Együttérezni a rászorulókkal – Beszélgetés a Szent Erzsébet rózsája díj idei kitüntetettjével

– Több mint három évtizede szervezi a rászorulók segítését. Hogyan látja, az élete folyamán mely élmények, döntések, motivációk alapozták meg ezt a küldetést?

– Zalaegerszegen születtem, hat hónapos voltam, amikor édesanyám meghalt. Hárman voltunk testvérek, apám egy özvegyasszonyhoz költözött velünk, majd hamarosan behívták katonának. Ott maradtunk egy idegen családban. Édesapám pedig nem tért vissza, francia hadifogságban halt meg; nem sikerült kideríteni, hogy hol, csak a holttá nyilvánításáról szóló dokumentumot kaptuk meg. 

Később az egyik testvéremet is elvesztettük, így már csak ketten maradtunk. Engem a keresztszüleimhez helyeztek, a testvérem a nagyszülőkhöz került. 1948-ban tehát szétválasztottak minket. Így kezdődött az életem.

A gyerekkoromban átélt veszteségek, viszontagságok bizonyára szerepet játszanak abban, hogy meg tudom érteni a rászorulókat, együtt tudok érezni velük.

– Hol járt iskolába? 

– A keresztszüleim egy kis tanyán laktak, így egy zalai kisközségi általános iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Nemrég elővettem és megnéztem a bizonyítványomat, tele van, jeles osztályzattal; meglepődtem, milyen jó tanuló voltam. Nem tudom, hogyan értem el ezeket az eredményeket, hiszen a tanyán már kicsi koromtól befogtak a mezőgazdasági munkába. Szerettem volna továbbtanulni, de a sok teendő, a jószágokkal való foglalkozás, a kapálás, az aratás mellett erről szó sem lehetett. Tizenhárom éves koromban súlyosan megbetegedtem, kórházba kerültem, s ez meghatározó élményt jelentett, kihatott a további életemre.

– Mi történt? 

– Fertőző májgyulladással vittek be a zalaegerszegi kórházba, ahol több hetet töltöttem. Megérintett a kórház szépsége, elbűvölt az a sok fehérség, felfigyeltem az ott dolgozók munkájára. A tanyán minden ruha, szövet színes volt, mert így kevésbé látszott rajta a kosz, a kórházban pedig minden ragyogott a fehérségtől. Engem is fehér ruhába öltöztettek. Hamar megfogalmazódott bennem, hogy ápolónő szeretnék lenni.

Édesanyám másik testvére Budapesten lakott. Az életemben a nagy változás akkor következett be, amikor kaptam tőle egy levelet, hogy utazzak hozzá, szeretné, ha vigyáznék a gyerekeire, mert neki munkába kell járnia. Így kerültem a fővárosba. A keresztszüleimtől már azzal a tudattal búcsúztam el, hogy ápolónő leszek. A kicsi bőröndömbe eldugtam a születési anyakönyvi kivonatomat, nálam voltak a legfontosabb irataim, s talán még egy váltásra való ruha vagy annyi se. 

– Hogyan teltek a napok Budapesten? 

– Vigyáztam a gyerekekre, s éppen karácsony közeledett, amikor az újságban egy hirdetésre lettem figyelmes: ápolónői tanfolyamra kerestek jelentkezőket általános iskolai végzettséggel.

Este aláhúztam ezt a hirdetést kék tollal, s az újságot kitettem az asztalra, hogy lássák a felnőttek. Meg is kérdezték: te tényleg ápolónő szeretnél lenni? Igen, régóta ez a vágyam – válaszoltam, s úgy alakult, hogy a következő év január 15-én már beöltözött ápolónőtanonc voltam a Korányi Sándor és Frigyes Kórházban (ma Erzsébet Kórház). Onnan indult a pályafutásom. Munka mellett tanultam, s amikor megkaptam a szakápolói bizonyítványt, a kispesti rendelőintézetben kezdtem dolgozni. Időközben önállósítottam magam, albérletbe költöztem. Öt év után az Országos Kardiológiai Intézetbe kerültem, 1975-től 2000-ig dolgoztam ott osztályvezető főnővérként, majd a „szamárlétrát” végigjárva (s az egészségügyi főiskolát elvégezve) ápolási igazgatóként mentem nyugdíjba. 

A férjemmel negyvenhét éve vagyunk házasok, idén december 31-én lesz ötven éve, hogy találkoztunk. A férjem mindig is nagyon sokat segített a karitászmunkámban, s amióta nyugdíjas, teljes erőbedobással dolgozik velem együtt.

– A keresztény hit mennyire határozta meg az életét?

– Katolikus családban nőttem fel, hittanból kitűnő voltam, pedig nem mindig volt jó élmény a hittanóra. Kamaszkoromban eltávolodtam az Egyháztól, ebben az időszakban jelentek meg a békepapok, olyan idegen volt számomra a viselkedésük. Amikor Pestre kerültem, megszakadt a kapcsolatom az Egyházzal, később ez rendeződött. A férjem szülei mélyen hívő emberek, sokat imádkoztak értünk. Szentségi házasságot kötöttünk, egy fiúgyermekünk és egy fiúunokánk van.

A kisfiunk iskolásként maga iratkozott be hittanra. Az órákra én is beültem, a hátsó sorokban többen is voltunk szülők. Endrédy István hitoktató mindig azt mondta, a szerető Isten ad nehézségeket, de azok a javunkra válnak, előbb-utóbb megtudjuk, hogy miért történnek a dolgok.

Azután jött a rendszerváltás. Itt, Kispesten Hegedűs László plébános atyának volt kiemelkedő szerepe a karitászcsoport indulásánál. Az egyik hittanórán megszólított egy édesanya, Erhardt Katalin, hogy kellene ember a karitászba. Másik két hölgynek is szólt, ez volt a kezdet. Hegedűs László atya beválasztott az egyháztanácsba, a karitászbizottság vezetője lettem. A rendszerváltozás után hivatalosan szerveztük a rászorulók segítését. 

– Hogyan szakított időt erre? Bírta erővel?

– Nem volt ez szokatlan számomra, hiszen vezetőként, ápolási igazgatóként számos nagy volumenű, szervezéssel kapcsolatos munkát végeztem. A plébániánk a Váci Egyházmegyéhez tartozott, ahol 1991-ben alakult meg a szervezett karitász. Lázár Ilona CS nővértől, a váci karitászigazgatótól kaptuk kézhez a szervezés irányelveit. 

Időt pedig a Jóisten adott: mindig sikerült megszerveznem a karitászmunkát a kórházi vezetői feladataim mellett.

A díj átvétele december 5-én a Zeneakadémián

– Az elmúlt évtizedek alatt kibontakozott a szervezői munkássága, s ezt egyházi és világi részről is elismerték. Többek között Kispest díszpolgára. Ezek szerint a karitász a helyi önkormányzattal is jó kapcsolatot ápol.

– A kapcsolat a kerületi vezetéssel (azon belül például az önkormányzat családsegítő csoportjával) és más helyi intézményekkel is egyedülállóan jó. Úgy tudom, hogy a Magyar Élelmiszerbank indulásakor egyedül ez a kerület kötött olyan szerződést többek között az Országos Katolikus Karitásszal, amelynek révén tartós élelmiszerhez jutottunk, s azt kioszthattuk a rászorulóknak. Ruhát, ebédet is tudtunk adni nekik, táborokat szervezünk a rászorulók gyerekeinek, mindig újabb és újabb feladatok jönnek. 

– Tíz éven át volt cigánypasztorációs referens az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében.

– Sok mindent megtanultam ezen a területen. Székely János püspökkel, Dúl Géza atyával, Hofher József atyával rengeteg közös programot szerveztünk itt, a kispesti Nagyboldogasszony-plébánián, s a karitászcsoport mellett például létrehoztuk a kerületben élő cigányság számára a Talentum-klubot Hofher József atya biztatására. 

– Melyik karitászprogram áll a legközelebb a szívéhez?

– Amikor a karitászmunkám kiteljesedéséről esik szó, szeretném leszögezni: elsősorban a mindenkori plébános számára kell hogy fontos legyen a karitászszolgálat. Hálás vagyok azért, hogy az elmúlt évtizedek során az itteni plébánosok megbíztak bennem, támogatták a munkámat, és sok kiváló munkatárssal dolgozhattam együtt. 

Écsy Gábor országos karitászigazgatóval a Szent Erzsébet rózsája díj átadóján

Egyébként az Akarom program lebonyolítása volt a legkedvesebb számomra, amit az Országos Katolikus Karitász indított  Écsy Gábor országos karitászigazgató szervezésében. A modellprogram keretében nehéz szociális helyzetben lévő családoknak segítettünk, egy speciális képzés során öngondoskodásra tanítottuk a szülőket: a háztartás vezetésére, a pénz beosztására, valamint gyermeknevelési és egészségügyi tanácsokat is adunk. Az első csoportból negyvenkilencen végezték el a képzést. A második csoportot is beleszámítva összesen nyolcvanöt családot ismertem meg. Felmértük a helyzetüket, rendszeresen tartottam velük a kapcsolatot, ellenőriztem a háztartási napló vezetését, s ha szükséges volt, módosítottuk a programot az összegyűlt tapasztalatok alapján.

Elmondhatom, hogy ezeknek a családoknak az életét, anyagi nehézségeit, egészségi állapotát jobban ismertem, mint a családgondozók. Amiben tudtam, segítettem nekik, szereztem bútort, tűzifát, kályhát, táboroztattuk a gyerekeket. Most már vannak közöttük olyan fiatalasszonyok, akiket kislánykoruk óta ismerek, és látom, hogy jó irányba változott az élethez való hozzáállásuk. 

– Az idei év végére milyen programokkal készülnek a karitásznál? 

– Novemberben kezdődött az Élelmiszerbank tartósélelmiszer-gyűjtése; a régióból négyen pályáztunk és kapcsolódtunk be ebbe a programba. A dél-pesti karitász régióvezetőjeként az Élelmiszerbank közvetítésével szerződtünk egy áruházzal, s az innen beérkező tartós élelmiszert karácsonykor a rászorulóknak adjuk. Zánkán családos hétvégi táborok zajlanak, azokat is mi szervezzük. Lesznek gyerekprogramok, játszóház, számos alkalom nyílik a segítésre az év vége közeledtével.

– Az elmúlt években a Covid-járvány, idén az ukrajnai háború, az energia-bizonytalanság okoz válságot. Hogyan látja a rászorulók helyzetét, a karitász feladatait?

– A koronavírus-járvány ideje alatt az előírt szabályok betartása mellett folytattuk az ételosztást, vasárnap ebédet, pékárut osztottunk az Országos Katolikus Karitász támogató segítségével. A hozzánk forduló Covid-fertőzött családoknak bevásároltunk és ebédet biztosítottunk a betegségük ideje alatt. 

Jelenleg vasárnaponként harminc embernek adunk meleg ebédet, ennek költségeit Gyetván Gábor plébános atya teremti elő. A Szent Erzsébet Karitász Központtól pékárut kapunk az Élelmiszerbankon keresztül.

Amikor február 24-én kitört a háború, az önkormányzattól már másnap reggel hívtak telefonon, kérdezték, hogy a karitász részt vesz-e az adománygyűjtésben, és megjelenhet-e a nevem az adományozásra felhívó plakátokon. Természetesen igent mondtunk, tesszük, ami tőlünk telik.

Most nagyon nehéz időszak jön, sok a rászoruló, látjuk a vasárnapi élelmiszerosztásoknál. Mindenki feliratkozik, jelentkezik.

Sokan már be sem mernek menni az üzletbe, olyan magasak az árak. Azt sajnos tisztáznunk kell, hogy nem tudunk mindenkit felvállalni. 

A karitászvezetői feladatokat idén már átveszi az utódom. Mondtam neki, hogy a rászorulók elsősorban enni kérnek, emellett eltörpül a ruházat iránti igényük, amire persze azért szintén figyelemmel kell lenni.

Kilakoltatási moratórium van érvényben, de nagy kérdés, hogy a szegényebbek – a munkanélküliek, a devizahitelesek, az albérletben élő többgyermekes családok – egy-két hónap múlva hogyan fogják tudni fizetni a rezsidíjakat. A tudatos élet, a megfontolt tervezés szerepe most nagyon felértékelődik. Az Akarom program is ebben igyekszik segítséget nyújtani.   

S ami most a legfontosabb: minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy enni adhassunk a rászorulóknak. Ezért vagyok itt most a hétköznapi ételosztásnál is a plébánián, hiszen nyugdíjasként megtehetem. Akik munkahelyen dolgoznak, nem tudnák vállalni ezt. 

Szerző: Körössy László

Fotó: Fábián Attila, Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 11-i számában jelenik meg.