Egy nagyobb test részei vagyunk – Luis Ladaria beszéde a német püspökökhöz

A találkozót Pietro Parolin bíboros államtitkár moderálta, aki a tanácskozás bevezetőjében „kegyelemnek” nevezte a találkozót, melyre azon a napon került sor, amikor az Egyház Szent Péter és Szent Pál alakjára emlékezik. „Nagyon különböző alakok – hangsúlyozta Parolin bíboros –, mégis testvérek.” Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy „egységes család” legyünk, melynek tagjai vitatkoznak ugyan, de továbbra is szeretik egymást: „A szeretet uniformizálás nélkül egyesít bennünket, különbözőségeinkben is összeköt bennünket.” Ezt követően Georg Bätzing limburgi püspök, a Német Püspöki Konferencia elnöke vette át a szót, majd Luis Francisco Ladaria Ferrer bíboros, a Hittani Dikasztérium prefektusa és Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa tartott előadást.

A három beszéd szövegét november 24-én tették közzé a Szentszék napilapjában, a L’Osservatore Romanóban.

A találkozón elhangzott mindhárom beszéd teljes magyar fordítását közreadjuk, másodikként, az alábbiakban, Luis Francisco Ladaria Ferrer bíboros előadását olvashatják, aki a németországi Egyházban zajló szinodális úttal kapcsolatban öt aggályt és hozzájuk kapcsolódó javaslatokat fogalmaz meg.

Luis Ladaria, a Hittani Dikasztérium bíboros prefektusa:

EGY NAGYOBB TEST RÉSZEI VAGYUNK

Rövid felszólalásom hátterét egy részlet képezi a Szentatyának abból a leveléből, amelyet Isten Németországban úton lévő népéhez írt. Ferenc pápa az imént említett levél 9. pontjában ezt írja: „Az egyetemes Egyház a részegyházakban és azokból él [Lumen gentium, 23], ahogyan a részegyházak is az egyetemes Egyházban és az egyetemes Egyházból élnek és virágoznak, de ha elszakadnak az egész egyházi testtől, akkor meggyengülnek, romlásnak indulnak és meghalnak. Ezért van szükség arra, hogy mindig elevenen tartsuk a közösséget az Egyház egész testével, ami segít legyőzni az önmagunkba és részlegességünkbe záró szorongásunkat, hogy képesek legyünk mások szemébe nézni, meghallgatni vagy feladni a sürgős teendőket, hogy kísérjük az út szélén maradókat. Néha ez a hozzáállás a legapróbb gesztusban is megnyilvánulhat, mint az apának a tékozló fiú iránt tanúsított gesztusában, aki nyitva hagyja az ajtókat, hogy amikor a fia visszatér, nehézség nélkül bejuthasson [vö. Evangelii gaudium, 46]. Ez nem egyenlő azzal, hogy nem járunk, nem haladunk előre, nem változtatunk, sőt nem vitatkozunk vagy nem lehet más véleményünk, hanem egyszerűen annak a tudatnak a következménye, hogy

egy nagyobb test részei vagyunk, amely akar és megvár bennünket, amelynek szüksége van ránk, és amelyet mi is akarunk és megvárunk, és amelyre nekünk is szükségünk van.

Ez annak az íze, hogy Isten szent, türelmes, hűséges népéhez tartozónak érezzük magunkat.”

A most következő szavak épp annak tudatát szeretnék mindannyiunkban felébreszteni, hogy lényegileg egy nagyobb test részei vagyunk, és hogy éppen ez az Egyház minden más tagjával való közösség teszi lehetővé – ezer más gesztusnál vagy hangzatos szónoklásnál jobban – azt a vendégszeretetet, amelyre ma oly nagy szükség van az út szélén maradók felé.

És valóban sokan vannak olyanok, férfiak és nők egyaránt, akik ma már nem érzik magukat „otthon” az Úr házában, és kívül maradnak rajta. Aztán sokan vannak olyanok is, akik mélyen elárulva érzik magukat katolikus egyházi emberek – férfiak és nők – által, és már nem járnak hozzánk. Végül pedig

főleg azok vannak sokan, akik már nem éreznek bizalmat bennünk, püspökökben. És ez nem ok nélkül történik.

Gondolataink itt azonnal a szexuális visszaélések és általánosabban a klérus által elkövetett hatalommal való visszaélés fájdalmas valóságára terelődnek, és mindazokra az esetekre, amikor az Egyházként adott válaszunk nem felelt meg a helyzetnek. E tekintetben sosem fogunk belefáradni abba, hogy bocsánatot kérjünk e visszaélések áldozataitól, felajánlva nekik lehetséges segítségünket;

hasonlóképpen sosem fogunk belefáradni abba, hogy mindennap megújítsuk elhatározásunkat, hogy a kiskorúak elleni visszaélések és az egyházi férfiak és nők hatalommal való visszaélései soha többé ne fordulhassanak elő.

E szempontból biztosíthatlak benneteket, hogy a Hittani Dikasztérium minden erejével és a legnagyobb lelkiismeretességgel azon fáradozik, hogy megkapják a törvénykönyvben előírt büntetéseket azok a klerikusok, akik ilyen förtelmes bűnöket követtek el.

Ebből a szempontból több mint dicséretesnek tűnik az az erőfeszítés, amelyet a németországi Egyház a saját keretein belül tesz a kiskorúakkal szemben klerikusok által elkövetett visszaélések és a felnőttekkel szembeni erőszak bármely más formájának megelőzése érdekében, illetve ugyanígy, amikor hasonló visszaélések vagy erőszakos cselekedetek bármilyen egyházi intézményen belül történnek. Ez az elkötelezettség különös konkretizálódást nyert a 2019-ben a németországi egyház által elindított szinodális úton, amely éppen ezekben a hónapokban érkezik egy különösen fontos szakaszába.

Most pontosan „annak a tudatnak a szellemében, hogy [mindannyian] egy nagyobb test részei vagyunk, amely akar és megvár bennünket, amelynek szüksége van ránk, és amelyet mi is akarunk és megvárunk, és amelyre nekünk is szükségünk van,” illetve amelyre a Szentatya utal abban a levelében, amelyet Isten Németországban úton lévő népéhez intézett,

a Hittani Dikasztérium prefektusaként az a feladatom, hogy megismertessek veletek, tisztelt püspöktestvérek, öt sajátos aggályt, amelyek a szinodális utatokon eddig megvitatott szövegek gondos olvasásából adódnak.

Az első aggály a szövegek műfajára vonatkozik. Mivel nem szinódusról, hanem szinodális útról van szó nálatok, egyelőre úgy tűnik, nincs tervbe véve semmilyen záródokumentum. De nem kellene-e valami olyasmire gondolni, mint a szinodális út záródokumentuma vagy valami hasonló? Ez a kérdés akkor merül fel, amikor a szinodális út szövegeinek sok részletében találunk: általános kijelentéseket az Isten szent népében jelenlévő álláspontokról, utalásokat tudományos és szociológiai bizonyosságokra, még vitatott és vitatható exegetikai eredményeket, a metafizika végének és minden igazság megfogyatkozásának habozás nélküli kijelentését, az egyházi tanítás lehetséges nyilvános elismerésének általános protokolljait, és végül teológusokra és teológusnőkre való név és azonosítási lehetőség nélküli utalásokat. Ezek a dolgok talán nagyon világosak a szövegek szerkesztői és a képzett olvasók számára, de ha egy nagyobb test részei vagyunk – és ezek a szövegek (a már rendelkezésre álló más nyelvekre történt fordításaikkal együtt) kezdenek globálisan elterjedni –, nem tűnik helytelennek, ha

azt javasoljuk, hogy készítsetek egy olyan záródokumentumot vagy valami hasonlót, amelyben egy lineárisabb és a nem teljesen bizonyított állításoktól kevésbé függő fogalmazásmód juthat érvényre.

A második aggály az Egyház struktúrája és a klerikusok kiskorúakkal szembeni visszaéléseinek és más visszaélési jelenségeknek az összekapcsolására vonatkozik. Úgy tűnik, hogy a szövegekben található tárgyalásmód – a szövegek hosszúsága és több alkalommal a szükséges ismétlések miatt is – nem veszi kellően figyelembe az egyházi test sajátos jellegét. Magától értetődik, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a klerikusok által kiskorúakkal szemben elkövetett további visszaéléseket megakadályozzuk, de

ez nem jelentheti az Egyház misztériumának puszta hatalmi intézménnyé való lealacsonyítását, vagy az Egyháznak mint strukturálisan visszaéléseket produkáló szervezetnek az előzetes felfogását, melyet a lehető leghamarabb szuperellenőrök ellenőrzése alá kell vonni.

Ebből a szempontból a szinodális út szövegeiben található számos operatív javaslat legnagyobb kockázata az, hogy elveszik a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb vívmánya, nevezetesen a püspökök és így a részegyházak küldetéséről szóló világos tanítás.

A harmadik aggály az emberi szexualitásnak az Egyház tanítása szerinti felfogásával kapcsolatos, különösen ahogyan az a 1992-ben kiadott Katolikus Egyház Katekizmusában kifejezésre jut.

A szinodális út szövegeit olvasva e tekintetben az az általános benyomás alakulhat ki, hogy az Egyház tanításában szinte semmi menthető nincs ezen a téren.

Mindent meg kellene változtatni. Hogyan lehet nem gondolni arra, hogy ez milyen hatással van arra a sok hívőre, akik hallgatnak az Egyház szavára, és igyekeznek követni annak életükre vonatkozó iránymutatásait? Talán azt kellene gondolniuk, hogy eddig mindent rosszul csináltak?

Nem szabad túl könnyen azt gondolni, hogy az emberi szexualitás tisztán előttünk álló valami, és mentes attól az ambivalenciától, amelyet minden emberi – s még inkább minden, a szexualitás gyakorlásával kapcsolatos – gesztus magában hordoz.

Kívánatos lett volna, ha a szövegek szerkesztői és a szinodális út közgyűlésének tagjai óvatosabbak lettek volna, és némi bizalomat tápláltak volna az iránt a látásmód iránt, amelyet a tanítóhivatal az elmúlt évtizedekben a szexualitásról kialakított.

Az emberi lény lényegileg életteremtő és élettovábbadó jellegének megőrzése a hívők közösségének egyik nagy prófétai feladata marad az emberi lét fokozatos elüzletiesítésének mai korában.

A negyedik aggály a nők Egyházon belüli szerepével kapcsolatos, különösen a nők pappá szentelésének lehetőségét érinti. Ebben az esetben is úgy tűnik, hogy a szinodális út szövegei elmaradnak a tanítóhivatali állásfoglalásokat elfogadó hermeneutikától, és mindent a következő megállapításra redukálnak: a nők alapvető méltóságát nem tartják tiszteletben a Katolikus Egyházban, mert a nőknek nincs lehetőségük arra, hogy papok legyenek. A tanítóhivatal álláspontja valójában sajátosabb jellegű. E tekintetben

a döntő pont nem az, hogy a Katolikus Egyházban a nőknek nincs lehetőségük az egyházi rend szentségében részesülni; a döntő pont az, hogy el kell fogadni azt az igazságot, hogy „az Egyháznak nincs jogképessége arra, hogy nőket pappá szenteljen” (Szent II. János Pál: Ordinatio sacerdotalis).

Itt kapja meg teljes értelmét annak átérzése, hogy egy nagyobb test részei vagyunk, egy olyan testé, amely nem megkülönböztetések nélküli, hanem egy olyan testé, amelynek vezetői feladatát az Úr Jézus kifejezett akaratából Péter és utódai látják el. Szeretném rögtön hozzátenni, hogy a szinodális út legutóbbi határozatai, melyek a Szentatyához, Ferenc pápához kívánnak fordulni azzal a kéréssel, hogy nyissa meg újra ezt a kérdést, minden bizonnyal tompítja a nők pappá szenteléséről szóló konkrét szöveg igen polemikus hangvételét, s ezért csak hálásak lehetünk. Természetesen továbbra is fennáll a szinodális út e szövegeinek végső rendeltetésére vonatkozó kérdés. A testvéri javaslat továbbra is az, hogy jussatok el egy higgadtabb szintézishez, mely határozottan nagyobb összhangban áll azzal az „érzéssel, hogy lényegileg egy nagyobb test részei vagyunk”, és amely felszólalásomat vezérli.

Az ötödik és egyben utolsó aggály az egyházi tanítóhivatal gyakorlására, különösen a püspöki tanítóhivatal gyakorlására vonatkozik. A szinodális út szövegeiben szinte teljesen elfelejtődik a Dei Verbum zsinati konstitúció kijelentése, és különösen a hit apostoli utódlásnak köszönhető áthagyományozásának kérdése: „Annak érdekében, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy »átadták saját tanítóhivatalukat«” (DV 7).

Már az Újszövetség megírása előtt ugyanis létezett az Úr Jézus tanítványainak – férfiaknak és nőknek – a közössége, akik arra kaptak meghívást, hogy a földön élő összes embernek elvigyék a mindenkit szerető Isten örömhírének üzenetét. Ez a közösség azonban egy rendezett közösség, mely egy vezetőre épül, aki Péter, és a tizenkettő vezetése alá van helyezve, akiknek az a feladatuk, hogy hitelesítsék az Úr többi tanítványának – férfiaknak és nőknek – a tanúságtételét. Az évszázadok során a mennyek országára irányuló diakóniának – mindenki diakóniájának – ezt a rendjét éppen a püspökök jelenléte és küldetése, és különösen Róma püspökének jelenléte és küldetése tette lehetővé; akinek épp ezért különleges feladata, hogy mindenkit kísérjenek, hogy a szeretetet igazságban és az igazságot szeretetben élje meg. És ha igaz, hogy

a tanítóhivatal Isten igéjének ítélete alatt áll, akkor az is igaz, hogy Isten igéje éppen a püspökök és különösen Róma püspöke tanítóhivatalának gyakorlása által válik élővé és hangzik fel élő módon.

Milyen megnyugtató minden püspök számára annak tudata, hogy mindig cum Petro és sub Petro [Péterrel egységben és Péternek alárendelve] áll!

Ezért nem lehet egyenlőségjelet tenni eme igen kényes és a Katolikus Egyház életében döntő fontosságú feladat, valamint az Egyházon belüli más szolgálatok, például a teológusoknak és más tudományok szakértőinek szolgálata közé.

Tisztelt püspöktestvérek, ezek azok az aggályok, amelyeket annak az érzésnek a szellemében, hogy mindannyian lényegileg egy nagyobb test részei vagyunk, a figyelmetekbe szerettem volna ajánlani. Az egyetemes Egyháznak szüksége van a Németországban élő egyházra, ahogy a Németországban élő egyháznak is szüksége van az egyetemes Egyházra.

De akarnunk kell, hogy „szükségünk” legyen egymásra, akarnunk kell megvárni egymást, akarnunk kell az életnek és az úton járásnak ezt a közösségét.

És valójában pontosan ez az, amire a ti őszinte és mélységes vágyatok irányul, hogy tudniillik egyre inkább olyan Egyház legyünk, amelyben mindenki otthon érezheti magát, amelyben mindenki egy család részének érezheti magát, olyan Egyház, amelyben Isten mindenkinek megmutatja az ő arcát, mint Atya, Fiú és Szentlélek, különösen most, azok után a drámai időszakok után, amelyeket a kiskorúak ellen klerikusok által elkövetett szörnyű visszaélések nagyfényre kerülése, és ezeknek néhány püspök részéről a helyzet súlyának nem mindig megfelelő kezelése miatt átéltünk.

Áldja meg az Úr az egymásra való szükségünkre irányuló akaratunkat!

* * *

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás és fotó: Osservatore Romano

Magyar Kurír