Egy szerzetes és egy művész a hivatásról és a böjtről – Elkezdődött a CiszterNet tavaszi programja

A Ciszterci Diák és Cserkész Alapítvány az Emberi Erőforrások Minisztériuma Nemzeti Tehetség Programja támogatásával a CiszterNet program keretében három alkalomból álló beszélgetéssorozatot szervezett a hit, a tudomány és a művészet kapcsolatáról.

A hallgatóság az első alkalmon kötetlen, olykor mélyen elgondolkoztató, máskor vidám, nevetésre okot adó beszélgetés résztvevője lehetett. A kötetlenség, az őszinteség és a vidámság már a beszélgetés elején meghatározta az estet, amikor némi polémia alakult ki az örökfogadalmas szerzetes és a négygyerekes, házas édesapa között, vajon melyikük élete szabadabb.

A szerzetes hangsúlyozta, ő egy feladatra, a hivatására koncentrálhat. Megjegyezte, a párok a házassággal is örök fogadalmat tesznek. Hozzátette: szokták mondani, hogy a házasság a legszigorúbb szerzetesrend, hiszen az ember gyermekei által is egy életen át egyetlen emberhez köti magát. Papként szerzetes tanárként ő szabadabbnak érezheti magát, mint a családban élők. Ákos – megemlítve, hogy felesége is a hallgatóság közt ül – nagy derültséget keltve mondta: szerinte is Örs atya a szabadabb.

A hivatásról, annak kialakulásáról szólva a ciszterci szerzetes megjegyezte, hogy gyerekkorában cukrász vagy női fodrász szeretett volna lenni, mert azt gondolta, hogy e szakmákat űzve valami szépet alkothatna. Végül szerzetesként is ezen munkálkodik: a lelkeket próbálja szebbé, jobbá tenni. Hivatására a kecskeméti Piarista Gimnázium elvégzése után talált rá, a továbbtanulást latolgatva hallotta meg Isten hívását a papi, majd a szerzetesi életre. Örs atya azonban azt is kiemelte, hogy az Istennek szentelt élet összeköti a szerzetest és a házas embert, hiszen az minden keresztény ember feladat.

Ákos hangsúlyozta, hogy az apaság is életre szóló hivatás, melyet kiegészít, kiteljesít a művészete, a zenélés, az irodalom, melyek számára örömet, boldogságot, megelégedettséget adnak. Hangsúlyozta, zenei pályáján is a magyar írók, költők indították el. Mesélt azonban arról is, hogy miként kezdődött zenei pályafutása a Fazekas-gimnáziumban, ahol egy fiatalabb iskolatársa meghívta egy zenekarba énekesnek. Amikor erre igent mondott, kiderült, hogy a „zenekar” vele együtt két tagból állt.

Ákos hitének alakulásáról, fejlődéséről is vallott. Mint mondta, a hittel komolyan akkor kezdett el foglalkozni, amikor a gimnáziumban szerelmes lett egy lányba, aki vallásos volt. Első nagy eszmélése pedig öccse nászmisés esküvőjén történt, amikor a pap beszéde, viselkedése ráébresztette, hogy az ott történt pillanatok nem csupán megszokott formát képviselnek. Beszélni akart az eskető pappal, mert szomjúságot érzett a hit iránt. Így történt, hogy három gyermeke születése után az oltár előtt is örök hűséget fogadott feleségének. A két beszélgetőtárs szólt arról is, hogy naponta kell megtérni, hiszen még Jézus se tudott tökéletes tanítványokat maga mellé hívni, ők is gyarlók voltak. Az egyik elárulta, a másik háromszor megtagadta, s voltak, akik kételkedtek benne.

A nagyböjti időről szólva az elcsendesedésre, annak hiányára terelődött a beszélgetés. Ákos elmondta, hogy a családban próbálja gyerekeit is erre biztatni, de úgy érzi, mindezt nem lehet előírni, csupán jó példával lehet mintát adni másoknak. Örs atya a csend fontosságáról, a benne rejlő óriási jelentőségről beszélt. Kiemelte, hogy a mai világban ezt semmi nem segíti. Pedig az igény rá ma is megvan a fiatalokban. Példaként említette, hogy az iskolában van egy hét, amikor a tanórákat a Budapesthez közeli hegyekben tartják, s a hittanóra része, hogy húsz percig mindenkinek csendben kell maradnia, távol a másoktól – amolyan „remetepróba” ez. Szkaliczki Örs szerint a diákok, amikor erről az egy hétről beszélnek, gyakran ezt említik a legnagyobb élményként.

Nehéz, tragikus helyzetekről is beszélt Szkaliczki Örs és Kovács Ákos. Az elmúlásról, a halálról és az elengedésről, a gyermekek felnőtté válásáról. Ákos édesapja haláláról is beszélt. Mint mondta, egy gyermeknek legtöbbször az édesapja a legerősebb, a legokosabb, egyszóval ő a mérce. Édesapja a már felnőtt gyermekét is sokszor gyerekként kezelte, ami talán természetes is. Betegsége során gyengülve, a halálos ágyán azonban kölcsönösen el tudták egymást engedni. Az apa tovább él fiában, a fiú pedig megélte apja elesettségét is.

Örs atya egy haldokló édesanya történetét osztotta meg, aki szinte az utolsó pillanatig próbált mindent megtenni gyermekeiért, majd a halála előtti pillanatokban a mosolyán látszott, hogy másra, a Gondviselésre bízza őket.

A közeledő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is szóba került az est során. Szkaliczki Örs megjegyezte, hogy nagyon nehéz a hittől távolabb állókat egy ilyen rendezvénysorozattal megszólítani, de meg kell próbálnia a szervezőknek, akiket bizony „nem irigyel” ezért a feladatért. Abban a beszélgetőtársak egyet értettek, hogy parancsszóra nem lehet a fiatalokat a hit felé terelni, de példaadással fel lehet bennük ébreszteni iránta a vágyat. Közeledni kell Jézushoz, jó úton kell járni, azon megmaradni, hiszen nem csupán az ember közeledik Istenhez, hanem Isten is közeledik ezen az úton az ember felé. Aki keresi Őt, az előbb-utóbb rá fog találni.

Fotó: Merényi Zita

Bókay László/Magyar Kurír