Boldog Apor Vilmos – ahogy a szemtanúk látták (3.)

Kiss Erzsébet

Számtalanszor találkoztam Apor püspökkel és Cseh kanonok úrral, amikor meglátogattuk a szegényeket kint a barakkban. A tábor elég tetemes távolságra volt a Püspökvártól, testvérek között is megvolt vagy három kilométer. Ennek ellenére, soha nem autóval, vagy hintóval mentünk, hanem gyalog. Ő nagyon kedvesen fordult az ott élő emberekhez, mindenkihez volt egy jó szava. Általában is minden embert megbecsült, soha senkit nem nézett le, pedig hát voltaképpen báró volt. Mérhetetlen emberszeretet jellemezte a leginkább.

A háborús helyzetről nagybátyámtól értesültem. Ő reggel 7 órakor hívott bennünket telefonon, és mondta, hogy megszálltak minket a németek. Mi csak arra tudtunk gondolni, hogy mi lesz ebből, mi fog velünk történni. A valóság aztán még borzasztóbb volt. A szovjetek megérkezése után állandósultak az utcai harcok. Az asszonyok és a gyerekek a Püspökvárba menekültek, mert elterjedt, hogy ott menedéket lehet találni. Valóban, biztonságos hely volt ez! Püspök úr élelemmel és orvosságokkal is ellátott bennünket, nagypénteken azonban orosz kiabálásra lettünk figyelmesek. Egyszer csak lejött a püspök úr a nagy lépcsőn a pincébe, nyomában szovjet katonákkal. Krumplipucolásra kerestek asszonyokat. Amikor kiderült, hogy csak fiatal asszonyok és lányok kellenek a munkára, Apor püspök úr erélyesen tiltakozott. Csak azt láttam, hogy az egyik szovjet katona odalépett hozzá, megragadta a nyakában lógó püspöki keresztet, megrázta, s megfenyegette, hogy akár agyon is lőheti. A püspök úr azonban nem engedett senkit elvinni. Erre a katona dühösen megfordult, felrohant a lépcsőn. Apor utána ment, hogy lássa, nem visz-e el fentről valakit. Mi lent maradtunk, s már csak a géppuska lövések hangját hallottuk.

Számomra egész életemre kiható példakép lett a püspök úr. Annyira szerette az embereket, hogy a saját maga érdekeit nem is nézte. Egyszerűen csak segíteni akart mindenkin.

Ligetiné Peredi Mária

Nagyon sokan zsúfolódtunk össze a püspökvári pincerendszerben, amely kiterjedt földalatti labirintus volt. Nagypénteken délelőtt szovjet katonák törtek be a püspökvárba. Mi lent voltunk, így csak akkor láttuk meg őket, amikor megjelentek a pinceajtóban. Nagyon féltük, mert sok mendemondát lehetett hallani róluk. Többnyire nők és gyerekek voltak közöttünk. A szovjet katonák odajöttek hozzánk, letépték a fejünkről a kendőt, hogy lássák idősek vagyunk-e vagy fiatalok. Kiabáltak, hogy nem „Mamka”, hanem „Babka” kell nekik. Apor püspök úr látva az ellenséges, agresszív viselkedésüket, közbelépett. Jó magas, erős ember volt, s a katonák is meglepődtek a határozott fellépésén. Erélyesen felszólította őket, hogy távozzanak, s a kezével tolta őket a lépcső felé. Amikor a katonák látták, hogy nem tudnak senkit elvinni, mérgesen ordítozva elindultak a lépcsőn felfelé, püspök úrral a nyomukban. Eltűntek a pinceajtó mögött, s mi megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Aztán hirtelen lövéseket hallottunk, többen közülünk riadtan felrohantunk az előtérbe. Csak azt láttuk, hogy a püspök úr a nagykapuban áll kissé meggörnyedve. Tett még néhány lépést felénk, felemelte a kezét, levette a pileolusát, majd összerogyott. Mindannyian odafutottunk hozzá, hogy segítsünk. Sajnos az orvosok sem tudták már megmenteni.

Mély nyomokat hagyott bennem Apor püspök úr hihetetlen bátorsága és kiállása értünk, védtelenekért. Sokat imádkoztam és imádkozok ma is hozzá. Püspök úr hathatós segítségének köszönhetem azt, hogy egy súlyos baleset után talpra tudtam állni. Az orvosok is mind azt mondták, a gyógyulásomat nem nekik, hanem a Jóistennek köszönhetem. Tudom, hogy Apor Vilmos püspök közbenjárt értem.

Fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír