Életem előadása – Nemzeti színházi beszélgetés Berettyán Sándorral

Épp Molnár Ferenc Liliomjának bemutatójára készül, amelyben Ficsúrt játssza. E pályaképet azonban máshonnan, az ihlető, döntő jelentőségű  művészi hatásoktól, Katona József Bánk bánjától indítottuk.  

– A Bánk bán a gimnáziumban kötelező olvasmány volt, de ezzel nagyjából egy időben meghatározó élményt jelentett számomra Erkel operájának debreceni előadása Vidnyánszky Attila rendezésében. Nagyon tetszett Katona József drámája és Erkel zenéje is. Az akkor eredeti partitúra szerint, húzatlan változatban előadott nagyopera a gyönyörű jelmezekkel, a hatalmas díszletekkel, a nagy énekkarral elképesztő erővel hatott rám. Katona Bánk bánjában az egyik szerep jobb, mint a másik. Bánk nagyon komplex figura, de ott van Biberach, Ottó vagy az utolsó felvonásban megjelenő Endre király, nem beszélve a lenyűgöző női karakterekről. Azt éreztem, hogy a Bánk bán folyamatosan jön felém. Már csak azért is, mert ezt a darabot láttam a legtöbb változatban, drámaként, operaként, tantermi színházban, de még néhány közreműködővel is, amikor egy színész több szerepet játszott. A Bánk bán jó értelemben üldözött, egyre közeledett hozzám, és mondhatom, hogy alaposan megismertem. Nagyon örültem, amikor a Nemzeti Színházban megkaptam Bánk szerepét, és elkezdtünk próbálni. Olyan partnerekkel játszhattam, akikkel együtt indultunk a pályánkon. Óriási lehetőség és bizalom volt a színház vezetése részéről, hogy ránk bíztak egy egész estés, nagyszínpadi előadást. Ez azért is különleges dolog, mert e 13. század elején játszódó történet szereplői is valójában velünk egykorú, harmincas éveikben járó fiatalok.

– Mondhatjuk, hogy Katona József drámája világirodalmi rangú alkotás?  

– Abszolút. Külföldi turnékra is mentünk vele, és azt tapasztaltuk, hogy kint is pontosan érti a közönség. Egyrészt azért, mert más népek történelmében is vannak hasonló históriák. Ha pedig leválasztjuk a történeti hátteret, ott egy egyetemes, mindenki számára fogható emberi dráma szerelemmel, árulással, áldozathozatallal… Ráadásul ez a darab nagy szabadságot ad a mindenkori adaptálóknak. Vannak, akik a történelmi, politikai vonatkozásokra helyezik a hangsúlyt, mások inkább az érzelmi vonalra, az emberi sorsokra fókuszálnak.

– Említette a Vidnyánszky Attila rendezte meghatározó Bánk bán-előadásokat; a Kaposvári Egyetem Vidnyánszky Attila nevével fémjelzett színművész szakán végzett, most pedig az általa igazgatott Nemzeti Színház művésze. Hogyan foglalható össze a „Vidnyánszky-iskola”, illetve a Vidnyánszky-féle színházidea lényege? 

– Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a fajta színházat, azt mondanám, hogy költői. Egy kicsit talán jobban tudunk szimbólumokban gondolkodni; az előadandó anyagokat elemeljük a szakralitás irányába. Ez rendezői és színészi oldalról egyaránt egy nagyon érzékeny, finom rendszer. A sokrétű repertoárunkkal pedig egyértelműen az a fő célunk, hogy elsősorban az emberek lelkére hassunk. A mindennapi színházi munkánkat, az alapvető hozzáállásunkat valahogy átjárja egyfajta emelkedettség.

– A Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (Madách International Theatre Meeting), azaz a MITEM kiváló lehetőség arra, hogy a világ különböző országaiból érkező, kiemelkedő jelentőségű előadásokon keresztül a nézők és a színházi szakma képviselői megismerjék a nemzetközi trendeket, a különböző műfajok legjobb képviselőit. Ha követte a MITEM produkcióit, kik, illetve milyen előadások hatottak Önre leginkább? 

– A nemzetköziség pályám kezdetétől, mondhatni, a nulladik kilométerkőtől jelen van, hiszen már az egyetemi felvételi után egy nemzetközi táborban találtuk magunkat, ahova orosz és francia akadémiákról érkeztek diákok. Az egyetem alatt minden évben voltak ilyen találkozók. Az idei a tizenkettedik MITEM lesz, és már az elsőn is ott voltam. Számtalan előadást láttam, folyamatos betekintést kaptam abba, hogy mi történik a színházi világban, más kultúrák hogyan nyúlnak bizonyos darabokhoz. Kifejezetten szeretem, amikor magyar műveket dolgoznak fel külföldiek. Az mindig nagyon izgalmas és érdekes, hogy ők mit emelnek ki belőlük. De a MITEM azért is üdvös időszak számunkra, mert ilyenkor van a legnagyobb esélyünk színházat nézni. Mi, színészek a fesztivál idején már nagyjából tudjuk, mit fogunk játszani a következő évadban. Számos külföldi, később nálunk dolgozó rendezőt a MITEM-en játszott előadásokon keresztül ismertünk meg. Így jött például a Rómeó és Júliával Aleksandar Popovski, aki nálunk A Mester és Margaritát vitte színre. A MITEM-előadások után rendszerint szakmai beszélgetések következnek, amelyeken általában a rendezők is jelen vannak, így alkalom nyílik arra, hogy mélyebben megismerjünk egy-egy alkotót. Az pedig külön öröm, amikor Popovski, vagy mondjuk Viktor Rizsakov, akit szintén jól ismerünk, visszatér a fesztiválra valamelyik előadásával. Az életre szóló élményeim közül mindenképpen kiemelném Slava Polunintól a Slava’s Snowshow-t. Ez egy olyan „cirkuszi előadás”, amelyet szerintem – kortól függetlenül – mindenkinek látnia kell. Az egyik pillanatban mosolyt csal az arcunkra, felszabadultan nevetünk, a másikban pedig már nem tudjuk visszatartani a könnyeinket. Letisztult, tűpontos és lenyűgöző érzelmi hullámvasút. Különlegesek voltak a MITEM-en a távol-keletiek; volt itt kínai opera és jakut színház is. Elképesztő energiákkal dolgoztak. Ha egyetlen rendezőt kellene kiemelnem, akkor Rimas Tuminast említeném, akinek az előadásait mindig nagyon vártam. Idén a Cyrano adaptációját láthatjuk egy izreali társulat előadásában.

– A Most vagy soha! című filmben együtt szerepelt az öccsével, a Petőfit alakító Berettyán Nándorral. Itt, a Nemzeti   Színházban kollégák. Milyen vele a közös munka? Segítő, támogató vagy inkább feszélyező?

– Felszabadító. Biztonságérzést ad. Az öcsémmel mi annak idején együtt kézilabdáztunk, illetve – hosszabb ideig – fociztunk is. Mindketten ballábasak vagyunk. Ő volt a bal csatár, én pedig a bal védő. Már ott is egy csapatban, egy oldalon játszottunk, onnan indult az összehangoltságunk. Aztán az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy osztálytársak lettünk a gimnáziumban, utána pedig egyszerre vettek fel bennünket a Kaposvári Egyetemre. Igaz, ott sokáig tudatosan szétválasztottak minket. Színésztestvérpárok vannak néhányan, de olyanok, akik egy osztályba is jártak, szerintem nincsenek. És egy színházba kerültünk. Sokszor vagyunk egymás partnerei. Jól ismerjük egymást; tudjuk, hogy egy adott szituációban hogyan fog reagálni a másik; olajozottan működünk együtt. Nagyon örülök a sikereinek. Amikor nem együtt lépünk fel, az előadásain én sokkal jobban izgulok, mint ő.  

– Bánk bán, János vitéz, Georgi Abasvili kormányzó A kaukázusi krétakörben… Sok Ön által alakított figurát említhetnénk a Nemzeti Színházban játszott repertoárjából. Beszélgetésünk idején a Liliom Ficsúrjára készül. Most viszont nézzük csak három bibliai ihletettségű szerepét: Bulgakov regényének, A Mester és Margaritának adaptációjából Jesuát, a Csíksomlyói passióból a Tanítványt és Oscar Wilde Saloméjából Jochanánt!

– Számos biblikus témájú előadásban közreműködtem, említhetem rögtön Ádámot Az ember tragédiájából, ami hatalmas feladat volt. Visszagondolva legjobban a konstantinápolyi színt élveztem, nem tudom, miért. Utána rögtön jött Jesua, e Bulgakov által elképzelt Krisztus-figura. Nehéz próbafolyamat volt, de úgy érzem, A Mester és Margarita szereposztása igazán jól eltalált. Egy hatalmas őrület után a színpadra lépve Jesua és Pilátus párbeszéde a lehető legegyszerűbben, dekára kimérten hangzik el. Aleksandar Popovski elgondolása szerint aztán a második felvonásban Margarita egy keresztrefeszítettel kezd beszélgetni, aki ebben a rendezésben szintén Jesua. Popovski itt harsányabb hangvételt kért tőlem, ami pengeélen egyensúlyozás, ugyanis könnyen blaszfémiába csúszhatunk át vele. Ez a fajta balanszírozás különleges és izgalmas feladat.

A Salome Jochanánja azért volt nehéz, mert Diana Dobrevától olyan fokú szabadságot kaptunk az ábrázolásban, amilyennel korábban nem találkoztam. Meg kellett szokni ezt a „keretek nélküliséget”. Úgy kellett hitelesnek lennem Keresztelő Szent Jánosként, hogy a néző ne egy szerepet játszó embert lásson, és átjöjjön a mű üzenete a felismeréseinkről, elvárásainkról, a szeretetről, döntéseink súlyáról… János próbálja felnyitni Salome szemét, de nem sikerül neki. Feltehetjük a kérdést: vajon képesek vagyunk-e ma meghallgatni Keresztelő Jánost? A Salome valójában a következmények láncolatának drámája. A próféta olyan, mint egy táltos vagy egy látnok, aki két világot köt össze.

A Csíksomlyói passiónak minden pillanata emlékezetes számomra, tán ez az a darab, ami eddig a legjobban megérintett. Ez volt az első előadás, amikor felléphettem a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeivel, akik mindig lenyűgöznek. Ebbe a produkcióba egyébként bekértem magam, az eredeti szereposztásban nem voltam benne. Érdekelt, hogyan őrizték meg Csíksomlyón ezeket a verses iskoladrámákat; nagyon szerettem volna ezzel az anyaggal foglalkozni. Az aktuális munkáimon túl ezzel keltem és feküdtem, zenéket kerestem hozzá, amelyek közül néhány be is került az előadásba. A szöveg egy része 18. századi ferences iskoladrámákból való, a másik fele pedig Szőcs Géza kortárs költői passióátirata. A darabban ez a két vonal fut párhuzamosan. A próbafolyamat egy hatalmas repülés volt. A Csíksomlyói passiót 2018. augusztus 18-án adtuk elő Erdélyben, a csíksomlyói nyeregben. Már akkor is úgy éreztem, és ma is azt gondolom, hogy ez volt életem előadása. Nem tudok ennél felemelőbb helyszínt, ennél jobb szöveganyagot, társulatot mondani. Az egy nagyon különleges együttállás volt. Igazából – persze némi túlzással – azt is mondhatnám: lehet, hogy ott kellett volna befejezni. Pedig még harmincévesek sem voltunk, éppen csak kijöttünk az egyetemről. De ilyen szintű élmény nem sokszor adatik egy színész életében.

– Mondhatjuk, hogy ettől kezdve a húsvétjait is megjellegezte a Nemzeti Színházban műsoron tartott Csíksomlyói passió?

– Így van. Egyébként azt például nagyon sajnálom, hogy a munkám miatt eddig nem jutottam még el a pünkösdi búcsúra, mindig csak a tévén keresztül tudtam követni. A Csíksomlyói passió előadásával viszont sikerült hazavinnünk a hely szellemét, a feltámadás örömét, a reményt. Azután már nemcsak a húsvétot éltem meg más minőségben, mélyebben, hanem a karácsonyt és az egyéb nagy egyházi ünnepeket is.

– Említettük a szimbólumok világát, a költői színházat. Az egyéniségét, a hivatásának megélését is ez a fajta költői hozzáállás jellemzi?  

– Nem tudnék egymondatos ars poeticát mondani, inkább az érzéseim szintjén tudom ezt megfogalmazni. A művészeteken keresztül nagyon sok olyan katarzisélményem volt, amelyek valamilyen módon a Bibliához kapcsolódtak. Legyen szó zenéről, képzőművészetről, irodalomról, színházról. Színészként én is ezt szeretném elérni a színpadon, hogy valamiképpen megszólítsam és felemeljem az emberek lelkét. Különböző színháztípusok léteznek. Van az úgymond „észre ható” színház, az engem nem hoz lázba, nem is vagyok jó benne. A szív, az már sokkal jobban érdekel. De az érint igazán, amikor a néző lelkét szólítjuk meg. Ez talán a legnehezebb fajta kommunikáció, főleg manapság. De ha ily módon hatni tudok másra, annak az „aurája” visszasugárzik rám. Ez egy kegyelmi állapot, egy csodálatos adok-kapok. A szakrális művek persze természetüknél fogva különösen alkalmasak arra, hogy megérintsék az ember lelkét. A Csíksomlyói passió pedig tökéletes példa erre. Az egyik előadás végén láttam egy fiatal hölgyet, akinek potyogtak a könnyei, de közben fülig ért a szája. Erre a „hatásra” csak a legnagyobb művek képesek. Ez a néző egyszerre élte meg a passió drámáját és a feltámadás örömét, a reményt. Én ebben a fajta színházban hiszek.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.