Egymás jobb megértéséért – Wagner Nándor a Műcsarnokban

Wagner Nándor nevét valószínűleg elég kevesen ismerik hazánkban, pedig egyik emblematikus alkotása, a Földanya, a budai Vár területén, az Ostrom utca sarkán áll, talán nem a legjobb helyen, két út találkozási pontjában. A szobor földünk gömb alakját idézi meg. Két stilizált alak, anya és gyermeke összebújnak, menedéket keresve a világ zaja elől, hiszen egy család számára minden korban a biztonság a legfontosabb. Elképesztő aktualitása van ennek az alkotásnak ma, amikor tízezrek menekülnek az ukrajnai háború elől.

Wagner Nándor a Műcsarnokban látható életmű-kiállítása mindenképpen hiánypótló, hiszen azért ismerik kevesen a művészt, mert az életútja szokatlan. Svédországban, majd haláláig Japánban alkotott, művészete ott teljesedett ki igazán. De lássuk közelebbről, hogyan alakult az élete.

Száz évvel ezelőtt, 1922-ben született Nagyváradon. Az ottani műszaki iskolában építészetet tanult. Budapestre költözése után 1940–1941, illetve 1946–1947 között a Képzőművészeti Főiskola szobrász tanszékének hallgatója volt. Az 1950-es évektől szerepelt kiállításokon, szoborpályázatokon, és köztéri megbízásokat is kapott. 1956-ban szerepet vállalt a forradalmi eseményekben, emiatt feleségével, Győrffy Dórával és három gyermekükkel – az ifjabb Nándorral, Zoltánnal és Katalinnal – Svédországba emigráltak. Lund városában telepedtek le, ott született negyedik gyermekük, Bálint. Viszonyuk azonban megromlott, legidősebb fiuk, Nándor egy motorbalesetben életét vesztette. Wagner a tragédia után egy évig meditált, ebből az időszakból ered későbbi taoizmusa: felismerte, hogy az élet végessége ellenére metafizikai síkon lehetséges az összetartozás. Válásához hozzájárult, hogy egykori tanítványával, Akiyama Chiyo képzőművésszel egymásba szerettek, később össze is házasodtak. Wagner tekintélyes művészi hírnévre tett szert Svédországban, számos köztéri alkotását avatták fel, mégis viszontagságosnak érezte a bevándorlók helyzetét. Új feleségével végül 1969-ben Japánba költöztek. S itt álljunk is meg egy pillanatra!

Járjuk körbe, nézzük meg a legnevezetesebb alkotását, amely a Filozófiai kert címet viseli, Egymás jobb megértéséért alcímmel. A Műcsarnok közepén, az impozáns kupola alatt kapott helyet ez a sokatmondó, nagyszerű mű. Az az érzésünk, mintha valódi bronz szobrokat látnánk, pedig nem, ez egy háromdimenziós nyomtatással készült nyolcalakos műegyüttes. Érthető, hiszen a szabadban felállított eredeti szobrokat nem lehetett behozni a kiállítótérbe, már csak a méretük miatt sem, ezért ez a modern megoldást választották, ami igazi telitalálat. A nyolc alak „őrzi az ősi filozófiai eszméket, és az emberiség egységének hitét közvetíti” – olvashatjuk a magyarázó szövegben. Wagner két évtizeden át, 1977 és 1997 között dolgozott ezen a művén, melynek bronzból készült változatát a budapesti Gellért-hegyen és Japánban is felállították. A nyolc figura a monoteista vallások közös értékrendjét hangsúlyozza. A belső körben az egyistenhitű vallások alapítói, illetve egy filozófus áll, mindannyian a közös lényeget szimbolizáló fénylő gömb felé fordulnak, ami Istent jelképezi. Ábrahám, a zsidók ősatyja arcra borulva imádkozik, de megtalálhatjuk itt Ehnaton fáraót, az egyiptomi vallás megújítóját és Buddhát is, aki a jómódot hátrahagyva földi életét a meditációnak szentelte. Jézus is jelen van, a kereszténység alapítójaként. Mindegyik szobor keleties jellegű, ezt tükrözi öltözékük, s ezt erősítik a tömören zárt formák is, nyoma sincs a felesleges, részletező naturalizmusnak. Lenyűgöző, drámai hatást keltenek a világ vallásalapítói, nagy gondolkodói. Ez a szoboregyüttes mindenképpen Wagner Nándor főművének tekinthető. Az alkotó így fogalmazta meg szoborcsoportjának ma is aktuális üzenetét: „Együttműködés egymás jobb megértéséért! (…) Hogy a különböző kultúrák és vallási irányzatok képesek legyenek közelebb kerülni egymáshoz, vissza kell térnünk ahhoz, ami összeköt bennünket.” Napjainkban már gyakrabban olvashatunk erről, de a szoborcsoport készítése idején még egészen újszerű meglátás volt ez.

A mostani kiállításon a művész pályakezdésének éveiből is láthatunk szobrokat. Székesfehérvárról érkeztek; a negyvenhat darabból álló szoboranyag a művész külföldre távozása után egy befalazott raktárban pihent egészen a 2010-es évek elejéig. Wagner műterme Budapesten a Várkert bazárban volt, itt dolgozott egészen 1956-ig, amíg el nem hagyta az országot. Sikeresen szerepelt a Hunyadi János és a Dózsa György emlékét megörökíteni hivatott szoborpályázatokon, ám végül mégsem az ő munkáit avatták fel. Akkor készült szoborterveinek gipszváltozatai azonban fennmaradtak, s most a kiállításon is megtekinthetők.

Wagner Svédországban a lundi egyetemen kapott rajztanári állást. Eleinte nem voltak szobrászati megrendelései, ezért grafikákat, akvarelleket készített. Később persze változott a helyzet, megbízásokat kapott. Az akkori időkből az egyik fontos alkotása a Táncoló gyerekek című szobra. Kidolgozta a krómacél öntésének módját, ami egy új, speciális szobrászati technológia volt. Ezekben az években elhagyta a realizmus talaján álló figuratív szobrászatot, és a nonfiguratív ábrázolás felé vonzódott. Ebben a szellemben készült az Angyal című krómacél alkotása is, amely a II. világháború lengyel áldozatainak és menekültjeinek emlékműve. Az erősen stilizált műben kissé nehéz felfedezni az előre lépő, segítségért kiáltó angyal alakját. Ez és több más köztéri szobra persze csak fényképen szerepel a kiállításon.

A svédországi periódus Wagner szakmai karrierjének kiteljesedését hozta el. Ezt az alkotói korszakát a már említett krómacél használatán kívül a formarend, a lépték és a környezetbe illesztés harmóniája jellemzi. Az itthoni ideológiai korlátoltság után az emigrációban egyéni művészi törekvéseit is meg tudta valósítani. Akiyama Chiyóval való házasságkötésük után közösen úgy döntöttek, hogy Japánba költöznek.

A házaspár Tochigi prefektúrában, Mashiko városában, a japán fazekas- és kerámiaművesség központjában telepedett le, ahol Wagner Nándor immár harmadszor kezdte újra művészi karrierjét. Feleségével közösen építették fel műteremlakásukat. Ehhez kapcsolódik a kiállításon is bemutatott teaház, a művészeti iskolának helyet adó kollégium és stúdió, illetve a Tao Intézet. Az épületegyüttes ősi japán elveket követve, környezetbarát módon készült, ötszög alapú tömbök biztosítják a földrengés és a tájfun elleni védelmét. A művész halála óta az épületkomplexum évente két Wagner-kiállításnak ad helyet.

A Műcsarnok tárlatán fényképeken láthatjuk a teaházat, amit Wagner a mashikói kertjében épített. Mellette áll a Filozófiai kert szoboregyüttesének egyik változata. Japánban a teafogyasztás szertartásának hagyománya a 9. századra nyúlik vissza. A japán filozófia szerint az emberi életben minden találkozást meg kell becsülni és megünnepelni, mert mindegyik egyszeri és megismételhetetlen. A filozófiai tanítások alakították a japán építészeti, kertrendezési és képzőművészeti irányzatokat, s a teázás kultúrája is ezeken alapul. Wagner is ennek szellemében alakította ki kertjét, műteremházát és a teaházat is.

„Wagner Nándor szobrászati eszköztára a kezdetekről nagyon gazdag, mind anyaghasználatában, mind formakincsében. Magas fokú szakmai minőség párosul egy szemlélődő, a dolgok mélyére tekintő gondolkodásmóddal. Alkotásaiban minden tömeg és formakapcsolat, minden részlet kidolgozása kiemelkedő szobrászi látásmódot és mesterségbeli tudást tükröz. Művei nagy része agyagból mintázott, majd kiégetett, illetve bronzból vagy acélból készített figurális szobor. Az agyagból mintázás lehetővé teszi mind a nagyobb homogén felületek és tömegek, mind a finomabb részletek megformálását” – hangzott el a kiállítás megnyitóján Gergely Éva szobrászművész megnyitóbeszédében.

A tárlaton láthatjuk azokat a nagyszerű portékat is, amelyeket a fiatal, tehetséges szobrász, Solti András készített Wagner Nándorról és japán feleségéről, Chiyo Akiyama-Wagnerről.

A Wagner Nándor 100, A bölcselet szobrásza című életmű-kiállítás 2023. február 5-ig látogatható a Műcsarnokban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.