhesse.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: L’Osservatore Romano, a. CLVIII, n. 121, 2018. május 30., 6. old.

Magyar Kurír