Egyesül a két ferences rendtartomány

A ferences rend magyarországi története a XIII. századig nyúlik vissza: a magyarországi megtelepedés már Szent Ferenc életében megkezdődött. A középkor folyamán gyorsan terjedt a ferencesség Magyarországon, nemcsak a királyok támogatása, hanem a nép szeretete miatt is. Ez utóbbi tovább erősödött a török megszállás idején, amikor a hódoltsági területen egyedül a ferencesek biztosították a katolikus egyház szolgálatát. Nem volt véletlen, hogy a nép csak „barátoknak” hívta őket.

A történelem folyamán nem egyszer sorsfordító helyeken tűntek föl: Kapisztrán Szent János Nándorfehérváron, Tomori Pál Mohácson, Bárkányi János Szécsényben és Rákóczi nevelőjeként, Albach Szaniszló Széchenyi István gyóntatójaként. Szolgáltak a pestisek idején (például Gyöngyösön), a szabadságharcban (Gasparich Márk), mentettek zsidókat a Soá idején (Károlyi Bernát), vérüket áldozták a magyarságért (Kiss Szaléz).

Nemcsak az egyházi szolgálatban, hanem a kultúra megőrzésében és művelésében is szorgoskodtak. Erről tanúskodik többek között a gyöngyösi Műemlék Könyvtár felbecsülhetetlen értékű könyveivel.

A huszadik század folyamán több alkalommal is jelentős veszteségeket szenvedett a magyar ferencesség: 1920 után több nagy hagyománnyal rendelkező kolostorát vesztette el mindkét provincia (Pozsony, Máriaradna), 1950-ben pedig az állam megegyezésnek nevezett diktátumot kényszerített az Egyházra. Ebben csak 72 ferencesnek és egy rendtartománynak maradt hely.

1989-ben újraindult a Szűz Máriáról nevezett Magyar Ferences Rendtartomány is, így tizenhét évig ismét két ferences rendtartomány működött Magyarországon.

Rendi előírások nyomán azonban szükségessé vált a két rendtartomány egyesülése. Egy hosszabb előkészítő szakasz után ez válik teljessé 2006. június 24-én, a Ferenciek terei ferences templomban, a 11 órakor kezdődő szentmisén. Ekkor kerül sor az új ferences rendtartomány nevének, szolgálattevőinek megnevezésére is.

Böjte Mihály delegatus generalis

Kép: www.medioevoinumbria.it