Búcsú Mustó Pétertől a budapesti Jézus Szíve templomban

Bár az ország több városában mutatnak be gyászszertartást az augusztus 6-án elhunyt jezsuita szerzetesért, és Hildesheimbe is nagy számban utaztak temetésére tisztelői, a jezsuita templom is teljesen megtelt a Péter atyáért felajánlott szentmisén. Nagy számban érkeztek paptestvérek és hívek a Szeged-Csanádi Egyházmegyéből, több rend szerzetesei és szerzetesnővérei, különböző generációk, akik Péter atya életéhez egy-egy magyarországi településen kötődtek.

András Attila provinciális köszöntötte az emlékezőket: „Hálát adni gyűltünk össze azért a kegyelemért, ami Péter atya által kiáradt a világba.

Ahogy Péter atya hallgatott, azzal tanított hallgatni, ahogy beszélt, azzal tanított beszélni, és ahogy figyelt, azzal tanított minket is figyelni egymásra, Istenre. Hálásak lehetünk érte Istennek.”

Patsch Ferenc homíliájában arra az emberre emlékezett, aki mindig éreztetni tudta, hogy fontosnak tartja a vele szemben állót, éreztette vele tiszteletét, és ezzel hozzájárult, hogy az illető is jobban szeresse, tisztelje önmagát. Élete nagy kegyelmének nevezte, hogy Jálics Ferenctől és Mustó Pétertől tanulhatta a szemlélődő imát, mely arra a belátásra épül, hogy van bennünk egy belső erő, ami gyógyít. Jézus léte bennünk az ima csendjében aktivizálódik, és azzal a bizalommal élhetünk, ha kitesszük magunkat jelenlétének, akkor lassan, lépésről lépésre szeretete jelenlétével megváltoztat. Türelmesebbek, gyengédebbek leszünk, több spontán életöröm lesz bennünk, ritkulnak és gyorsabban megoldódnak konfliktusaink, több pozitivitás kap teret életünkben, és könnyebb lesz szeretnünk az embereket – írta le az ima ajándékát.

Patsch Ferenc Péter atya három karizmáját emelte és fejtette ki. Péter atya nagy barátja volt a peremre szorult embereknek, a megvetetteknek. Velük vállalt sorsközösséget, sokakat támogatott, jelen volt a rászorulók életében. Ez az a terület, ahol az embernek gyakorta az az érzése, hogy kiskanállal hordja a vizet a tengerbe. De Péter atyának sikerélménye is volt. Örökbe fogadott egy latin-amerikai gyermeket, elhozta Magyarországra, ahol tanulni tudott. Felnőtt, hazatért, megházasodott, Péter atyától legutóbbi látogatásakor Petőfi-kötetet kért, hogy ne feledje a magyart.

Péter atya életének fontos része volt a költészet. Jelentős részben neki köszönhető, hogy Magyarországon megismerhettük Christian Bobin kortárs francia költő munkásságát. „Közös volt bennük annak a tudása, hogy minek van jelentősége, és minek nincs. Tudták, hogy életünknek az egészen apró dolgok tudnak új irányt adni” – mutatott rá lelki rokonságukra. Patsch Ferenc méltatta Péter atya könyveiben a költészetet, a játékos, szabad, költői megközelítést.

Péter atya a kiengesztelődés művésze volt, mesteri fokon gyakorolta a megbocsátást, megbékélést. „Két évtizeddel ezelőtt egy jezsuita körben így fogalmazta meg élete célját. »Úgy szeretnék meghalni, hogy ne legyen bennem semmi kiengeszteletlenség.« Azt hiszem, ez megadatott Péter atyának. Mindennel és mindenkivel – önmagával, Istennel, embertársaival, a természettel – megbékélve halt meg.

Élete utolsó hónapjairól Koronkai Zoltán elmondta: tavasszal diagnosztizáltak Péter atyánál hasnyálmirigy-daganatot. „Tudta, hogy hónapjai vannak hátra. Hildesheim, a bencés nővérek közössége jelentette számára az utolsó időszakban az otthont.”

A jezsuita közösség agapéra hívott a szertartást követően. Tisztelői, barátai hosszan beszélgettek, megosztva azt az élményt, tanítást, értéket, amit az elhunyt jelentett számukra. Péter atya halálában is tanított. 

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír