Egy római templom padlása őrzi a náci megszállás alatt ott bújtatott zsidó gyerekek emlékét

Egy kis ajtó nyílik egy régi csigalépcsőre, amely az oltár mögött visz fel több mint húsz méterrel magasabbra. Áthalad az apszis fölött, és még feljebb létra vezet egészen a harangtorony aljáig, ahonnan egy szűk és hosszú folyosó kezdődik. Francesco Pesce, a római Santa Maria ai Monti-templom plébánosa vezeti a csapatot elemlámpa fényénél vissza a történelembe. Ahhoz a soha véget nem érő 1943-as télhez, amikor az Örök Várost a nácik elfoglalták, és zsidók ezreit vitték el megsemmisítő táborokba. Itt, ennek a 16. századi templomnak a padlásán, néhány lépésre a Colosseumtól rejtettek el és mentettek meg az elhurcolástól legalább tizenöt, a városnegyedben lakó zsidó kislányt.

„Ezeknek a boltíveknek az árnyékában leltem menedéket” – olvasható a gyermekmagasságú búvóhely falán, felette aláírás, szénnel: Aida Sermoneta. Kicsit arrébb rajzok láthatóak: házak, egy harangtorony, fegyveres katonák, gyerekek. Egy elegáns nőalak: „Talán Eszter királynőt ábrázolja, akinek egy áldozati kenyér van a kezében” – magyarázza a plébános az elemlámpa fényénél.

A lányok nagy részét a Szent Szív nővérek látták vendégül a plébánia melletti bentlakásos lányiskolában. A legnehezebb pillanatokban, amikor a nácik átkutatták a házakat, bezörgettek a negyed kolostorainak kapuján is, a templom padlásán lévő sötét búvóhelyen rejtették el őket. „Az elődöm, Guido Ciuffa helyezte őket biztonságba. Egyikük még életben van – meséli Francesco atya –, soha nem tudta elfelejteni a katonák lépteinek zaját, mikor a macskaköveken jöttek a Baccina utca felől, a szenvedést, hogy nem voltak ott a szüleik, és a félelmet, amikor hívták őket, hogy rejtőzzenek el odafent, amikor sietve fel kellett menniük a csigalépcsőn és futva végigmenni a hosszú folyosón a búvóhelyre, ahol sokszor hosszan kellett várakozniuk, amíg el nem múlt a vészhelyzet, miközben a mennyezetről lelógó villanykörte lengését figyelték.” A villanykörte vezetéke még mindig ott van. És alatta még olvashatóak a nevek: Matilde, Carla, Clelia, Anna.

Amikor Róma nyílt város volt, ki volt szolgáltatva a németeknek, akik a város falai és sikátorai között keresték a menekülőket, a rejtőzködőket. A megszállt Rómában, ahol a horogkeresztesek a pápa ablaka alatt ott álltak, a nácik majdnem kétezer zsidót elfogtak. A koncentrációs táborokban, az ardeatinai árkoknál (Fosse Ardeatine) haltak meg. Körülbelül tízezren azonban túlélték, magánlakásokban, kolostorokban és plébániákon, kórházakban, a Szentszék intézményeinél és szentszéki területeken rejtőzködve, és az őket segítők közül néhányan a Világ Igaza elismerést kaptak.

Már ismert a katolikus intézmények listája, amelyekben Róma különböző negyedeiben befogadtak és elrejtettek zsidókat, hogy megmentsék őket attól a vérengzéstől, amelyet a zsidó közösség elszenvedett Auschwitzban a Soá idején. Ez a régi plébánia és plébánosa, Giudo Ciuffa is rajta van a listán. 2007-ben emléktáblát állítottak a sekrestye mellett, az olasz főváros zsidó közössége ezzel fejezte ki köszönetét az azon a télen megmentett életekért. A felirat így szól: „A Madonna dei Monti plébánosa, az Isteni Szeretet Leányai és a Szent Szív Leányai befogadták Izrael üldözött és elnyomott gyermekeit. E falak árnyékában menedékre leltek, és megmenekült az életük.” Nem véletlenül ismétli a felirat azokat a szavakat, amelyek a harangtorony alatti búvóhely falára írtak. Éppen az egyik túlélő kezdeményezte, hogy állítsanak márványtáblát. A befogadottak személyazonosságát mindig diszkréten kezelték. Ezt a diszkréciót az idők során mindig tiszteletben tartották. De történetük, amely azon idők történelmének része, elevenen él a városnegyed emlékezetében. Mint ahogy a családnevek emléke is: Di Veroli, Di Consiglio, Di Castro…

Arról az 1943. október 16-i hajnalról, amikor egész zsidó családokat raktak Rómában teherautókba és deportálták őket, így írnak a plébánia melletti rendház bentlakásos iskolájának visszaemlékezésében: „A diákok száma egyre nő. Nagy jövés-menés van nálunk; sok ember kéri, hogy fogadjuk be. Vannak fiatal lányok, akik itt nevelkednek. Mások azért csatlakoztak, hogy megmeneküljenek a fenyegető veszélytől, átléptük velük a keretet. A házfőnöknőt köztiszteletben álló papok kérték, hogy fogadjon be nagyszámú, hatvannál is több kisfiút és kislányt, akik nálunk biztonságban lehetnek. Több tennivaló lett, de ez az irgalmasság cselekedete, és Isten számba veszi majd. Csak őbenne van a bizodalmunk, ő tart meg minket. De mikor ér már véget ez a pusztító háború?”

Francesco atya visszahozza a feledésből azokat a hétköznapi embereket, akik – amikor a gonosz kopogtatott az ajtajukon – nagy bátorsággal testvérként viselkedtek. Elmeséli zsidó családok történetét, akik a plébánia társadalmi életének szerves részei voltak. Római családok voltak, tehát mindenki úgy tekintett rájuk, mint egyazon család, Isten népe tagjaira. És a nép tagjainak e hálója olyan szolidáris, megtartó erő volt, amely a barbárság idején még jobban megerősödött. Az igazi testvériség tanúságtételeinek emlékét őrizzük itt” – mondja el a plébános.

A templom előtti téren elmeséli, az emberek éppen ott mentették meg a náci gyűlölet elől a Di Veroli család kislányát, Estert. Rávetették magukat a náci tisztre, a lábát taposva kiáltozta mindenki: „A kistestvérem! Ő a kistestvérem!... Engedjétek el!” Ha a harangtorony felé nézünk, látszik a csigalépcső melletti kis ablak... „Azokat a kislányokat – mondja Francesco atya – mind egyazon szeretet mentette meg: a nővéreké, a plébánosé... egy egész nép szeretete, egy népé, amely itt egyetlen családdá vált.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Avvenire

Magyar Kurír